Márciusban az ivóvíz szennyezettségétől volt hangos a sajtó: szinte egyszerre jelent meg az ólomszennyezettséget elhallgató statisztikákat is említő Qubit-cikk és azok a beszámolók, amelyek a gazdagréti általános iskolában mért, a megengedettnél kétszer magasabb ólomtartalmú csapvízről szóltak.

Most a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) tudománykommunikációs oldalán, a tudomany.hu-n írta meg Vargha Márta, a Nemzeti Népegészségügyi Központ (NNK) vízhigiéniáért felelős vezető főtanácsosa, hogy „a szolgáltatott ivóvíz minősége szempontjából Magyarország megfelel az európai átlagnak, a legtöbb vizsgálandó paraméter esetén 99-100% a megfelelőség”. Amit aztán a kormányközeli médián túl több nagy online lap is átvett, nyugalomra intő és konteókat oszlató címekkel.

Továbbra is hárítanak, de legalább már beszélnek a problémákról is

Ez a 99-100 százalékos megfelelőségi arány, ahogy azt egyébként Vargha is írja, az ivóvíz-szolgáltatók által üzemeltetett gerincvezetékekben értendő, a vízminőség méréséhez szükséges mintákat pedig a feladóhelyen vagy a rendszer távolabbi pontjain veszik. A vízórától kezdve az adott épület tulajdonosáé a felelősség, így arról, hogy a csapból milyen minőségű víz folyik, továbbra sincs értelmezhető statisztika.

Ráadásul a Fővárosi Vízművek üzemirányítási csoportvezetője 2018-ban még azt nyilatkozta, hogy a szolgáltatónak is vannak olyan ólomból készült bekötővezetékei, amelyekről szennyeződések oldódhatnak le. Ezt a tudomany.hu-n megjelent írás meg sem említi, az ólomkérdésről csak az épületek belső vízhálózatát érintve esik szó.

„Erről a problémáról évek óta tud a szakemberek többsége. Mi minden lehetséges fórumon felvetettük, rákérdeztünk, de 2018-ig maga a problémafelvetés is tabu volt” – mondta márciusi cikkünkben a vízanalitikával foglalkozó Azari Katalin, aki szerint a hatóságnak éveken keresztül, egészen a flinti vízválság tetőzéséig fel sem lehetett vetni az ólomproblémát, így magát a legegyszerűbben kivitelezhető megoldást jelentő, az ólmot biztonságosan eltávolító víztisztítók bevizsgálását sem.

Bár Vargha cikke szerint „a hálózati vizet utókezelő kisberendezések alkalmasak lehetnek egyes szennyezők eltávolítására (a készülék típusától függően), célzottan ólomeltávolításra engedélyezett termék viszont jelenleg nincs”, az NNK szakvéleménye alapján az illetékes kormányhivatal 2018 decemberében engedélyezte a célzottan ólom eltávolítására is alkalmas háztartási víztisztítót.

A hatóság emellett a csapvíz fogyasztás előtti kifolyatását javasolja, illetve felhívja a figyelmet az ivóvíz ingyenes bevizsgálására.

Csúsztatott statisztikák, uniós aggályok, új szennyezők

Szintén márciusban épp a leginkább környezetvédelmi ügyekben jeleskedő EP-képviselő, Jávor Benedek mutatott rá arra, hogy „statisztikák szerint a magyarok döntő többsége megfelelő minőségű vizet iszik, a minőséget ugyanakkor a szolgáltatónál mérik – így az adatokban nem szerepel, hogy a lakosság jelentős részéhez a már betiltott, egészségre ártalmas ólomcsöveken át jut el a víz –, a külterületeken élők és a legszegényebb rétegek pedig sokszor egyáltalán nem kapnak vezetékes vizet, az ő fogyasztásuk nem szerepel a statisztikákban”.

Az uniós számvevőszék jelentéséről, amelyben elhangzik, hogy a vízminőség-javításra kapott százmilliárdos nagyságrendű támogatások ellenére még mindig ihatatlan a víz Magyarország 66 vízellátási körzetében, a Népszava számolt be tavaly júniusban.

„Magyarország azt vállalta, hogy ahol a bór, fluorid, a nitrit, az ammónium és az arzén koncentrációja magasabb az egészségügyi határértéknél (ez főként Bács-Kiskun, Békés, Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun és Csongrád megyét érinti), ott műszaki beavatkozással javít a helyzeten. A valóságban annyi történt, hogy a programra szánt uniós forrásokat mind felhasználtuk, sőt azokat a kormány költségvetési keretből még ki is egészítette, ám amit építettek, az rendre drágább lett, és a tervezettnél kevesebb embert ért el” – írta a lap.

Az NNK legfrissebb, 2017-es adatokra támaszkodó vízminőségi jelentésében (ahogy Vargha Márta friss írásában) ráadásul még nincs szó a mikroműanyag-szennyezésről, pedig egy nagyszabású, 2017 szeptemberében ismertetett kutatás szerint az Európában vett csapvízminták 72 százalékában feltűntek az új típusú szennyezők – ami még mindig sehol sincs az USA-ban mért 94 százalékhoz képest. A mikroműanyag-szemcsék jelenlétét nemrég a magyar folyókban is felmérték (van bennük bőven), de azoknak az élő szervezetre gyakorolt pontos hatását egyelőre nem ismerik a tudósok – a tengeri állatokból kiindulva sok jót nem jelenthetnek számunkra sem.

Az NNK-nak az ivóvízminőség ügyében február 22-én elküldött kérdéseinkre egyelőre több levélváltás után sem kaptunk válaszokat.