Az egészségügyi dolgozókra olyan poszttraumás stressz várhat, mint a háborús veteránokra
A koronavírus ellen vívott harc frontvonalában kimerült, a tömeges halálozások előtt tehetetlenül álló orvosok, ápolók és más egészségügyi dolgozók küzdenek, gyakran az alapvető védőfelszerelések nélkül – ráadásul a lakosság nagy részéhez hasonlóan ők is félnek a megbetegedéstől. Egészségügyi és pszichológiai szakértők arra figyelmeztetnek, hogy ha ezeknek az embereknek most még nincs is idejük a hosszú távú mentális hatásokon merengeni, a járvány lecsengésével olyan poszttraumás stressz érheti őket, amely leginkább a háborúból hazatért katonáknál figyelhető meg.
A Fortune egy spanyol férfi, Daniel Baldó példáján keresztül mutatta be a jelenséget. Baldó az egészségügyi startupját hagyta ott, hogy egy madridi kórház intenzív osztályára jelentkezzen ápolónak, ahol személyesen is szembesült az egészségügyi ellátórendszer korlátaival: a koronavírusos esetekkel elárasztott kórházak létszámhiánnyal küzdenek, a dolgozók pedig a fizikai határaikat feszegetve végzik munkájukat.
„Egyre kevesebben vagyunk, és annak ellenére, hogy az erőforrásaink megvannak, az egészségügyi rendszer nem tud elég embert bevonni. Sokan félnek és szoronganak, és tudják, hogy a kórházakban is ez vár rájuk, csak több munka, több erőfeszítés és nagyobb kockázat mellett” – mondta Baldó, aki szerint előfordul, hogy a sürgősségi munkákra jelentkező egészségügyi dolgozók egy-két nap megfeszített munka után otthagyják az osztályt.
A frontvonalban dolgozó személyzetre így egyre nagyobb feladat hárul a járványtól leginkább sújtott országokban, ezért szakértők szerint az egészségügyi dolgozókat olyan hatások érhetik, amelyek legfeljebb háborús zónákban és természeti katasztrófák esetén fordulnak elő. A megfertőződéstől való félelem, a tömeges halálozások tapasztalata és az orvosi eszközök hiányából fakadó tehetetlenség érzete olyan érzelmi traumát válthat ki, amely idővel poszttraumás stressz szindrómává (PTSD) alakulhat.
A problémát először el kell fogadni, aztán lehet kezelni
„Számos alkalommal láttuk már, hogy sürgősségi ellátást végzők vagy a katasztrófák kezelésén dolgozók érzelmi traumát élnek át, amely akut stresszreakciót eredményez. Ez zavarodottság, szorongás és depresszió formájában jelentkezik, amely gyors kiégéshez vagy akár PTSD-hez is vezethet” – mondta Albert Wu, a baltimore-i Johns Hopkins Egyetem egészségpolitika-professzora, aki 2000-ben megalkotta a „második áldozat” kifejezést a munkavégzés közben érzelmi traumát átélő egészségügyi dolgozókra. Wu szerint a PTSD olyan reakció, amely egy hónapnál tovább tart, és stresszel, gyakori flashbackkel (vagyis a kiváltó esemény újbóli mentális átélésével) és olyan tevékenységek kerülésével jár, amely a kiváltó eseményre emlékezteti az elszenvedőjét.
Egy másik spanyol egészségügyi dolgozó, az egyik madridi idősek otthonában segítő Pilar jelenleg otthoni karanténban van, miután nála is jelentkeztek a COVID-19 tünetei. Pilar elmondása szerint az intézményben az elmúlt tíz nap során kilencen haltak meg, miközben általában havonta egy haláleset történik.
„Rengeteg halálozást látunk. Az idősek otthonában dolgozók hozzászoktak a halál látványához, de az, hogy tehetetlenül kell néznünk, ahogy egymás után halnak meg az emberek, távol a családjuktól, leírhatatlan érzelmekkel és óriási stresszel jár” – mondta Pilar, aki szerint a hiányos védőfelszerelésben végzett, megállás nélküli munka azzal is jár, hogy szinte lehetetlen elkerülni a fertőződést. Az intézményben, ahol dolgozik, például már a felére csökkent az ápolói stáb létszáma, mert a fertőzések miatt kénytelenek karanténba vonulni.
Wu szerint az egészségügyi szektornak koordinált megoldást kell nyújtania a problémára, hogy a dolgozók egészségesek és munkaképesek maradjanak. „Az érintettek állapota gyorsan romlásnak indulhat, így jó eséllyel a munkából is kieshetnek, ami a járvány kezelését is veszélybe sodorja. El kell ismerni, hogy ez egy létező probléma, és a dolgozók szellemi egészségének megőrzése érdekében pszichológiai és érzelmi támogatást kell nekik nyújtani” – mondta a professzor.
A morális sérülés sajátja: a bűntudat
A BBC cikke szerint azonban a PTSD helyett egy másik jelenség veszélyezteti az egészségügyi dolgozókat, az úgynevezett morális vagy erkölcsi sérülés (moral injury), amit az elmúlt években kezdtek csak igazán feltárni a pszichológiai kutatók. Ez olyan esetekben fordul elő, amikor valaki olyasmit követ el, tapasztal vagy nem sikerül megelőznie, ami az erkölcsi értékrendje szerint elítélendő.
Az amerikai veteránügyi minisztérium szerint a kifejezés olyan pszichológiai traumát jelöl, amely korábban sosem tapasztalt eseményekhez kötődik, és „a belső konfliktus és nyugtalanság kísértő állapotát idézi elő”. A PTSD-től elsősorban az különbözteti meg a morális sérülést, hogy míg az előbbinél nem feltétlenül jelentkezik a bűntudat érzése, a morális sérülést az határozza meg.
Ahogy a morális sérülést kutató, a jelenséget elsősorban háborús helyzetekben tapasztalt Rita Brock és H.C. Palmer írja:
„A koronavírus elleni harc kísértetiesen hasonlít a csatatéri orvoslásra: kétségbeesett páciensek, személyes kockázatokat rejtő környezet, egy láthatatlan és halálos ellenség, extrém fizikai és mentális fáradtság, az erőforrások hiánya és halottak végtelen sora.”
A spanyol példákban már említett tömeges halálozások látványa, a túlhajszolás és a megfertőződéstől való állandó félelem és szorongás mellett az amerikai kutatók egy másik potenciális helyzetre is rávilágítottak, amely morális sérülést okozhat: amikor az intenzív ágyak és a szükséges felszerelések hiányától szenvedő orvosoknak vagy ápolóknak olyan emberek életéről kell dönteniük, akiket normális körülmények között meg tudnának menteni.
A szakértők szerint a járvány lecsengésével egyre több pszichológiai probléma kerül majd felszínre azoknál, akiket a legközelebbről érintett ez az időszak, és ez az egészségügyi dolgozókat veszélyezteti a legjobban. „Amikor majd a társadalom többi tagja megköszöni a segítséget, és tovább éli az életét, inkább a gazdasági kihívásokkal törődve, az egészségügyi dolgozók akkor fognak csak leülni és elgondolkodni, mi is történt itt pontosan” – mondta Brock. Mivel a feszített tempó miatt a járvány idején nincs idejük ilyeneken gondolkodni, csak hónapokkal később kezd majd bennük kavarogni egyszerre a gyász, a düh és a szégyenérzet, és ezen a ponton szorulnak majd a legnagyobb segítségre.
„A kórházak vezetőinek kommunikálni kell a dolgozóik felé, hogy a szörnyű körülmények között a lehető legjobb döntéseket kell meghozni, és ez óhatatlanul is áldozatokkal jár. A szakmában mindenkinek fel kell ismernie, hogy olyan helyzetben próbálják a lehető legkevesebb kárt okozni, amelyben lehetetlen mindenki számára a legjobb minőségű ellátást biztosítani” – mondta a Texasi Egyetem pszichológiaprofesszora, Arthur Markman.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: