Ha már átfogó történelmi munkáról van szó, a legtöbb szerző egyetért abban, hogy a történetet érdemes az elejénél kezdeni: ez lehet az istenek születése, a világ megteremtése vagy akár a honfoglalás, vagy bármi, ami a történelem kezdetének tekinthető. Ebből indult ki David Christian amerikai történész is a nyolcvanas években, amikor az ősrobbanás történeti kezelésével kezdett foglalkozni, és így született meg a Nagy Történelem elmélete, az eredettörténet, amiben az istenek szerepét átveszi a csillagászat, a geológia, a biológia, és amelyben a történelem végét nem a Ragnarök vagy az apokalipszis jelenti, hanem az entrópia diadala.

Christian magyarul nemrégiben megjelent könyve, A nagy történelem ennek megfelelően nem az emberi civilizáció megjelenésével, hanem a bolygó születésével kezdődik, bemutatja, hogy mi történhetett az ősrobbanás után, hogyan formálódott a Föld, hogyan alakult ki rajta az élet, és amellett érvel, hogy az első élőlények és az egyre komplexebb rendszerek kicsiben és nagyban is hasonlóan működnek. Az egysejtű, bár kicsiben, de nagyon hasonlóan viselkedik, mint egy társadalom: minden rendszer a kezdeti egyszerűségtől az egyre nagyobb komplexitás felé halad, míg végül szét nem hullik, ennek pedig ugyanúgy a részét képezi az emberi társadalmak megjelenése és fejlődése, mint a kontinensek mozgása vagy az univerzum tágulása – csak éppen az ember olyan parányi szerepet játszik a Nagy Történelemben, hogy a nagy képben csak másodpercek jutnak neki.

Történelem előtti történelem

Angolul 2018-ban megjelent könyvben Christian olyannyira komolyan veszi a Nagy Történelmet, hogy a kötet nagyjából kétharmadában kizárólag az ősrobbanással, a tektonikus mozgással, az első élőlényekkel és a dinoszauruszokkal foglalkozik, az első emberelődökre alig marad idő, ahogy a történelem leírása is javarészt a mai állapotokról szól – igaz, a könyv direkt nem száraz adat- és évszámgyűjtemény akar lenni. Miután – az író lányának definíciója szerint – modern eredettörténetről van szó, nem is csoda, hogy a szerző nem időzik el az apróbb részleteken. Christian ehelyett nyolc, általa küszöbnek nevezett fordulópontot különböztet meg, amelyek lényegi változásokat hoztak a Föld vagy az ember történetében.

A Nagy Történelemben ilyennek számít az ősrobbanás, a csillagok és a galaxisok kialakulása, a molekulák és a Föld születése, az élet létrejötte, az ember megjelenése, a mezőgazdaság és az ipari forradalom. Bár a küszöbök fele közvetlenül az emberhez vagy az emberelődökhöz kötődik, a történet 13,8 milliárd évet ölel fel – ebben pedig alig jutott szerep az emberiségnek, az igazán nagy változások idején nemhogy ember, de még élet sem létezett.

Az is történelem, ami nem történelem

De akkor miért lehet ezt mégis történelemnek hívni? Christian álláspontja szerint az interdiszciplináris szemlélet elengedhetetlen ahhoz, hogy értelmezni tudjuk az ember világformáló szerepét, a helyét az univerzumban, és valószínűleg az sem véletlen, hogy hiába áll a könyv fókuszában az emberiség, arányaiban mégis viszonylag keveset foglalkozik az általában történelminek tekintett eseményekkel. A hosszú, a Föld és az univerzum születéséről szóló első részek után a természeti és történelmi események közötti összefüggés leginkább akkor kerül felszínre, amikor Christian a jelenről, az atomenergiáról és a jövőről ír: nyilvánvaló, hogy az ember a Földön egyedül ismert élőlényként olyan globális hatással bír, amely az egész bolygó sorsát megváltoztathatja.

A premisszák

A Nagy Történelem eszméjének megértéséhez persze el kell fogadnunk néhány premisszát:

• nincs tudatosság, csak az illúziója létezik;
• a küszöbök akkor következnek be, ha a Christian által Goldilocks-feltételeknek nevezett körülmények előállnak;
• a világot az entrópia mozgatja, és végül az egyre komplexebbé váló rendszerek a teljes szétbomláshoz vezetnek, az ember esetében ugyanúgy, mint az univerzumban.

Mindhárom tétellel lehet vitatkozni, az viszont mindenképpen tartható álláspontnak tűnik, hogy az ember szerepét, múltját, jelenét és jövőjét érdemes a környezet kontextusába helyezni – ehhez pedig nem kötelező ezeket a pontokat követni.

Christian leginkább a tudatosságot illetően vágja nagy fába a fejszéjét: az élet megjelenésével megjelenik a céltudatosság fogalma is, de ez nála csak annyit tesz, hogy ezek a létezők nem fogadják el passzívan az entrópia szabályait, hanem lázadnak ellene, és minél hathatósabban akarnak energiához jutni azért, hogy életben maradjanak, és olyan másolatokat hozhassanak létre magukról, amelyek képesek továbbörökíteni a génkészletet, és szintén életben tudnak maradni.

A szerző ehhez Daniel C. Dennett amerikai elmefilozófust idézi, aki némileg provokatívan azt vetette fel, hogy miután az ük-ük-ük (és még sok ük) anyánk tulajdonképpen nem viselkedett tudatosabban, mint egy robot, ami csak a kellemetlen ingereket kerüli, a kellemeseket pedig keresi, ezért nincs okunk feltételezni azt, hogy a tudatosság valamilyen varázslatos módon egyszer csak kifejlődött volna az emberben, és nem lehetne leírni minden viselkedést mechanikus, a túlélést célzó válaszként – amire pedig még az E. Coli bacilus is képes. A tudatosság kérdésére viszont valószínűleg nem ilyen egyszerű a válasz: idegtudósok, pszichológusok és filozófusok tömegei vitatkoznak azon, hogy mi a tudatosság, és egyáltalán létezik-e tudat, ha pedig létezik, akkor az vajon lokalizálható-e az agyban, vagy valami olyan dolog, ami többet tesz ki a részek összességénél.

Információs társadalom

Az energia mellett a túléléshez a leghasznosabb anyag az információ: az a szervezet, amelyik elegendő információhoz jut, sikeresebben szerez élelmet is, az evolúció pedig ezt a folyamatot addig csiszolta, míg létre nem jöttek azok a túlélőgépek, amelyek a legsikeresebben képesek betölteni egy-egy niche-t. Christian szerint a modern tudomány ennek az információgyűjtésnek a jelenlegi csúcspontja: míg az első embereket az evolúció arra optimalizálta, hogy tudjanak tanulni egymástól, gyorsan szaladjanak és kiszúrják a távoli szilvafán a gyümölcsöt, a most hozzáférhető tudásanyag ennek a sokszorosát biztosítja az emberiség számára.

A Nagy Történelem ötlete először a nyolcvanas években vetődött fel Christianban, de nem lehet azt mondani, hogy valami gyökeres újdonságot jelentene: Hegelnél a történelmi dialektika, a vallásos történelemtudósok egy részénél az eszkatológia, Marxnál pedig a dialektikus materializmus is hasonló történelemképet festett az ember elé, igaz, más és más célokkal. Christian esetében is megvan ez a cél, igaz, nem kívánt eredményként, hanem elkerülhetetlen végkifejletként: előbb-utóbb ki fog hunyni a Nap, a Földön megszűnik az élet, az entrópia, a történelem szürke eminenciása pedig átveszi az uralmat, mindennek vége lesz, és minden káoszba fullad. A legtöbben a végítéletet sem sürgették volna: ha eljön az ideje, az is bekövetkezik (aki mégis úgy gondolta, hogy érdemes siettetni, mint például Fiorei Joachim, csakhamar kínos helyzetben találhatta magát).

Lázadás az entrópia ellen

Az ember viszont élőlény, olyan lehetőségekkel, amelyek messze meghaladják bármilyen más, általunk ismert faj lehetőségeit: nem csak lázad az entrópia ellen, hanem ideig-óráig tudatosan (már ha van tudat, ugye) küzdhet ellene, rendszert teremthet ott, ahol nincs rendszer, társadalmakat és szabályokat alkothat, és az egyéni érdekek széthúzását is összerendezheti, amennyiben megteremt magának egy Leviatánt, egy erős uralkodót. Christian itt direkt utal Hobbes-ra, és úgy tűnik, hogy különösebb kritika nélkül el is fogadja az angol filozófus nem túl hízelgő, de alapos leírását az emberi természetről.

A semmiből jöttünk és a széthullás felé megyünk – elég pesszimistának tűnik ez a történelmi ív, de Christian szerint azért van remény: a világegyetem történetében olyan kevés idő szólt az emberekről (ha róluk szólt egyáltalán), hogy a hátralévő időt még bárhogy lehet alakítani, amíg ki nem alszik a Nap, amíg van rá mód, hogy az eddig példátlan mennyiségű felhalmozott és könnyen hozzáférhető tudást az emberiség a saját fennmaradására fordítsa, addig van remény is. Persze emellett akadnak veszélyek is: az atomfegyverekkel az emberiség példátlanul közel került ahhoz, hogy az egész Nagy Történelmet lenullázza, ahogy az üvegházhatású gázok kibocsátásával is „úgy babrálja a Föld termosztátját”, hogy még nem lehet tudni, mi lesz ennek a vége, a világtörténelem eddigi részében ugyanis ezt a termosztátot nem emberek, hanem vulkánok, meteorok és mikrobák piszkálták, ezek a folyamatok viszont nagyon hosszú időn keresztül tartottak – és általában csak egy hajszálon múlt, hogy egyáltalán fennmaradt a bolygón az élet.

Új nézőpont

A Nagy történelem egy érdekes, nem túl hosszú könyv, méghozzá Bill Gates ajánlásával (a kötet egyébként 2018-ban a Goodreads történelmi kategóriájának díját is elnyerte). Ez nem csoda, mármint az, hogy Gates ajánlja: az utóbbi években alig jelenhetett meg olyan kultúrtörténeti, történelmi vagy szociológiai könyv, ami nagyobb közönséghez is eljutott, és az egykori techguru ne lelkesedett volna érte (Isaacson Leonardo-életrajzáért is rajongott, de Ola Rosling svéd sztárstatisztikus könyve mellett sem ment el szó nélkül). A különbség az, hogy a méltató szavakon túl Gates pénzzel is támogatta a Big History Projectet, az általa finanszírozott weboldalon minél több diákhoz próbálják eljuttatni az interdiszciplináris történelemszemléletet.

Christian könyve kétségtelenül ad egy nagyobb képet a történelemről, a galaxisok születéséről szóló fejezet és az élet születéséig eltelt idő viszont hiába sok, túl nagy teret kap a kötetben, a benne szereplő információk közül sokat pedig már az középiskolában tanultunk – igaz, a szerző itt-ott feldobja a szöveget egy-egy új (2018-ban legalábbis teljesen friss) információval vagy egy-két irodalmi utalással, örömmel fedeztem fel benne, hogy a neves brit fantasyszerző, Terry Pratchett is helyet kapott a nagy történelemben.

Christian nem is akar valami nagyon nagyot mondani: a big history inkább az információk újabb csoportosításával akar egy új horizontot nyitni, nem az új adatok feltárásával, erre pedig teljesen megfelelő az új könyv: ha eddig nem gondoltál bele, hogy milyen összefüggés lehet az ősrobbanás, a mikrobák viselkedése, Róma bukása és a hidrogénbomba között, legalábbis gondolatkísérletnek nem rossz belegondolni, hogy minden az entrópia felé halad, így pedig nem is nagy ügy, ha mindennek vége szakad egyszer – az viszont reményt ad, hogy ez az egész nem előre elrendeltetett, a hátralévő időben ugyanis az élőlények, ezek a „renitens gyermekek” fellázadnak az entrópia uralma ellen, úgyhogy az ember akár egészen jól is kijöhet abból, amit történelemnek hív, és ami igazából egy apró, jelentéktelen és múló fejezet a bolygó, és végső soron a világegyetem történetében.

(David Christian: A nagy történelem: a világegyetem és a benne elfoglalt helyünk története. Akkord Kiadó, 2019, fordította: Both Előd)

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: