A járványok nem csak Európa egészségén hagytak nyomot, hanem a társadalmán is: a Thuküdidész által megörökített athéni járvány végül Athén bukásához vezetett, ebből a szempontból pedig mindegy is, hogy mi pusztított a peloponnészoszi háború idején, pestis, kolera vagy himlő (ebola, tífusz), a középkori városok pedig szintén alapvető átalakuláson mentek keresztül Európában a nagy pestisjárvány idején. Az addig is törékeny etnikai és vallási sokszínűséget a pestis elsöpörte, a városok építészete átalakult, a járvány és a város közötti intuitív összefüggés pedig szinte kitörölhetetlenül rögzült az európai gondolkodásban. 

A görögök még nem tudták, hogyan terjed a gyilkos kór: ugyan a korabeli orvostudomány hatalmas eredményeket ért el, azt még nem ismerték fel, hogy a fertőző betegségek ragályosak. A görög és a római orvosok is úgy tartották, hogy a járványok kozmikus okokra vezethetők vissza, emiatt is jellemző rájuk az, hogy mindenkit érintenek. A pontos ok lehet egy üstökös, az istenek haragja vagy egy új kórokozó, a védekezést viszont a legtöbb korban és helyen hasonlóan próbálták megoldani: izolációval.

Ragályos, de mi okozza?

Ennek már Thuküdidész is emléket állít: miután észrevették, hogy a betegek személyes tárgyaitól is el lehet kapni a betegséget, illetve az állatok is belepusztulnak, ha valamilyen holmival kontaktusba kerültek, az emberek többsége kerülni kezdte a családdal, a barátokkal való találkozást, sőt, még a temetéseket is. Boccacciót valószínűleg többet idézik a koronavírus kitörése óta, mint az elmúlt évtizedekben valaha: a firenzei író is arra panaszkodott, hogy az emberek magukra hagyják a bajban a másikat, és a fertőzéstől való félelem miatt inkább visszavonulnak (már ha nem orgiákat rendeznek minden mindegy alapon). 

Korábban is voltak már járványok, ahogy hasonló izolációs törekvések is: Hintz Elek orvostörténész szerint Indiában is megpróbálták meggátolni a fertőzöttek városba áramlását, a zsidók pedig a településeken kívül, sátrakban különítették el a betegeket. Hintz szerint a középkorban a bélpoklosság – de feltehetően más betegségek – elleni védekezéshez a mintát a Biblia szolgáltatta, ezen belül is a leprások kezelésére vonatkozó mózesi szabályok, amelyek szigorú elkülönítést írtak elő.

Egy olasz város, Ferrara sikere

Hasonló, olykor még szigorúbb módszereket alkalmaztak a középkori városokban pestisjárvány idején: ebben az itáliai Ferrara mutatta a legszebb eredményeket, a város már 1375-ben kövezett utakkal dicsekedhetett, 1425-re pedig kiépült a csatornarendszer is. Miután a középkori orvoslás szerint a fertőzést a levegő és a kosz terjesztette, a városkép is átalakult. Az 1630-31-es firenzei pestisjárvány idején már tízezer fős járványkórházat hoztak létre, méghozzá a város falain kívül. Girolamo Frascatoro olasz orvos eddigre előállt egy új elmélettel: szerinte a betegség magvai emberről emberre terjednek valamilyen ragadós anyag révén, ezért ezután még fontosabbnak tűnt a fertőzöttek elkülönítése. 

Érdekes, hogy már a középkor (sőt, az ókor) óta egyértelműnek tartották, hogy a fertőzöttek személyes tárgyai is terjesztik a betegséget, ez nagyon sokáig nem volt széles körben elterjedt ismeret. Az 1709-es magyar pestisjárvány idején egy Pápai Ferenc nevű erdélyi professzor is abba a hibába esett, hogy a járványban elhunyt rokona holmiját magával vitte Enyedre, ezzel aktívan hozzájárulva a járvány terjedéséhez. Az esetről Fekete Lajos számolt be A magyarországi betegségek és járványos kórok című munkájában 1874-ben.

