A nagy járványok maradandó nyomokat hagytak az emberi településeken

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

A járványok nem csak Európa egészségén hagytak nyomot, hanem a társadalmán is: a Thuküdidész által megörökített athéni járvány végül Athén bukásához vezetett, ebből a szempontból pedig mindegy is, hogy mi pusztított a peloponnészoszi háború idején, pestis, kolera vagy himlő (ebola, tífusz), a középkori városok pedig szintén alapvető átalakuláson mentek keresztül Európában a nagy pestisjárvány idején. Az addig is törékeny etnikai és vallási sokszínűséget a pestis elsöpörte, a városok építészete átalakult, a járvány és a város közötti intuitív összefüggés pedig szinte kitörölhetetlenül rögzült az európai gondolkodásban. 

A görögök még nem tudták, hogyan terjed a gyilkos kór: ugyan a korabeli orvostudomány hatalmas eredményeket ért el, azt még nem ismerték fel, hogy a fertőző betegségek ragályosak. A görög és a római orvosok is úgy tartották, hogy a járványok kozmikus okokra vezethetők vissza, emiatt is jellemző rájuk az, hogy mindenkit érintenek. A pontos ok lehet egy üstökös, az istenek haragja vagy egy új kórokozó, a védekezést viszont a legtöbb korban és helyen hasonlóan próbálták megoldani: izolációval.

Ragályos, de mi okozza?

Ennek már Thuküdidész is emléket állít: miután észrevették, hogy a betegek személyes tárgyaitól is el lehet kapni a betegséget, illetve az állatok is belepusztulnak, ha valamilyen holmival kontaktusba kerültek, az emberek többsége kerülni kezdte a családdal, a barátokkal való találkozást, sőt, még a temetéseket is. Boccacciót valószínűleg többet idézik a koronavírus kitörése óta, mint az elmúlt évtizedekben valaha: a firenzei író is arra panaszkodott, hogy az emberek magukra hagyják a bajban a másikat, és a fertőzéstől való félelem miatt inkább visszavonulnak (már ha nem orgiákat rendeznek minden mindegy alapon). 

Korábban is voltak már járványok, ahogy hasonló izolációs törekvések is: Hintz Elek orvostörténész szerint Indiában is megpróbálták meggátolni a fertőzöttek városba áramlását, a zsidók pedig a településeken kívül, sátrakban különítették el a betegeket. Hintz szerint a középkorban a bélpoklosság – de feltehetően más betegségek – elleni védekezéshez a mintát a Biblia szolgáltatta, ezen belül is a leprások kezelésére vonatkozó mózesi szabályok, amelyek szigorú elkülönítést írtak elő.

Egy olasz város, Ferrara sikere

Hasonló, olykor még szigorúbb módszereket alkalmaztak a középkori városokban pestisjárvány idején: ebben az itáliai Ferrara mutatta a legszebb eredményeket, a város már 1375-ben kövezett utakkal dicsekedhetett, 1425-re pedig kiépült a csatornarendszer is. Miután a középkori orvoslás szerint a fertőzést a levegő és a kosz terjesztette, a városkép is átalakult. Az 1630-31-es firenzei pestisjárvány idején már tízezer fős járványkórházat hoztak létre, méghozzá a város falain kívül. Girolamo Frascatoro olasz orvos eddigre előállt egy új elmélettel: szerinte a betegség magvai emberről emberre terjednek valamilyen ragadós anyag révén, ezért ezután még fontosabbnak tűnt a fertőzöttek elkülönítése. 

Érdekes, hogy már a középkor (sőt, az ókor) óta egyértelműnek tartották, hogy a fertőzöttek személyes tárgyai is terjesztik a betegséget, ez nagyon sokáig nem volt széles körben elterjedt ismeret. Az 1709-es magyar pestisjárvány idején egy Pápai Ferenc nevű erdélyi professzor is abba a hibába esett, hogy a járványban elhunyt rokona holmiját magával vitte Enyedre, ezzel aktívan hozzájárulva a járvány terjedéséhez. Az esetről Fekete Lajos számolt be A magyarországi betegségek és járványos kórok című munkájában 1874-ben.

A tolerancia vége

Az utcákat járványok idején mésszel söpörték fel, a háztartásokban pedig megpróbáltak fertőtleníteni is: az előbbi a koszos-büdös városok és a járványok összekötése mellett a városkép átalakulását hozta. Miri Rubin brit középkorász szerint ezek a változások vetettek véget annak a trendnek, amely 1350-ig meglepően kozmopolita helyekké tehették a középkor városait, ahol viszonylagos békében éltek egymás mellett a különböző nációk és vallások képviselői. A pestis okozta sokk után viszont gyökeresen átalakult a világ, a toleranciából pedig úgyszólván semmi sem maradt.

A történész a Cities of Strangers című, 2018-ban megjelent könyvében a városok egyre fokozódó sokszínűségét, majd ennek hirtelen hanyatlását járja körbe. Annál is érdekesebb ez a hirtelen hanyatlás, mert a legtöbb városban tudatosan törekedtek ennek a gazdaságilag előnyös állapotnak a megteremtésére, a betelepülőket törvények védték, és a szokásos üzleti rivalizálásán és hétköznapi gyűlölködésen kívül nem kellett különösebb veszélyekre számítaniuk.

Bűnbakot kerestek

Frascatoro betegségmagvakról szóló elméletének ellenére a nép nem igazán tudta elfogadni ezt az újszerű, de fantasztikusnak ható magyarázatot: a pestist éhínség követte, a munkaerő kevés volt és drága, a papság képviselői ugyanúgy hullottak a járványban, mint bárki más. Az emberek felelőst követeltek, és ezt 1348-ban a zsidó városlakókban találták meg – igaz, akadtak, akik szerint a koldusok tehettek a kór terjedéséről. 

A bűnbakkeresést tömeges kivégzések követték – igaz, vannak, akik szerint ezek már jóval a kór terjedése előtt megkezdődtek néhány európai országban, csak a pestis utánra érték el a csúcspontjukat. Rubin szerint egyértelműen a járvány volt a felelős az erőszakhullámért: a zsidók elleni erőszak mellett általános xenofóbia uralta a közhangulatot, célkeresztbe kerültek a külföldiek, az eltérő vallásúak és általánosságban a szegények is. 

VI. Kelemen pápa több körlevélben is tiltakozott az erőszak ellen, és arra is felhívta a figyelmet, hogy mindezek a csoportok szintén megszenvedték a pestist, de hiába. A sors fintora, hogy a betegség leghatékonyabb terjesztői épp azok a szerzetesek voltak, akik városról városra járva prédikálták ki az erőszak áldozatait.

John Snow színre lép

A középkori betegségképben, amelyre Rubin támaszkodik, persze jogos volt a kosztól és a nem megfelelő higiéniás körülményektől való félelem, bár annak megállapítására, hogy mi is számít megfelelő higiéniának a járványok szempontjából, még várni kellett: csak a tizenkilencedik század derekán jött rá John Snow (nem az a Jon Snow), hogy a kolera a szennyezett vízzel terjed (igaz, a betegség személyes érintkezéssel még inkább átadódik). 

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző öt újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!

Érdekes módon ebben az esetben is hosszan tartotta magát az az elképzelés, hogy a kolera is tipikusan városi betegség: Patrice Bourdelais francia történész egy 1988-as cikkében igyekezett cáfolni ezt, de ez is jól mutatja, hogy a városok és a járványok között megteremtett összefüggés milyen makacsul tartja magát. Sem a XIX. század elején-közepén kitört francia, sem a század közepén tomboló londoni járvány nem múlhatott el erőszakos incidensek nélkül. Hol a szegényeket érték támadások, hol az orvosokat, és Bourdelais szerint Párizsban egyenesen azzal vádolták ez utóbbiakat, hogy a város szegényeit használják kísérletezésre (a szegények köreiben valóban jóval több áldozatot szedett a kór, mint a tehetősebbek között). Ahogy a pestis esetében, itt is felmerült a mérgezés gyanúja: Párizsban azzal is vádoltak egy ismeretlent, hogy mérgezett kenyeret terjeszt a nép körében (természetesen itt is ismeretlenről, nem helybéliről van szó). A zavargásokat ebben az esetben sikerült megelőzni, a köztisztviselők maguk ettek a kenyérből, ezzel is bizonyítva, hogy nem szabotázsról van szó. 

Az 1865-ös londoni pestisjárvány egy korabeli rajzon 

Változó városok

Az 1832-es párizsi és az 1854-es londoni kolerajárványokat ugyan sikerült megfékezni, de ezek is nyomot hagytak a városképen: a válság elmúltával ezekben a városokban a csatornarendszer nagyarányú fejlesztésébe kezdtek, és ekkor kezdtek el járdákat is építeni. A kolera Budapesten is végigsöpört, 1831-ben tömegpánikot okozva és rengeteg halálos áldozatot követelve, ekkor visszaállították a hagyományosan pestis idején alkalmazott vesztegzárat és közlekedési korlátozásokat. Az 1892-es budapesti kolerajárvány miatt kezdtek el szűrt vizet használni a fővárosban, a lakhatási körülmények szorosabb ellenőrzése, a rézgálicos gyakori fertőtlenítés és a Szent László Kórház fertőző betegek számára létrehozott intézménye mellett.

A bűnös város képe 

Lukas Engelmann epidemiológus, orvostörténész szerint a betegség jelensége és a város toposza hagyományosan összetartozik: a járványról az emberek többségének zsúfolt nyomornegyedek jutnak eszébe. Ennek egyrészt történeti, másrészt művészettörténeti okai vannak: a leggyakoribb ábrázolásokon a ragály tömegével szedi az áldozatait a nagyvárosokban, ahonnan több-kevesebb sikerrel vidékre menekülnek (ahogy a Dekameronban is). Bourdelais szerint ugyan nem mutatható ki direkt összefüggés az áldozatok százalékos aránya és a város nagysága között, az általa vizsgált párizsi kolerában a főváros elitje is irtózatos iramban pusztult, ideértve az orvostársadalom legnagyobb szakértőit, így még látványosabb volt az általa okozott kár, mint a kisebb városokban. A történész emellett megjegyzi, hogy egy nagyvárosban másképp is reagálnak a járvány megjelenésére, nehezebb az izoláció, és pánikhangulat is könnyebben alakulhat ki. 

Engelmann szerint a vízhálózat mellett az építkezéshez használt anyagok, az utcák és terek megtervezése és a kórházfejlesztések, illetve az intézmények elhelyezése is részben a járványoknak köszönhető, így az innovatív szerepük nem tagadható – emellett az is igaz, hogy a társadalom hajlamos stigmatizálni a betegeket, szegényeket és elesetteket, illetve az idegeneket, így az általuk előidézett válságok jóval tovább elnyúlhatnak, mint ameddig maga a fertőzés kitart. 

Miri Rubin a történelmi tanulságok miatt ezért óvatosságra int: szerinte a test betegsége a lelket is könnyen megtámadja, vagy akár az állam testét is.