Magyar kutatók találtak újabb közös vonást a főemlősök és az ember kommunikációjában
Nemcsak az ember, de más főemlősök is képesek tárgyakra való rámutatással kommunikálni. A főemlősök és az emberek gesztusokkal történő kommunikációjának hátterében egy közös, ősi alapképesség állhat – derítette ki egy magyar vezetésű nemzetközi kutatócsoport.
Az ember képessége a beszédre látványosan megkülönbözteti őt minden más fajtól. Az már kevésbé ismert tény, hogy nemcsak a beszédben, de a gesztusokkal történő kommunikáció terén is mennyivel rugalmasabbak vagyunk az állatokhoz képest. Ezzel együtt egyre több bizonyíték támasztja alá azokat az elméleteket, amelyek szerint az emberi nyelv a főemlősök által is használt gesztusokból fejlődött ki.
Ennek járt utána a Central European University (CEU) és a Max Planck Intézet együttműködésben létrejött nemzetközi kutatócsapat is Tauzin Tibor pszichológus, a CEU Kognitív Tudományi Tanszék munkatársának vezetésével. A kísérlet arra kereste a választ, hogy a főemlősök képesek-e a gyerekekhez hasonlóan rámutatni azokra a tárgyakra, amelyeket kérni szeretnének. Korábbi vizsgálatokból már ismert volt, hogy a fogságban tartott csimpánzok – hasonlóan a gorillákhoz vagy orangutánokhoz – mutatásszerű jelzést produkálnak, ha nem férnek hozzá az általuk kedvelt, de rács mögé helyezett ételhez.
Ilyenkor a főemlős a lehető legjobban megközelíti a megszerezni kívánt tárgyat vagy ételt, és az ujját a rács ezekhez legközelebb eső részén átdugva igyekszik arra rámutatni. Felmerülhet azonban, hogy ez a gesztus nem más, mint egy – jobb híján – félbeszakadt nyúlás, aminek teljes kivitelezését csak a rács akadályozza meg. Ez ellen szól ugyan, hogy a főemlősök csak ember jelenlétében viselkednek így, azonban ez a fajta gesztus távolról sem tűnik kommunikatív célúnak, szemben a csecsemők hasonló jelzéseivel.
A kutatók szerint éppen emiatt kulcsfontosságú a mutató mozdulat használatának rugalmassága – már „ha valóban azt szeretnénk állítani, hogy a főemlősök az emberhez hasonló gesztusokat tudnak produkálni” – írta a Qubitnek elküldött közleményében Tauzin.
Embereknél a tárgyak elhelyezkedésének és a mutatásra reagáló ember perspektívájának figyelembevétele azért fontos, mert a valódi mutatás során egyértelműek akarunk lenni, és úgy jelezni egy tárgy helyét a másiknak, hogy azt ő is megértse, és ne tévessze el, mire gondolunk. Erre képesek vagyunk akkor is, ha egy tárgy messzebb van tőlünk, vagy egy másik tárgy takarásában áll.
A kérdés vizsgálatához a kutatók egy csemegének számító szőlőszemet, és egy kevésbé kedvelt sárgarépaszeletet helyeztek el a főemlőssel szemben úgy, hogy a jobban kedvelt eledel a kevésbé kedvelt mögé, az állattól messzebb kerüljön. A vizsgálatban részt vevő ember viszont pont ehhez a jobban kedvelt ételhez ült közelebb. Tehát annak érdekében, hogy az állat egyértelműen jelezni tudja a szándékát, a szokásostól eltérő módon felülről vagy oldalról kellett rámutatnia kedvenc ételére, nehogy a gesztusa félreérthető legyen az ember számára.
Bár ilyen helyzettel a vizsgálatban tesztelt csimpánzok, bonobók, gorillák és orangutánok egyike sem találkozott korábban, mind képesek voltak a megszokott mutatásuk azonnali módosítására, de csak akkor, ha a szőlő tőlük távolabb, a sárgarépa mögött helyezkedett el.
Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a főemlősök és az emberek gesztusokkal történő kommunikációjának hátterében valóban állhat egy közös, ősi alapképesség. Emiatt pedig az sem elképzelhetetlen, hogy az emberi kommunikáció valóban, egy a főemlősökkel közös ős nem szóbeli kommunikációjából fejlődött ki több tízezer évvel ezelőtt.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: