Az emberi kapzsiság a Marsot is szétfeszíti
A National Geographic dokudrámája, a Mars már az első évadában is inkább fontos, mint igazán jó sorozat volt. Egy tudományos újságíró könyvéből (Életünk a Marson), NASA-szakértők bevonásával készült sorozatot játékfilmes vonalon Ron Howard, doksiban pedig az Oscar-jelölt Justin Wilkes neve hitelesítette.
A dokumentumcsatornák kedvelői számára ismert, de leginkább csak középkori vagy biblikus történetek gagyi reprodukcióira jellemző koncepció lényege, hogy a játékidő felében egy színészek által eljátszott történetet látunk, a másik felében pedig a valóságban mesélnek szakértők a látottak hátteréről. A 2033 és 2037 között játszódó első évadban például egy magáncég rakétáján, egy nemzetközi űrszervezet által a Marsra küldött tudóscsapat sztoriját váltotta epizódon belül többször is a valódi tudósok, űrkutatók, vállalkozók, szerzők magyarázata.
Nem tudom, készült-e már valaha teljes értékűen élvezhető dolog a műfajban. Valahogy nem tudom elképzelni, ahogy a Drótban a cselekményből kilépve tízpercenként megszólal egy-egy szociológus, városvezető vagy rendőrkapitány, de a Breaking Badet sem tartanám a valaha készült egyik legjobb sorozatnak, ha az epizódok tetőpontján valódi kémiatanárok és drogelhárítók kezdenének a kamerába beszélni.
A formátum korlátai egyértelműek: egy hatrészes évadban nem lehet epizódonként 22-23 percben működő drámát csinálni, és még emellé ugyanennyi időben bemutatni egy, a marsi helyzethez illeszkedő földi allegóriát is, szakértői hozzászólásokkal. Ennek ellenére továbbra is az a helyzet, hogy akit érdekel a Mars-kutatás, az nem mehet el amellett a sorozat mellett, ami jó érzékkel befoglalta azt a címet, hogy Mars. A lehető legnagyobb tudományos pontosság és az Etyeken felhúzott marsi környezet adta látvány miatt kötelező.
Mars → víz → ??? → PROFIT!
A második évadban már 2042-ben járunk, a központi Olympus Town kolónia egyre gyarapszik, megkezdődött a Mars terraformálása, és megjelenik egy teljesen új szereplő is a bolygón: a Lukrum nevű magánbányászcég a marsi vízből való profitálás reményében érkezik a tíz éve felépített társadalomba, és alaposan fel is forgatja a fennálló rendet.
Az emberiség jövőjét szintén idegen bolygókon elképzelő Stephen Hawking mondta, hogy az emberi fajt a saját kapzsisága fogja elpusztítani. A Mars 2. évada jól láthatóan ezt a témát bontogatja: a Lukrum azért megy a Marsra, hogy a többi magáncég érkezése előtt minél több természeti erőforrást kisajátítson, de a tudósok is félnek, hogy a kutatási és profitmaximalizálási célok közötti egyensúly felborul a kapitalizmus érkezésével.
Az epizódok dokufilmes részeiben az állandó megszólalók (a SpaceX-vezér Elon Musk, Neil deGrasse Tyson asztrofizikus, A marsit író Andy Weir vagy a Mars-regénytrilógiát jegyző Kim Stanley Robinson) mellett egy-egy olyan létező személyt is megismerhetünk, akinek a sztorija valamilyen módon rímel a marsi történésekre. Az idegen bolygón dolgozó bányászok életét például egy sarkvidéki olajfúrótorony munkásáéval állítja párhuzamba a sorozat – a férfi, mint kiderül, a világtól elzárva, heteken keresztül napi 12 órákat dolgozik, hogy családját eltartsa, miközben Greenpeace-aktivisták támadásával kell szembenéznie.
Mivel azonban túl sok idő nincs kifejteni egyik szálat sem, az egyébként érdekesnek ígérkező konfliktusokat szappanoperai fordulatokkal és elnagyzolt lépésekkel nyírják ki a dramatizált részben, a doksiknál pedig olyan érzésünk támadhat, mintha az alanyokról csak egy rövidhír alapján készült volna egy miniportré. De egyébként is csak a világvége-narratívára futotta: hírolvasók katasztrófákról számolnak be, emberek őrjöngenek az utcán; Donald Trump pedig kitartóan tagadja a globális felmelegedést.
A nagyon átlátszó, politikai színezetű üzenet ellenére meg kell jegyezni, hogy az első részben kritizált két nagy jelenséget két különböző amerikai elnök tette lehetővé. Idén októberben először kapott engedélyt arra energiacég, hogy Alaszkához közel olajfúró szigetet építsen – és ezzel a környezetvédő szervezetek szerint veszélyeztesse a Beaufort-tenger tisztaságát, valamint a jegesmedvék életkörülményeit. Az űrtörvény azon módosítását, amely szerint a magáncégek kereskedhetnek a világűrben kinyert erőforrásokkal mint azok tulajdonosai, még Barack Obama írta alá 2015-ben.
Mars előtt Hold, ember előtt robot
„Nem azért megyünk a Holdra, mert az a végső úti cél. Azért megyünk a Holdra, mert ott kell felfedezéseket tennünk, ott kell megszabadulni a kockázatoktól, ott kell kifejleszteni technológiákat és megérteni élettani helyzeteket. Az elképzelés szerint a Holdon való kísérletezgetés a legjobb lehetőség arra, hogy kifejlesszünk mindent, ami ahhoz szükséges, hogy eljussunk a Marsra” – mondta Jim Bridenstine, a NASA igazgatója a Mars 2. évadjának világpremierjén.
Az amerikai űrügynökség szeptemberben mutatta be a hosszú távú terveit, amelyek szerint – ahogy azt a NatGeo sorozatában is láttuk – a 2030-as évekre már megkezdődhet az emberes Mars-kutatás.
Előtte viszont még két marsjárót biztos el kell küldeni a vörös bolygóra: az utolsó robotikus kutatási fázis főszereplője, a Mars 2020 a nevének megfelelő év júliusában indul útjára, az idén májusban fellőtt InSight pedig, ha minden jól megy, november 26-án landol a Marson.
A Mars – Utunk a vörös bolygóra című sorozatot november 18-tól kezdve hat héten keresztül, vasárnaponként 22 órától vetíti a National Geographic.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: