Nem a gének, hanem a neoliberális rendszer felelős a klímakatasztrófáért
Nemrég érdekes cikk jelent meg a qubit.hu-n, mely szerint a rövid távú túlélésre (saját és utódok túlélésére) koncentráló emberi génállomány, és a közlegelők tragédiájaként ismert közgazdasági jelenség miatt esély sincs egy 2 Celsius-fokos melegedéssel járó klímaváltozás elkerülésére. Bár szerintem is elég kicsi az esély a klímakatasztrófa elkerülésére, és a cikk által felvetett okok valóban hozzájárulnak a problémához, a klímakatasztrófa valószínű bekövetkezésének alapvető okai jó eséllyel teljesen mások.
Először is Szécsi Balázs cikke túl nagy jelentőséget tulajdonít a rövid távú túlélést ösztönző genetikai parancsnak. Bár ez a parancs valóban elég sok döntést befolyásol, az emberi viselkedés képes felülírni azt, ha valós vagy vélt hosszú távú érdeke úgy kívánja. A mezőgazdálkodás megjelenése óta az emberiség túlnyomó része sok esetben a hosszú távú érdekeit követi a rövid távúak helyett. Amikor őseink a magok egy részét eltették vetőmagnak elfogyasztás helyett, gyümölcsfákat ültettek más tevékenység helyett, felneveltek teheneket borjúpörkölt helyett, akkor mind az esetenként akár 10-15 éves túlélési esélyeiket növelték a rövid távú túlélési esélyeik rovására. Ráadásul a pénzügyi eszközök (pl. bér, hitel) megjelenésével az emberiség kidolgozott olyan eszközöket, amelyekkel a hosszú távú túlélési esély sokak esetében úgymond rövid távú túlélési eséllyé konvertálható. Azaz az emberek jelentős része képes rövid távú túlélési esélyeit növelő pénzhez jutni akkor is, ha csak hosszú távon profitáló tevékenységeket végez.
Persze ettől még az igaz, hogy rövid távú gondolkodás jelenik meg rengeteg egyéni, és különösen gazdasági, valamint politikai döntésben, de ezt nem lehet kizárólag egy elkerülhetetlen genetikai parancsra fogni. Rövid távú gondolkodásra ösztönöz például az állandó növekedés kényszerében élő neoliberális kapitalista rendszer is, amelynek alapfeltétele az állandóan növekvő fogyasztás. És hát mi mással lehetne jobban növelni a fogyasztást, mint a rövid távú gondolkodással? Azaz az emberek nem csupán genetikai parancsra gondolkoznak rövid távon és fogyasztanak sokat, hanem azért is, mert a gazdasági rendszer a szabályok befolyásolásával, reklámokkal, tömegkultúrával (pl. filmekkel), hazugságok terjesztésével erre ösztönzi őket.
A közösségi, morális és jogi probléma
A közlegelők tragédiája és a CO2 (illetve egyéb üvegházhatású gázok) kibocsátása között van egy lényeges különbség. Klasszikus formájában a közlegelők tragédiája végső soron arról szól, hogy megfelelő közösségi szabályozás nélkül egy közösségi erőforrás használata pazarláshoz vezet. Ez persze bizonyos értelemben a CO2-kibocsátásra is igaz (ahol az erőforrás a Föld CO2-semlegesítő képessége), de a klímaváltozás sokkal többről szól, mint egy erőforrás-pazarlásáról. A klímaváltozás ugyanis óriási károkat okoz és fog okozni extrém időjárási jelenségeken, tengerszint-emelkedésen, ökológiai szolgáltatások felborulásán, stb. keresztül. Ez azért nagyon fontos, mert míg a közös erőforrás használata közösségi probléma, ami közösségi szabályozást igényel, a károkozás morális probléma, amit olyan erős jogi alapelvek szabályoznak – a szándékos károkozás tilalma, illetve hogy a károkozó megtéríti az általa okozott kárt –, amelyek közösségi döntés nélkül, illetve akár azok ellenében is érvényesülhetnek, legalábbis jogállamokban. Vagyis a CO2-kibocsátásból eredő problémákat nemcsak közösségi szabályozással lehet orvosolni, amire valóban minimális az esély túl sok szereplő esetén, hanem a kártérítés vagy az egészséges környezet jogi-politikai kikényszerítésével is. Ilyen kártérítés kikényszerítésére irányuló perek már ma is folynak, például olajvállalatok ellen. Ha pedig a CO2-t kibocsátóknak meg kellene téríteniük az általuk okozott károkat, akkor megnőne a CO2 kibocsátással járó szolgáltatások és termékek ára, emiatt visszaesne azok fogyasztása, és csökkenne a CO2-kibocsátás.
Persze korántsem triviális az, hogy a kibocsátók - különösen, mikor egyszerű fogyasztókról van szó, pl. autóhasználókról - jogi értelemben felelősek a CO2- kibocsátásuk miatt bekövetkező károkért, hiszen többnyire legálisan végezték a kibocsátást. De még ha illegálisan tették is volna, akkor is nehéz elképzelni, hogy szimplán az igazságszolgáltatáson keresztül befolyásolni lehetne több milliárd kibocsátó viselkedését. De itt jön képbe a legtöbb államban létező egészséges környezethez való jog, vagy a generációk közötti jogegyenlőség, amelyek arra kötelezi az államokat és az önkormányzatokat, hogy egészséges környezetet és élhető klímát biztosítsanak állampolgáraik számára. Amit csak úgy tudnak elérni, hogy korlátozzák a környezet terheléssemlegesítő kapacitását meghaladó környezetterhelést.Az egészséges környezethez való jog ezáltal lehetővé teszi, hogy az állampolgárok kikényszerítsék a környezetterhelést korlátozó intézkedések bevezetését. Ilyen per folyik például Jakartában, ahol a városlakók egy csoportja az indonéz kormányt perli azért, hogy szigorúbb határértékeket és hatékonyabb intézkedéseket vezessen be. Persze az egészséges környezethez való jog célja elsősorban a szennyezésektől mentes egészséges környezet, de elég nyilvánvaló, hogy a klímakatasztrófa is egészségtelen környezethez vezet az emberi szervezet számára elviselhetetlen meleg és szárazság miatt. Lényegében ezt a logikát követi az a 21 fiatal amerikai, akik azért perlik az Egyesült Államok kormányát a jogegyenlőségre hivatkozva, hogy ugyanolyan klímaviszonyokat élvezhessenek, mint az őket megelőző generációk. És végül az egészséges környezethez való jog azt is lehetővé teszi, hogy a kárt szenvedők ne a nagyszámú kibocsátótól (pl. egy nagyvárosban egy légszennyezés miatti károsult nyilvánvalóan nem tudna kártérítést követelni a sok százezer autóhasználótól), hanem az államtól követeljenek kártérítést, hiszen a kár azért következett be, mert az állam nem tett eleget jogi kötelezettségének, és nem megfelelően korlátozta a környezetterhelést. London vezetése ilyen kártérítési perrel nézhet szembe, ha a bíróság valóban úgy ítéli meg, hogy egy 9 éves kislány halálát a légszennyezés okozta. De már Budapesten is volt próbálkozás a légszennyezés okozta károk kiperlésére a Fővárosi Önkormányzattól.
A közösségi döntés és az egészséges környezethez, az élhető klímához való jog érvényesülése közötti kapcsolatot kiválóan illusztrálták az elmúlt hetek madridi eseményei. Madridban a demokratikusan megválasztott új városvezetés egy korábbi kampányígéretét beváltva hozott egy legitim döntést arról, hogy kevésbé korlátozza az autóforgalmat, ami egészségtelen környezet kialakulásához vezet. Könnyen elképzelhető, hogy e döntés egy népszavazáson is támogatást kapott volna. Ezt a közösségi döntést a bíróság felfüggesztette, és ezt azért tehette meg, mert álláspontja szerint a döntés megsérti az egészséges környezethez való jogot. Ha a madridi autóhasználat korlátozása egy szimpla közlegelőtragédia-szerű probléma lenne, akkor a bíróság nem tehetett volna semmit, mivel azt semmilyen általános norma nem szabályozza, hogy egy közösségi erőforrást hogyan kell használni.
Ha per, hát legyen per
A károkozás tilalma, ill. a kártérítési követelmény közül az utóbbi tűnik használhatóbbnak a CO2-kibocsátás csökkentésére. Ugyanis gyakran hiába kötelezi bíróság a döntéshozókat valamilyen cselekedetre vagy jogszabály alkotásra, a döntéshozók gyakran minden következmény nélkül elszabotálják az ezekben a döntésekben szereplő előírásokat. A magyar kormány például minden évben elkövet jó pár mulasztásos alkotmánysértést, bármilyen szankció nélkül. Elképzelhetjük, hogy akkor mekkora hatása lehet egy nemzetközi szinten érvényes jogi döntésnek, amelyet ráadásul úgy is be lehet állítani, hogy a külföld rákényszerít egy államot bizonyos intézkedések meghozatalára és így alkalmat ad a döntésnek esetleg megfelelni kívánó kormány elleni populista támadásra.. További probléma, hogy egy jogszabály-módosítást előíró bírósági döntésnek egy, a célnak alkalmatlan, kiskapukkal teli jogszabály létrehozásával is eleget lehet tenni, amiről esetleg csak többéves jogi csatározással lehet bebizonyítani, hogy valójában nem, vagy csak részben felel meg a bírósági döntésnek. Ezzel ellentétben a kártérítési követelmény alól nem lehet mismásolással kibújni (a kártérítés vagy megtörténik, vagy nem), és az államok jellemzően hajlandóak megfizetni egy kártérítést még ideológiailag kínos esetben is..
Persze elég nehéz elképzelni, hogy a jövőben a több milliárd klímakárosult kiperel némi kártérítést a nagy kibocsátó államoktól vagy vállalatoktól. De erre nincs is feltétlen szükség, mert a kártérítési követelmény nemcsak perek útján tud teljesülni, hanem úgy is, hogy a kibocsátók (emberek, vállalatok, államok, stb.) kibocsátásuk arányában befizetnek egy közös alapba, amiből perek nélkül meg lehetne téríteni a károkat. Az autóbalesetek során keletkező károk túlnyomó többsége sem pereken keresztül térül meg, hanem kidolgozott irányelvek alapján (persze a klímaváltozás károkozása teljesen más jellegű, mint egy autóbaleseté, ahol egyértelmű kapcsolat van a károkozó és a kár között, de ez csak részletkérdés). A kisebb károk esetében az lenne a legegyszerűbb, ha a közös alap bevételeinek egy részét automatikusan szétosztanák a klímaváltozással az átlagnál jobban érintett területek lakosai között, a másik részéből pedig a konkrét károkat lehetne fedezni. És bár nem cél, hogy a kártérítés pereken keresztül történjen meg, a kártérítési perek nagy mértékben hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egy ilyen kártérítési rendszer kialakuljon.
És bár ma még az alacsony nemzetközi együttműködési hajlam miatt elképzelhetetlennek tűnik egy globális kártérítési rendszer, a CO2-kibocsátást már egy országon belüli rendszer is jelentősen visszavetné az egyes országokban. Ilyen rendszer látszik körvonalazódni Németországban, ahol, bár nem kártérítési céllal, tonnánként 50 euró adót vetnének ki bizonyos típusú CO2-kibocsátásra, és a rendszer bevételeiből minden német állampolgár évi 100 euró klímabónuszt kapna.
Az állam is hibás
A fentieken kívül van még egy nagyon fontos oka a túlzott CO2-kibocsátásnak: a kibocsátással járó tevékenységek állami támogatása. Ez leginkább a motorizált közlekedés terén figyelhető meg, ami az egyik legnagyobb CO2-kibocsátó. A közlekedés pedig világszerte óriási állami támogatást kap, az áfamentes nemzetközi utazásoktól kezdve, az áfamentes kerozinon, az állami pénzből megvalósított infrastrukturális beruházásokon, az adómentes ingázási támogatáson és cégesautó-használaton át az ingyenes parkolásig, hogy csak a legfontosabbakat említsük. E támogatások miatt a közlekedés ára jelentősen csökken, és így nő a fogyasztása. Ráadásul egyes támogatások olyan életmódra (például az agglomerációba történő kiköltözésre) ösztönöznek, ami önmagában jelentős CO2-kibocsátással jár. De óriási állami támogatást kap a szintén nagy kibocsátó mezőgazdaság is (pl. az EU több, mint évi 50 milliárd euróval támogatja a mezőgazdaságot, azaz EU-lakosonként kb. évi 100 euróval), ami miatt az élelmiszer, különösen a hús és tej ára csökken, ez pedig pazarláshoz és túlfogyasztáshoz, és így több CO2-kibocsátáshoz vezet.
A klímaváltozást tehát elsősorban korántsem a rövid távú túlélésre koncentráló gének és a közlegelők tragédiája okozza, bár ezek is szerepet játszanak benne, hanem sokkal inkább az állandó növekedésre kényszerítő, és a tőkének, a vállalatoknak túl nagy befolyást engedő neoliberális gazdasági-politikai berendezkedés, a kártérítésre vonatkozó társadalmi norma ignorálása és a CO2-kibocsátással járó tevékenységek állami támogatása. Persze az utóbbi kettő nem független a neoliberális rendszertől, hiszen a vállalatoknak elemi érdekük, hogy ne legyen a káros fogyasztást visszavető szabályozás vagy kártérítés, illetve hogy megmaradjanak a fogyasztást ösztönző támogatások. És ezekért mindent meg is tesznek, kihasználva óriási erőfölényüket.
Elsősorban emiatt az óriási erőfölény miatt van minimális esély a klímakatasztrófa elkerülésére. Hisz bármit is tenne a nem-tőkés civil társadalom, a vállalati szféra százszor vagy ezerszer annyi erőforrást tud biztosítani saját érdekei megvédésére. Fontos látni, hogy ezt nem feltétlenül önzésből vagy mohóságból teszi, hanem a neoliberális kapitalista rendszer sajátossága miatt. Ha egy vállalat a saját érdekei elé helyezné az emberek vagy a természet érdekeit, akkor a legtöbb esetben a versenytársai könyörtelenül eltipornák.
De nem mindenért kizárólag a neoliberális kapitalista rendszer a felelős. A környezetvédő civil szervezetek nagy része például a rendszer kritikája helyett az egyéni felelősségre (kevesebbet fogyassz, vonattal utazz autó helyett, stb.), a CO2-kibocsátás közvetlen korlátozása helyett pedig az alternatívák támogatására koncentrálják erőforrásaikat. Persze ezek is fontosak, de a klímakatasztrófát nem az önkéntes ökológiai életmód elterjedése akadályozhatja meg (erre nincs esély, meg idő se), hanem az átmenet egy olyan rendszerbe, ahol nem a növekedés a kizárólagos gazdasági cél, és ahol az emberek érdekei előrébb valók, mint a vállalatoké. A jogvédő civil szervezetek jelentős része pedig jóval fontosabbnak tartja a hátrányos megkülönböztetés elleni fellépést, mint az élethez elengedhetetlenül szükséges egészséges környezet és megfelelő klíma védelmét (az ENSZ jelentéstevője is önkritikát gyakorolt, amiért „a múltban nem tette az emberi jogok központi témájává a klímaváltozást”). A jogalkalmazás többi szereplőjére (ombudsman, hatóságok, stb.) pedig sokszor meg se próbálja érvényesíteni az egészséges környezethez való jogot.
Merre lejt a pálya?
És az igazságszolgáltatási rendszerrel is gondok vannak. A jellemzően szegény károsultaknak egy olyan rendszerben kell harcolniuk az igazságért a jogi értelemben szinte végtelen erőforrásokkal bíró államokkal és vállalatokkal szemben, ahol a döntést alapjaiban befolyásolja a jogi költségvetés nagysága (elég csak az Epstein-ügyre gondolni). De már a joghoz való hozzáférésnél is az államok/vállalatok felé lejt a pálya, hiszen perelni sokszor (Magyarországon például fellebbezéskor, az Európai Unió bíróságánál minden esetben) csak jogi képviselő útján lehet, ami államok és vállalatok esetében evidens – sőt nekik kipróbált és megbízható jogi csapat áll állandó rendelkezésre -, míg a pénzből és ügyvédi kapcsolatokból sokszor híján lévő károsultak számára egy jelentős problémaforrás. De az is valószínűsíthető, hogy a bírók túlnyomó része a sokat kibocsátó felső osztályból kerül ki, így egy egészséges környezethez való joggal kapcsolatos perben lényegében önmaga, illetve családja/ismerősei gazdasági érdeke ellen ítélne, ha a károsultnak adna igazat. És az se segít a dolgon, hogy míg a jogilag legfelkészültebb bírók, az alkotmánybírók a legtöbb esetben csak legalább öt fős csoportban hozhatnak döntéseket, addig a jóval kevésbé felkészült „mezei" bírók egymagukban. Részben emiatt fordulhat elő, hogy egy ítéletben. olyan badarságot állít a bíró, hogy egy emberi tevékenység általi károkozás már csak azért se jogi probléma, mert hasonló kárt ónos eső, vagy vihar is okozhatott volna.
És igaz, hogy fellebbezéssel más bírók is bekapcsolódnak egy-egy eljárásba, de a fellebbezés civileknek nehézkes és drága (már csak azért is, mert csak ügyvéddel lehet fellebbezni) és mivel a bírósági eljárás rettentően lassú – a 21 amerikai fiatal perében évekig tart csak az, hogy a per eljusson tárgyalási szakaszba –, egy sajátos értékrendű bíró akár évekig is megakaszthat egy-egy eljárást (illetve kifáraszthatja a per elindítóját). Ezeken talán segíthetne, ha minden bírósági döntéshez legalább három bíró kellene, ha a bíróságok szoros határidőkhöz lennének kötve, és ha könnyebb lenne a hozzáférés az igazságszolgáltatás összes szakaszához. Persze ez részben pénzkérdés is, de az igazságszolgáltatás költségvetése egy állam esetében olyan csekély, hogy nem nagyon van gátja egy jelentősebb emelésnek.
Mit lehetne akkor mégis tenni? A klímakatasztrófa miatt aggódóknak az egyéni fogyasztás visszafogásának propagálása mellett sokkal több erőforrást kellene biztosítania a neoliberális rendszer (vállalatok, tőkések túlhatalma, CO2-kibocsátás támogatása) kritikájára, az alternatív rendszerek (újbaloldali elképzelések, degrowth mozgalom, alapjövedelem mozgalom, stb.) bemutatására, a rendszer elleni jogi fellépésre (kártérítési perek, egészséges környezethez való joggal kapcsolatos perek, a klímaváltozást az emberi jogok központ témájává tevő perek, stb.). Ettől sajnos elég messze vagyunk, különösen Magyarországon, és ez még tovább csökkenti az amúgy is minimális esélyt a klímakatasztrófa elkerülésére.
A szerző a CEU Környezettudományi Tanszékén doktorandusz, kutatási területe az autók által dominált belvárosok alternatívái.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
