A citrom
Augusztus végén hirdettünk esszéversenyt a Qubit olvasóinak, „Szerinted hogyan fog kinézni a 22. század embere? – tettük fel a kérdést. A felhívásra több mint 60 pályamunka érkezett, az alábbiakban a bronzérmes esszé, Klégerné Tóth Erika munkája olvasható. Gratulálunk!
* * *
Tóth Erika: A citrom
5:43. Aludnom kellene. Melegem van. Átfordulok a másik oldalamra, de ugyanolyan melegem van. Gondolataim felhőjén lebegek, ma eljön. Előre elképzelem, ahogy majd belép legújabb cipőjén, illatosan. Meleg keze megsimítja fakó hajam. IgazánnemkellettvolnaAnya leheli. Remegő kézzel szorítom.
6:15. Fáradtan nézek az órára. Ki kellene húznom nyolcig. …
Felkelek, vékony lábaim tétován rakom a padlóra. Lehet, hogy vissza kellene kapcsolnom a chipet. Szédülök. Megmondták, hogy nem szabad kikapcsolni. Ő meg úgy ragaszkodott hozzá, hogy rakják be. Meggyőzött, tényleg milyen jó is lesz, mindenre emlékezni fogok, könnyebben fogok mozogni. De én csak egy 89 éves asszony vagyok, nincs semmilyen vacakra szükségem az agyamban. Anyahiddelsokkalkönnyebblesz. Hát jó…
A műtét után kicsit furcsa volt, hogy milyen egyszerű a mozgás. Sokat viccelődtem is, hogy így legalább időben eljutok a mosdóig és a kézmosást sem felejtem el. Az asztal közel van, addig el tudok botorkálni. Pislogok, hátha elmúlik a kettős látásom. Kicsit enyhül. Bekapcsolom a rádiót a hűtőn. Selymes női hang eldarálja, hogy megint 48 fok lesz ma, utolsó napok a télből... Milyen szép hangja van, kár, hogy gép. Kipillantok a vastag ablaküvegen, nyoma sincs embereknek. A szomszédos házbuborékból zajok szűrődnek át, hallom a szomszéd öregasszony krákogását.
Miért is keltem fel? Bizonytalan léptekkel elindulok a spájzba, ott majd biztosan eszembe jut. A lisztet meglátva, belém hasít, sütni akartam. Csorog az izzadság sovány hátamon. Szakadt hálóingembe törlöm a sós levet. Amíg a chip be volt kapcsolva, fel sem tűnt, hogy ilyen nehéz állni. A receptet fejből tudom, mondom magamnak. Erre még chip nélkül is emlékszem. Megkönnyebbülök, még maradt valami gyenge emlékezetemben. Remegő kézzel előkészítem a hozzávalókat. A kefir könnyedén cuppan a tál alján, jöhet az olaj, rákanalazom a cukrot, lisztet. Könnyedén haladok, könnyűnek érzem magam. Jöhet a tojás, a sütőpor és vaníliás cukor. Összedolgozom a lágy tésztát. Keverem a fakanállal, lágy buborékok törnek utat maguknak, majd kipukkadnak. Kis lyukat hagyva maguk után, behegednek.
Nézem a folyékony tésztát, édes illata eszembe juttatja haja illatát. Jézusom, 11:31. Mindjárt itt van. Nehezen rendezem gondolataim, szinte megbénít az örömteli várakozás. Beindítanám a sütőt. Sokat vacakolok, ezek az új hangvezérelt eszközök kifognak rajtam. Hiába automatizált, ha nem emlékszem mit is kell mondanom neki. Ha bekapcsolnám a chipet, biztosan egyből eszembe jutna. Nem! Ezt most végigcsinálom. Valahova, lehet, hogy felírtam a kulcsszavakat. De hova?
Elfut a méreg, haragszom magamra és a sütőre. Belémhasít a gondolat, hogy kihagytam a tésztából a citromot. Huh, még jó, hogy nem tudtam eddig beindítani a sütőt, most kezdhetném elölről. Milyen, jó hogy ilyen feledékeny vagyok! – nevetgélek magamban. Kézbe veszem a citromot. Milyen nehéz volt lerendelni, manapság nincsenek már gyümölcsök a boltban. Úgy kellett megkérnem a gondozónőt, Irmát, hogy rendeljen nekem interneten Alaszkából. Nem terem az már meg szinte sehol, mondta, minek ragaszkodik hozzá? A citrompor pont olyan jó süteménybe. Az idősek otthonába csupa makacs szipirtyót raknak be a dúsgazdag ficsúrok, mormolta az orra alatt, azt hitte nem hallom. Gondoljon, amit akar, az igazi citrom héjánál nincs finomabb. Fogom a viaszos sárga felszínét, göcsörtös bőre szinte eggyé válik a kezemmel. Reszelőt illesztek rá és már hullik is a sárga illatos citromhéj. Nézem, ahogy elsüllyed a héj a könnyű tésztában.
11:50, már megint elkalandoztam. 10 perc és belép az ajtón. Végignézek magamon, aszott testem még hálóruhában, sütemény még nincs megsütve. Bőgni támad kedvem. Pedig mindent úgy elterveztem! Új terv fogalmazódik meg bennem, majd megkérem, indítsa be a sütőt. Kicsit morogni fog, de nem baj, addig is együtt vagyunk.
Megcsörren a telefon. Kijelzőn látom, a fiam az. Biztosan késni fog, azért hív. Holografikus kép jelenik meg a szobában, fényesen, mint egy isten. Haja beállítva, szinte érzem a hajrögzítője illatát. Arca kissé morcos, vidámnak akar látszani, de én látom, fáradt.
– Szia, Anya! Ne haragudj, ma mégsem tudok elmenni. Az elnök sürgős feladatot adott. De jövő héten biztosan jó lesz. Oké?
– Ma biztosan nem tudsz eljönni? Kicsit később? Úgy vártalak. Kedvenc sütidet készítem… – nyökögöm utolsó érvem.
– IgazánnemkellettvolnaAnya. Hétvégén hívlak. Puszi! – és már el is tűnt egyenes alakja.
Tétován lépkedek. Persze a Vízügyi Hivatalban fontos tisztsége van, fontos ember. Ha az elnök valamit sürgősen kér, azt meg kell csinálni. A víz a legfontosabb. A víz a legfontosabb. Mantrázom magamban.
Nézem a nyers süteményt, rám szakad a fáradtság folyója. Le kell ülnöm. Merengek magamban, 14:13, meghallgatom a híreket. Ugyanaz a géphang, mint reggel. Újabb növényeket sikerült kikísérletezni, ami szárazságtűrő és a keltető házban sem pusztul ki. Megszületett a 12. milliárd gyermek. Etiópia GDP-je meghaladja Kínáét...
Fejem megtelik, lüktet. Kikapcsolom a rádiót. Ülök a csöndben. Sötétben ébredek fel. Nézem azt az istenverte félkész süteményt. Kidobom a szemetesbe. Biztosan bírságot kell majd fizetnem, hogy ételt dobok ki. Kit érdekel?! Érzem, hogy leesik a vérnyomásom, mindjárt begurul GENX5. A faliscannel érzékeli, hogy nem vagyok jól, beküldi az automatát életfunkcióimat helyreállítani. Ajtó nyílik, nem tudom megszokni, hogy nem kopog. Halványan látom alakját, kijelzője pirosan villog. Már nem tudom kivenni mit mond a géphang, visszhangzik a fejem.
Az ágyban térek magamhoz, ködösek az emlékeim. Visszarakott az ágyba, hát persze. Mellettem áll, pulzusomat méri. Gép keze gyengéden fogja csuklómat. Emberi bőrhöz hasonló felszíne hűvösen ér hozzám. Már végzett, elindulna. Nem engedem el.
– Kérlek, maradj! – reszelős hangom kérleli. A gép megáll. Mintha bizonytalanság futna át processzorain.
– Maradok – mondja, mintha a fiam hangján válaszolna, vagy csak képzelődöm.
23:12, citromillatú kezem hosszan simul a fémkézbe.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
