A viselkedésgenetikusoknak sokáig pesszimista elképzeléseik voltak az iskola esélykiegyenlítő szerepéről, a társadalmi egyenlőtlenségeket befolyásoló lehetőségeiről és az iskola azon ígéretéről, hogy az oktatáson keresztül lehetséges a társadalmi mobilitás. Míg a társadalomtudományos megközelítés leginkább strukturális okokra vezeti vissza az oktatási egyenlőtlenségek problémáit és a különböző társadalmi csoportok oktatási eredményessége közötti eltéréseket, a viselkedésgenetikusok figyelmét az egyéni adottságok elemzése köti le, ahol az iskolának nincs túl sok mozgástere a „rossz képességűből” jót, a „butából” okos gyereket faragni.

Az utóbbi időben ugyanakkor megjelentek azok az optimistább viselkedésgenetikával foglalkozó szakemberek is, akik szerint, ha meg lehetne teremteni a genetikai információkra épülő oktatás lehetőségét az iskolákban, magyarán odáig jutna a tudomány, hogy a gyerekek egyedi genetikai adottságaira építve lehetne egyéni fejlesztési tervet összeállítani minden tanuló számára, akkor az egyenlőtlenségeket is nagyban lehetne csökkenteni. Csakhogy mindez mégsem olyan egyszerű, mint elsőre hangzik.

Viselkedésgenetikusok a faji vagy etnikai csoportok közötti oktatási különbségekről

Az oktatással kapcsolatos genetikai kérdések témája egyáltalán nem új keletű. Génekről, tudásról és csoportkülönbségekről komoly vita zajlott a 20. század második felében. 1969-ben Arthur Jensen amerikai pszichológus az IQ-ról és az iskolai teljesítményről írt hírhedt tanulmányában azt állította, hogy mivel az intelligencia nagymértékben öröklődik, a rasszok közötti intelligenciakülönbségek nagy valószínűséggel genetikai jellegűek, tehát semmi értelme az oktatás esélykiegyenlítő politikájára pénzt áldozni. Az itthon is ismert vita a nevezetes haranggörbéről egy amerikai pszichológus és egy politológus, Richard Herrnstein és Charles Murray közös munkája, a The Bell Curve miatt robbant ki 1994-ben az Egyesült Államokban. Az évtized sikerkönyve és egyben botránykönyve felelevenítette azt a régóta ismert és többször eltemetett elméletet, amely szerint az amerikai feketék IQ-teszteken mutatott gyengébb teljesítménye genetikai alapú (évtizedek óta stabilan mintegy 15 pontos lemaradást mutattak a fehérek mögött), mivel az értelmi képességek nagy mértékben (a szerzők szerint mintegy 60 százalékban) öröklöttek. Magyarán a szerzők szerint a feketék születésüknél fogva butábbak, mint a fehérek.

Herrnstein és Murray 94-es könyvében az volt az újdonság, hogy egy nagymintás, hosszú távú követéses vizsgálat adatait használták fel, állításaikat pedig kifejezetten a balosnak tartott szociológiai elmélet és az erre az elméletre építő, szerintük drága és eredménytelen jóléti szociálpolitikai gyakorlat ellenében fogalmazták meg. Véleményük szerint a fekete gettók mindennapi életének olyan jellemzői, mint a szegénység, az iskolából való kimaradás és a munkanélküliség sokkal inkább az alacsony IQ, mint a rossz társadalmi-gazdasági helyzet következményei, így az ezek enyhítését célzó pozitív diszkrimináció és a jóléti projektek fölöslegesek, hiszen a veleszületett gyengébb értelmi képességek ezekkel a programokkal nem javíthatók. Az állítás ellenzői leginkább az intelligenciával kapcsolatos ködös ismeretekre hivatkoztak: a tesztek sok mindent nem tudnak mérni, így ilyen egyszerű összefüggések sem állíthatóak fel különböző faji vagy etnikai csoportok között. Ellenérvként hangzott el az is, hogy a fekete és fehér gyerekek IQ-pontjainak különbsége a 20. század során csökkent; a megváltozott környezeti feltételek drasztikus javulást hoztak a fekete gyerekek számára, és még a nonverbális IQ-tesztek is javultak jobb körülmények esetén. Lehetséges, hogy a feketék és fehérek intelligenciateszt-átlagának eltérése kulturális tényezőkön alapszik, hangzott el az akkori vitában, a genetikai magyarázatot viszont semmilyen empirikus bizonyíték nem támasztja alá, és senki sem tudja, hogy pontosan mi okozza az eltérést.

A képességek és az iskolai eredményesség faji és társadalmi-gazdasági különbségeinek genetikai magyarázata teljesen bevett volt a 19. és 20. században, de ma is találkozunk hasonló értelmezéssel. 1890 és 1920 között Európában és az Egyesült Államokban tucatnyi olyan intelligenciatesztet fejlesztettek ki, amelyekről azt gondolták, hogy pontosan képesek mérni az emberi képességeket (ilyen volt például a francia Alfred Binet fejlődéspszichológus által kifejlesztett intelligenciateszt). A különböző faji és társadalmi-gazdasági csoportok tagjainak eltérő intelligenciaeredményei ugyanakkor komoly vitákat váltottak ki az egyes tudományterületek és és az ott tevékenykedő szakemberek között. Az egyik elképzelés szerint ezeket az eredményeket súlyosan befolyásolják a csoportok közötti markáns társadalmi-gazdasági különbségek, és megkérdőjelezhető, hogy ezek a tesztek elég érzékenyek-e az eltérő kultúrák esetében. Az ezzel ellentétes nézetek, amelyek szerint a különböző társadalmi csoportok közötti tesztpontkülönbségek nagyrészt biológiai különbségeknek köszönhetők, egyáltalán nem bizonyítottak, másrészt ez a fajta biológiai szempontú megközelítés aláássa a társadalmi jólét javítását célzó szociálpolitikai törekvéseket; sőt, ami még rosszabb, akár legitimálni is tudja egyes társadalmi vagy faji csoportokat célzó büntetőpolitikák alkalmazását. Az Egyesült Államokban az ezt az irányt képviselő szakemberek és politikusok még pár évtizede is közvetlenül használták a képességvizsgálatot mérő IQ-tesztek eredményeit az oktatási deszegregációs intézkedésekkel szembeni ellenállásra vagy a bevándorlásellenes érvelésre, ezzel is legitimálva a társadalmi-gazdasági, illetve faji egyenlőtlenségeket.

A genetikai információkra épülő oktatás ígérete

Bár a genetikusok egyre több információval rendelkeznek, általánosan elfogadott nézet, hogy az örökölhetőség sem térben, sem időben nem állandó, és erősen függ a környezeti hatásoktól. Ennek ellenére az elmúlt években látványosan megnövekedett az az igény, hogy a genetikai információkat beépítsék az oktatásba, és ezzel közelebb kerüljenek a „személyre szabott” oktatás ígéretéhez.

De pontosan mit is jelentenek az iskolai eredményességgel, illetve végeredményül az iskolai végzettséggel kapcsolatos genetikai felfedezések, és hogyan függnek össze egymással? Mennyire képesek előrevetíteni a poligenikus pontszámok (sokgénes öröklődésmenet, amelyben több gén határoz meg egy tulajdonságot, és aminek hatását a környezeti tényezők erősen befolyásolják) egy gyerek iskolai eredményességét a legmegfelelőbb társadalmi és pszichológiai intézkedésekhez képest? Tart-e már ott a tudomány, hogy azonosítsa azokat a géneket, amelyek befolyásolják a tudást? Mit tud a genetika a személyiségről vagy a szocioemocionális készségekről, az emberi és kapcsolati érzelmekről? Elképzelhető, hogy a génekről szóló eredmények – némileg aggasztó módon – csupán a meglévő társadalmi rétegződést rajzolják ki?

A poligenikus pontszámok kapcsolódnak a családi környezethez és a környezet társadalmi-gazdasági helyzetéhez. Ha viszont kivonjuk ebből az egyén társadalmi-gazdasági helyzetét (amelyről tudjuk, hogy szorosan korrelál az iskolai végzettséggel), a poligenikus pontszámok képesek előrevetíteni az egyén társadalmi-gazdasági helyzetének változását az élete során, és a magasabb pontszámokkal rendelkező egyének általában magasabb iskolai végzettséget szereznek, mint az adott esetben alacsonyabb pontszámú testvéreik. Mindez arra utal, hogy a poligénes pontszám értékét nem csak a családi háttér alakítja. Ha már léteznek bizonyítékok arra, hogy a poligenikus pontszámok az egyéni különbség érvényes előrejelzői, akkor hogyan lehet ezeket az eredményeket felhasználni az oktatási kutatásban?

Bár bizonyos esetekben a genetikai különbségek vizsgálata hasznos információkkal szolgáltathat arról, hogy az egyébként hasonló környezetből induló emberek, például a testvérek életútjai miként térnek el egymástól, és a genetikai eltérések vizsgálata közelebb vihet az eltérő eredmények megértéséhez, a genetikai különbségek alkalmazása komplex tulajdonságok eltéréseinek magyarázatára olyan egyének vagy csoportok között, akik nyilvánvalóan egyenlőtlen környezetből érkeznek, már nagyon problémás. A társadalmi rétegződés szerint elkülönülő csoportok miatt szinte lehetetlen elkülöníteni a genetikai különbségek hatásait a környezeti különbségek hatásaitól, és számos csoportbeli különbséget, például a faji vagy etnikai különbségeket, teljesen más módon élik meg a különböző csoportok.

Míg a származás az egyénre jellemző, és egy ember DNS-éből állapítható meg, a faji vagy etnikai hovatartozás komplex folyamat során alakul ki, ami társadalmilag konstruált, illetve egy adott földrajzi területhez kötődik. A faji kisebbségek vagy etnikai csoportok és az ember származása közötti kapcsolat dinamikus, mivel az állandóan változó társadalmi folyamatok miatt a faji vagy etnikai identitás újra- és újradefiniálódik, akár egy generáción belül vagy a generációk között, míg a származás állandó marad. A különböző faji és etnikai csoportok közötti házasodások számának növekedése tovább bonyolítja a faji/etnikai és származásbeli kérdéseket, és nagy feladat elé állítja a genetikai elemzéseket.

A csoportokra jellemző tulajdonságok közötti különbségeket, mint például az iskolai eredményességet – amelyek valójában nagy mértékben kontextusfüggőek – szégyenletes dolog genetikai különbségekkel magyarázni, ráadásul az ilyen érvek kevés empirikus bizonyítékon nyugszanak. A különböző csoportok között fennálló, a származásból eredő genetikai különbségek valószínűleg sokkal kisebbek, mint a társadalmi környezeti hatások, amikről viszont tudjuk, hogy kifejezetten jelentősek.

Ma már az ember viszonylag olcsón hozzá tud jutni saját származási genetikai adataihoz, és ez egyre népszerűbbé és válik. A kereskedelmi genetikai tesztekhez való hozzáférésnek ugyanakkor megvan az a kockázata, hogy tovább erősíti az oktatásban a faji/etnikai és társadalmi egyenlőtlenségeket, hiszen ezekhez az információkhoz inkább a tehetősebb családok fognak hozzájutni, és az ő gyerekeik iskoláiban lesz elsősorban arra lehetőség, hogy a gyerekek genetikai információinak birtokában alakítsák az iskola pedagógiai programját. Így a kereskedelmi genetikai tesztek elterjedésével fennáll annak a veszélye, hogy tovább nő a társadalmi egyenlőtlenség az iskolák között.

A matematikus szülők és a cigány házaspár a falu szélén

Hasonló, bár nemzetközi viszonylatban a The Bell Curve-nél jóval kisebb visszhangot kiváltó vita Magyarországon is zajlott az elmúlt évtizedekben. Az ország legismertebb genetikusa, Dr. Czeizel Endre a botrányos könyv megjelenésének évében, 1994-ben az akkori Új Demokrata egyik interjújában a következő kérdést tette fel: „Ha van egy házaspár, ahol a férfi elméleti matematikus, a nő matematikatanár, és van egy cigány házaspár a faluszélen, ahol a férj alkalmi munkás, az asszony pedig munkanélküli, és mindkét családban születik egy-egy fiú, akkor ön szerint melyik gyermek lesz a jobb matematikus?” A válasz természetesen az, hogy a matematikus pár kisfia, hiszen ő matematikus géneket örökölt, a vasárnapi ebédnél is a másodfokú egyenletek szépségéről beszélgetnek, és a szülők segítenek neki a mateklecke megírásánál. Szemben a roma gyerekkel, aki „rossz géneket” örökölt, reggelinél nem beszélnek matekról, mert reggelijük sincsen, és segíteni sem tudnak, mert nem értenek hozzá – hangzik Czeizel válasza.

Ezzel a baj csak az, hogy az összehasonlítás durván sántít, hiszen a matematikus ellenpárja nem a roma, hanem a nem-matematikus, vagy ha a magas végzettséget emeljük ki, akkor az alacsony iskolázottságú – aki persze lehet roma, ugyanúgy, ahogy a matematikus szerepét is oszthatták volna romára, és folytathatnánk. De hát éppen ez a lényeg: Czeizel példája, ha kimondatlanul is, arról szól, hogy a romák társadalmi helyzete genetikailag és származásilag determinált. A híres genetikus ugyanakkor nem először mászott bele ebbe az érzékeny témába. Egyik korábbi munkája 1978-ból az úgynevezett Budapest vizsgálat, amelyet értelmi fogyatékosok kóreredetéről írt több munkatársával, és azt állították benne, hogy a romák, mint alrassz (sic!) bizonyos fokig különböznek a magyar népességet alkotó többi alrassztól, ráadásul az úgynevezett multifaktoriális-familiárisnak nevezett enyhe értelmi fogyatékosság számottevően gyakoribb náluk, mint általában a népesség körében. Ennek a kóreredetnek az elsődleges magyarázata Czeizelék vizsgálata szerint a szülők iskolai végzettsége és foglalkozása: „Ezek mellett a szülők mellett akadályozva vannak a cigány gyermekek képességeik kibontakozásában, és így könnyen a multifaktoriális-familiáris értelmi fogyatékosok közé kerülnek.” A szerzők azt állították, hogy a „szociális ártalmakra”, a „családi légkörre”, az alacsony iskolai végzettséggel együtt járó nagy gyerekszámra és zsúfoltságra kizárólag a romák származása ad magyarázatot, és hogy ennek alapján a romáknál a veszélyeztetettség, az értelmi fogyatékossá válás valószínűsége messze meghaladja a nem romákét. Czeizel kritikusai az amerikai vita részvevőihez hasonlóan azzal érveltek, hogy a roma gyerekeik hátrányait nem a származásuk, hanem társadalmi helyzetük okozza.

Választás, személyre szabás, fogyatékossá nyilvánítás: genetikai érvek az iskolai szelekció és elkülönités mögött

A viselkedégenetikusok érvrendszere sokban emlékeztet a szelekciót, sőt szegregrációt támogatók érvrendszerére: a személyre szabott oktatás ígérete, amihez szorosan kapcsolódik a választás lehetősége, egybecseng azzal a hosszú és máig tartó vitával, hogy vajon az oktatásnak az egyéni aspirációkat vagy a közösségi kohéziós érdekeket kell-e jobban szem előtt tartania. Az USA Legfelső Bíróságának 1954-es, a Brown v Board of Education ügyben hozott döntését követő években a szegregációt támogatók kedvenc fogalma a „választás” volt: ők a fehér családok választási szabadságába való beavatkozásnak élték meg a deszegregációs törekvéseket. Az elmúlt évtizedekben a „választás” mindenféle oktatási reformok központi fogalmává vált, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Magyarországon is.

