Kővári éppen a vállára emelte volna a becsomagolt, megfaragtatott karácsonyfát, amikor melléje lépett a vodkaszagú hátizsákos hajléktalan. Már a nyelve hegyén volt a sajnálomnincsidőmnincsnálampénz, de lenézett, és meglátta, hogy a férfi mezítláb van, ott állt a fa járdaszegélyre támasztott törzse mellett, az úttesten, a legnagyobb latyakban, émelyítő volt látni, ahogy átfolyt a lábujjain a szürkés hólé. Kővári érezte, hogy elfogja a lelkiismeret-furdalás, persze elvből nem ad pénzt koldusnak, sokkal tisztességesebb dolog januárban egyben elutalni az éves összeget az Egytálleves Alapítványnak, de még mindig a kezében volt az ötszázas, amit a fa megfaragtatása után visszakért az eladótól, maga is meglepődött a mozdulaton, amivel hirtelen a hajléktalan felé nyújtotta, boldogkarácsonyt, hadarta közben.

A hajléktalan megrázta a fejét, köszönöm, nem, mondta, én nem koldus vagyok, én munkából élek, odanyúlt, kikapta a fát Kővári kezéből, a saját vállára lendítette, elviszem a kocsijáig, mondta közben, már indult is a parkoló hátsó része felé.

Kővári zsebre gyűrte az ötszázat, Honnan tudja, hogy merre parkolok? – kérdezte, közben rohanni kezdett a hajléktalan után, közben persze az agyába villant, hogy mekkora jóhiszemű balfasz már, hát nyilván nem tudja, hanem szépen ellopja a fát, ezeréves ócska trükk, és mégis bedőlt neki, úristen, hogy lehet ekkora kretén, körül se nézett, úgy rohant utána, a hajléktalan épp öles léptekkel gázolt át egy mély latyakpocsolyán, Kővári rohant a nyomában, megcsúszott, majdnem elesett, utolsó pillanatban belekapaszkodott egy arra tolt, zsúfolásig rakott bevásárlókocsiba, majdnem felborította, elnézést, mondta, viszik a fám, a kocsit toló szőke pufidzsekis nő csak rutinból kurvaanyázott egyet, Kővári kikerülte, persze belelépett a pocsolyába, a cipőjébe belefolyt a hólé, a hajléktalant a fával sehol nem látta, aztán mégiscsak, épp két fehér furgon között furakodott át a fát a feje fölött tartva, Kővári rohant utána, majdnem elsodorta egy parkolóból kifaroló régi BMW, átrohant ő is a furgonok között, biztos volt benne, hogy kész, vége, a fának annyi, de akkor meglátta a saját tengerkék Volvóját, és mellette a fával a kezében álló hajléktalant.

Odaért, közben benyúlt a zsebébe az ötszázas után, persze nem volt ott, a hajléktalan arca bosszúsan megrándult, ezt nem hiszem el, mondta, Kővári tovább kotorászott, nem abban, a másikban, mondta a hajléktalan, most már határozott dühvel a hangjában, Kővári érezte, hogy elvörösödik, majdnem elnézést kért, ettől még jobban zavarba jött, még csak az kéne, hogy elnézést kérjen attól, aki épp átveri, benyúlt a másik zsebébe, tényleg ott volt a pénz, a kocsikulcs mellett, akkor az agyába villant, hogy a hajléktalan nem láthatta, hogy elteszi a pénzt, honnan tudja, hogy ez az én kocsim? – bukott ki belőle a kérdés.

A hajléktalan haragosan vont egyet a vállán, majdnem lecsúszott róla a hátizsák, nyissa már ki a csomagtartót, nem érek rá egész nap, mondta, fogtam már eleget ezt a rohadt fát.

Ahogy Kővári megfogta a kocsikulcsot, a lába hirtelen nagyon fázni kezdett, a latyaklé nyilván most ette át magát a zokni rétegein, az egész teste belerázkódott az undorba, ahogy erre gondolt, a kezéből kicsúszott a kocsikulcs, bele a latyakba, a kurva életbe, káromkodta el magát.

A hajléktalan arca megrándult, most untam meg ezt az egészet, mondta, a bezárt kocsihoz lépett, süldő korom óta nem kellett fenyőt fognom a kezembe, mondta, és most tessék, foghatom, mint kurva a liliomot, fél kezét rátette a kocsi tetejére, valami villant, a központi zár bippent egyet, a kombi hátsó ajtaja magától kinyílt, a hajléktalan odalépett, becsúsztatta a fát.

Mit csinál? Kővári egészen ingerült volt, látta, hogy a férfi benyúl a kombiba, kotorászik, kihúzza a pajszert, amit a csatornadugulás miatt vett reggel az Obiban.

Hogy én mit csinálok? - kérdezte a hajléktalan, a hangja egész mélyen és ércesen zengett a hirtelen előtörő indulattól, én bazmeg a dolgomat végzem, inkább az a kérdés, hogy te mit csinálsz, soha nem szoktad megfaragtatni a fát, mindig otthon küzdesz a kisbaltával, nem tudom idén mi a franc szállt beléd, hogy kérted a faragást, nem ez volt megírva, arról volt szó, hogy szépen hazaviszed a fát, ahogy szoktad, aztán délután belevágsz a lábadba a kisbaltával, nem lett volna semmi komoly, épp csak a szilveszteri síelés ugrott volna, öt öltéses, nyolc napon túl gyógyuló, úgyhogy érvényes az útlemondási, az a lényeg, hogy ne legyél ott huszonkilencedikén Chamonixban, ne kérdezd, hogy miért, ezt a főnök tudja, nem tudom, mi szállt meg, hogy pont most jött rád a szabad akarat, mikor mindenki a legjobban el van foglalva, jöhettem korrigálni, erre a jégtükör, amin meg kellett volna csússzál, hogy eltörd a bokád, idő előtt felolvadt, a kollégám is későn érkezett, nem tudott rendesen fellökni, az a helyzet, hogy nincs időm itt tovább szórakozni, megoldom mechanikusan, fájni fog, igen, de ne félj, értek hozzá, nem lesz szilánkos törés, csak repedés, februárra már nem is fogsz emlékezni az egészre. 

A hajléktalan elhallgatott, meglendítette a pajszert, Kővári el akart fordulni, a karjával akarta blokkolni az ütést, de nem tudott megmozdulni, látta, hogy a pajszer bokánál a bakancsára vág, mintha lángolt volna a hajléktalan kezében, de ezt nyilván csak a fájdalom és az ijedtség miatt képzelte.

Miért támogassam a Qubitet?

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.