A tolerancia vége

Az utcákat járványok idején mésszel söpörték fel, a háztartásokban pedig megpróbáltak fertőtleníteni is: az előbbi a koszos-büdös városok és a járványok összekötése mellett a városkép átalakulását hozta. Miri Rubin brit középkorász szerint ezek a változások vetettek véget annak a trendnek, amely 1350-ig meglepően kozmopolita helyekké tehették a középkor városait, ahol viszonylagos békében éltek egymás mellett a különböző nációk és vallások képviselői. A pestis okozta sokk után viszont gyökeresen átalakult a világ, a toleranciából pedig úgyszólván semmi sem maradt.

A történész a Cities of Strangers című, 2018-ban megjelent könyvében a városok egyre fokozódó sokszínűségét, majd ennek hirtelen hanyatlását járja körbe. Annál is érdekesebb ez a hirtelen hanyatlás, mert a legtöbb városban tudatosan törekedtek ennek a gazdaságilag előnyös állapotnak a megteremtésére, a betelepülőket törvények védték, és a szokásos üzleti rivalizálásán és hétköznapi gyűlölködésen kívül nem kellett különösebb veszélyekre számítaniuk.

Bűnbakot kerestek

Frascatoro betegségmagvakról szóló elméletének ellenére a nép nem igazán tudta elfogadni ezt az újszerű, de fantasztikusnak ható magyarázatot: a pestist éhínség követte, a munkaerő kevés volt és drága, a papság képviselői ugyanúgy hullottak a járványban, mint bárki más. Az emberek felelőst követeltek, és ezt 1348-ban a zsidó városlakókban találták meg – igaz, akadtak, akik szerint a koldusok tehettek a kór terjedéséről. 

A bűnbakkeresést tömeges kivégzések követték – igaz, vannak, akik szerint ezek már jóval a kór terjedése előtt megkezdődtek néhány európai országban, csak a pestis utánra érték el a csúcspontjukat. Rubin szerint egyértelműen a járvány volt a felelős az erőszakhullámért: a zsidók elleni erőszak mellett általános xenofóbia uralta a közhangulatot, célkeresztbe kerültek a külföldiek, az eltérő vallásúak és általánosságban a szegények is. 

VI. Kelemen pápa több körlevélben is tiltakozott az erőszak ellen, és arra is felhívta a figyelmet, hogy mindezek a csoportok szintén megszenvedték a pestist, de hiába. A sors fintora, hogy a betegség leghatékonyabb terjesztői épp azok a szerzetesek voltak, akik városról városra járva prédikálták ki az erőszak áldozatait.

John Snow színre lép

A középkori betegségképben, amelyre Rubin támaszkodik, persze jogos volt a kosztól és a nem megfelelő higiéniás körülményektől való félelem, bár annak megállapítására, hogy mi is számít megfelelő higiéniának a járványok szempontjából, még várni kellett: csak a tizenkilencedik század derekán jött rá John Snow (nem az a Jon Snow), hogy a kolera a szennyezett vízzel terjed (igaz, a betegség személyes érintkezéssel még inkább átadódik). 

Érdekes módon ebben az esetben is hosszan tartotta magát az az elképzelés, hogy a kolera is tipikusan városi betegség: Patrice Bourdelais francia történész egy 1988-as cikkében igyekezett cáfolni ezt, de ez is jól mutatja, hogy a városok és a járványok között megteremtett összefüggés milyen makacsul tartja magát. Sem a XIX. század elején-közepén kitört francia, sem a század közepén tomboló londoni járvány nem múlhatott el erőszakos incidensek nélkül. Hol a szegényeket érték támadások, hol az orvosokat, és Bourdelais szerint Párizsban egyenesen azzal vádolták ez utóbbiakat, hogy a város szegényeit használják kísérletezésre (a szegények köreiben valóban jóval több áldozatot szedett a kór, mint a tehetősebbek között). Ahogy a pestis esetében, itt is felmerült a mérgezés gyanúja: Párizsban azzal is vádoltak egy ismeretlent, hogy mérgezett kenyeret terjeszt a nép körében (természetesen itt is ismeretlenről, nem helybéliről van szó). A zavargásokat ebben az esetben sikerült megelőzni, a köztisztviselők maguk ettek a kenyérből, ezzel is bizonyítva, hogy nem szabotázsról van szó. 

Változó városok

Az 1832-es párizsi és az 1854-es londoni kolerajárványokat ugyan sikerült megfékezni, de ezek is nyomot hagytak a városképen: a válság elmúltával ezekben a városokban a csatornarendszer nagyarányú fejlesztésébe kezdtek, és ekkor kezdtek el járdákat is építeni. A kolera Budapesten is végigsöpört, 1831-ben tömegpánikot okozva és rengeteg halálos áldozatot követelve, ekkor visszaállították a hagyományosan pestis idején alkalmazott vesztegzárat és közlekedési korlátozásokat. Az 1892-es budapesti kolerajárvány miatt kezdtek el szűrt vizet használni a fővárosban, a lakhatási körülmények szorosabb ellenőrzése, a rézgálicos gyakori fertőtlenítés és a Szent László Kórház fertőző betegek számára létrehozott intézménye mellett.

A bűnös város képe 

Lukas Engelmann epidemiológus, orvostörténész szerint a betegség jelensége és a város toposza hagyományosan összetartozik: a járványról az emberek többségének zsúfolt nyomornegyedek jutnak eszébe. Ennek egyrészt történeti, másrészt művészettörténeti okai vannak: a leggyakoribb ábrázolásokon a ragály tömegével szedi az áldozatait a nagyvárosokban, ahonnan több-kevesebb sikerrel vidékre menekülnek (ahogy a Dekameronban is). Bourdelais szerint ugyan nem mutatható ki direkt összefüggés az áldozatok százalékos aránya és a város nagysága között, az általa vizsgált párizsi kolerában a főváros elitje is irtózatos iramban pusztult, ideértve az orvostársadalom legnagyobb szakértőit, így még látványosabb volt az általa okozott kár, mint a kisebb városokban. A történész emellett megjegyzi, hogy egy nagyvárosban másképp is reagálnak a járvány megjelenésére, nehezebb az izoláció, és pánikhangulat is könnyebben alakulhat ki. 

Engelmann szerint a vízhálózat mellett az építkezéshez használt anyagok, az utcák és terek megtervezése és a kórházfejlesztések, illetve az intézmények elhelyezése is részben a járványoknak köszönhető, így az innovatív szerepük nem tagadható – emellett az is igaz, hogy a társadalom hajlamos stigmatizálni a betegeket, szegényeket és elesetteket, illetve az idegeneket, így az általuk előidézett válságok jóval tovább elnyúlhatnak, mint ameddig maga a fertőzés kitart. 

Miri Rubin a történelmi tanulságok miatt ezért óvatosságra int: szerinte a test betegsége a lelket is könnyen megtámadja, vagy akár az állam testét is. 

A történelem arra tanít, hogy egy járvány a legjobbat és a legrosszabbat is képes kihozni az emberből

Dippold Ádám tudomány 2020. március 26.

Thuküdidész óta sorra érkeznek a történészek és filozófusok beszámolói a járványokról és azok társadalomformáló szerepéről, az emberiségről alkotott kép pedig ezek alapján nem túl rózsás. Úgy tűnik, hogy baj idején az emberek hajlamosak egymás ellen fordulni, de az is valószínű, hogy ez nem törvényszerű: lehet, hogy a mostani járvány nem csak a legrosszabbat hozza majd ki azokból, akiket érint.