A roma gyerekek elkülönítésének egyik leggyakoribb módja korábban, és nemcsak itthon, hanem a környező országokban is az úgynevezett kisegítő iskolákba történő elhelyezésük volt, amelyek az eredeti célok szerint a fogyatékos gyerekek számára voltak fenntartva. A roma gyerekek elkülönítésének ez a módja a 2000-es évek elejétől változott meg az akkori oktatáspolitika hatására. Visszatérve Czeizelék Budapest vizsgálatának eredményire, bár az ENSZ egészségügyi világszervezete, a WHO javaslata alapján a 70-es IQ-nál húzzák meg a határt a normalitás és az értelmi fogyatékosság között, az akkor a kisegítő iskolákba járó gyerekek 49,3 százaléka minősült értelmi fogyatékosnak, míg 50,7 százaléka normálisnak. A fogyatékossá nyilvánított, valójában nem fogyatékos gyerekek döntően romák voltak. Ennek ellenére a vizsgálat vezetői nem javasolták ezeknek a gyerekeknek a normál iskolába való át- vagy visszahelyezését, e helyett egy úgynevezett „komplex megítélés” alkalmazásával a gyerekek 62 százalékát minősítették fogyatékosnak, 31 százalékát retardáltnak, 7 százalékát átlagosnak, és erről az utóbbi 7 százalékról mondták ki, hogy kisegítőbe helyezésük hibás döntés volt.

E mögött az elképzelés mögött az állt, hogy a roma gyerekek a többség által hiányosnak vélt szocializációjuk miatt úgysem lennének alkalmasak a normál iskola elvégzésére. 2003-ban – Magyar Bálint oktatási minisztersége alatt megszigorították a sajátos nevelési igényű minősítés eljárását, és olyan programokat indítottak be (Az utolsó padból program például a nem fogyatékos gyermekek enyhe fokban fogyatékossá minősítésének visszaszorítását célozta meg), aminek során vagy visszaintegrálták a jogtalanul fogyatékossá nyilvánított gyerekeket, vagy megteremtették az oktatáspolitikai feltételeit annak, hogy az enyhe fokú értelmi fogyatékosnak minősített diákok nem fogyatékos társaikkal együtt tanulhassanak. 2003. márciusában Magyar Bálint egy körlevélben kérte meg a szakértői és rehabilitációs bizottságok munkatársait, hogy 70 IQ felett senkit se irányítsanak speciális iskolákba, illetve tagozatokra. A levélben az áll, hogy „ez a kedvezőtlen változás az általános iskola szegregáló törekvései nyomán, a szakértői és rehabilitációs bizottságok megváltozott diagnosztikus gyakorlatának révén valósult meg. A gyermekek, tanulók szociális, gazdasági, kulturális és nyelvi hátrányai erősebben befolyásolták az iskolatípus kijelölését, mint a vizsgált gyermekek, tanulók más területeken tapasztalható jó teljesítménye.”

Politikai kérdés, hogy mennyit és mire költsünk az oktatásban. A különböző társadalmakban mélyen húzódó előítéletek ugyanakkor súlyosan befolyásolják azt, hogy egy előítéletektől sújtott vagy a társadalom peremére szorult faji, etnikai, nemzetiségi társadalmi csoportok mit kaphatnak az oktatástól. A két kérdés a társadalomról alkotott vízió szintjén fonódik össze, mégpedig úgy, hogy mit sugall a tudomány a politikusok számára: kirekeszteni vagy befogadni kell a kisebbségi létbe szorult csoportok gyerekeit. Bár ma még inkább a tudósok szintjén húzódik a vita, a tétje mégsem kevesebb, mint hogy elhisszük, hogy lehet jó iskolát csinálni, ami minden gyereknek esélyt nyújt az életben, vagy a determinisztikus megközelítést képviselve azt mondjuk, hogy van gyerek, akibe érdemes fektetni, és van olyan, akibe nem. A gyerekek egyedi genetikai adottságaira épülő iskoláknak ugyanakkor egyelőre sem tudományos, sem társadalmi, sem politikai feltételei nem adottak.

A szerző szociológus, a CEU kutatója. Kutatási területe a romák oktatási és szociális helyzete, a diszkrimináció működése, az oktatási egyenlőtlenségek rendszere és a szegénység kutatása, azon belül is elsősorban a gyerekek szegénysége.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: