A betegségtől való félelem természetes, de nem szabad a betegek megbélyegzéséhez vezetnie

A COVID-19-járvány, a vele járó önkéntes vagy hatóságilag elrendelt karantén és a vírus körüli bizonytalanság miatt nem csoda, ha általánosságban feszültebbek az emberek. Megterhelő a szokatlan távolságtartás és a hagyományos interakciók hiánya is, bár az is természetes, hogy az ember kerülné a betegek társaságát. 

Valerie Earnshaw szociálpszichológus, a Delaware-i Egyetem adjunktusa szerint a betegség kerülése, a tünetektől való undor evolúciósan fejlődött ki az emberekben, ennek viszont van egy gyakori, de egyáltalán nem kellemes mellékhatása is: a betegek stigmatizálása. Earnshaw szerint ez az ösztön kelt undort az emberek többségében a hányás, a bőrelváltozások és a hasonló tüntetek láttán. 

Ez az ösztönös averzió járvány nélkül is jelen van az emberben, és egyfajta mentális immunrendszerként működik. Sőt, az undor tényleges immunreakciókat is képes kiváltani, megváltozik például a nyál kémiai összetétele. Az immunválaszhoz nem is kell közvetlen kapcsolatba kerülni a beteggel: Mark Schaller, a Brit Columbiai Egyetem pszichológusa szerint ehhez már az is elegendő, ha kiütésekről szóló képeket mutatnak a pácienseknek. A képek láttán az önkéntesek vérében megemelkedett az immunválaszt szabályozó interleukin-6 fehérje szintje, míg azok esetében, akiknek fegyverekről (vagyis egy másik potenciális veszélyforrásról) mutattak felvételeket, ez nem következett be.

Mindenki kerül valamit

Ez a viselkedés számos fajnál megfigyelhető: a növényevő állatok kerülik az ürülékkel szennyezett növényeket, egyes rovarok kerülik elhullott társaikat. Az ember esetében viszont ezeken az alapvető tényezőkön kívül sok minden befolyásolhatja, hogy mi vált ki belőlük viszolygást vagy undort, és ez ráadásul társadalomtól, az adott környezetben fenyegető fertőzések természetétől, de akár életkortól, egészségügyi helyzettől vagy hirtelen járványoktól függően gyakran és gyorsan változhat. Azt, hogy milyen hirtelen mehetnek végbe ezek a változások, semmi sem mutatja jobban, mint a mostani COVID-19-járvány: míg egy-két hónapja arra, ha valaki hangosan eltüsszentette magát az utcán, legfeljebb annyit reagált volna bárki, hogy „egészségedre”, ma már egy tüsszentés félelmet és undort is kiválthat a többiekből.

Chad R. Mortensen, a denveri Metropolitan Állami Egyetem (MSU) pszichológusa szerint mindez evolúciós szempontból tökéletesen érthető: a járvány karantén nélkül is elszigeteli egymástól az embereket, a betegség fenyegetése miatt pedig az egyén viselkedése is megváltozik. 

Egy kísérletben a saját szociális nyitottságuk értékelésére kérték a résztvevőket járványhelyzet alatt és anélkül; ebből kiderült, hogy azok, akik tartanak a fertőzéstől, kevésbé viselkedtek nyitottan, saját bevallásuk szerint kevésbé voltak extrovertáltak, és kevésbé voltak nyitottak az új tapasztalatokra, mint a betegség elterjedése előtt. Mortensen szerint ez nem is csoda, ez maga az evolúció működés közben: a „valódi” immunrendszer működtetése, pláne a bevetése rengeteg energiát igényel, ezek a pszichológiai gátak pedig segítenek a fertőzés megelőzésében.  

Hétféle undor

Valerie Curtis, a Londoni Egyetem trópusi betegségekkel foglalkozó intézménye, az LSHTM kutatója szerint az undor kérdése egyaránt foglalkoztatja a pszichológusokat, a társadalomtudósokat és a pszichiátereket, nem is beszélve a kultúrtörténészekről: vannak olyan averziók, például a kígyóktól való félelem, amelyek mélyen gyökereznek a lélekben, de van egy sor olyan undorítónak bélyegzett dolog is, amelyet egyes kultúrkörök undorítónak tartanak, mások pedig nem. 

Curtis szerint egyértelmű, hogy az undor mögött elsősorban a pszichológiai immunrendszer áll: az undort jelző arckifejezés és hang többé-kevésbé univerzális, és ugyanez a reakció lép működésbe akkor is, ha valamilyen erkölcsileg undorító esetről hallunk – ahogy éppenséggel a rossz lelkiismerethez is gyakran kötődik a fokozott higiénia iránti igény. Ágnes asszony se véletlenül mosott a patakban, ugye. 

Hiába tűnik univerzális és evolúciós szempontból hasznos érzésnek az undor, természetesen többféle is létezik belőle, és az is változó, hogy mi váltja ki. Maga Curtis hétféle undort különböztet meg, és a morális undoron kívül szerinte mindegyik valamilyen betegség elleni védekezésre vezethető vissza. Ezek között vannak olyanok, amelyek az emberiség történetének hajnala óta fennállnak: Curtis példája szerint egyértelmű, hogy evolúciósan sikeresebbnek bizonyult az az ősember, amelyik nem szeretett játszani az ürülékkel, mert aki ezt tette, az nagyobb eséllyel lett beteg, ahogy az utódai is nagyobb veszélynek voltak kitéve.

 Új idők, új undorok

Az, hogy mi undorító, nagyban kultúrafüggő és tanult viselkedés is: a társadalomban előbb-utóbb rögzül, hogy az adott normák (és a kollektív tapasztalatok) szerint mi veszélyes, és mi kelt undort. Az egyéni tapasztalatok is nagyban számítanak: az, aki egyszer irtózatosan rosszul lett mondjuk a tequilától, lehet, hogy nem kívánja többet, és még a szagától is irtózik, ahogyan az is jobban tart a betegektől, aki már több súlyos betegségen is átesett. Vannak olyan szokások, amelyek egyszerre csak kerülendőnek, félelmet keltőnek számítanak: az undor gyorsan reagál az aktuális eseményekre. 

A hírekről sok helyen tájékozódhatsz. A Qubit krízisben és békeidőben is arra törekszik, hogy az események mögött álló mélyebb összefüggéseket is megértsük – szigorúan a modern tudomány szemszögéből, több mint 100 tudós-szerzőnk és szakértő újságíróink révén. Ez nekünk sokba kerül, de reméljük, nektek is sokat ér.
Támogasd a Qubit fennmaradását!

Az új rutinok már a mostani járványnál is megjelentek: az emberek többsége talán még nem undorodik kifejezetten a kézfogástól, de a mostani korlátozások miatt könnyen lehet, hogy idővel ez is tiltólistára kerül – ahogyan Anthony Fauci amerikai infektológus, Donald Trump elnök vírusellenes csapatának tagja is mondta, könnyen lehet, hogy örökre búcsút kell intenünk a szokásnak. 

Az undorban univerzálisnak tűnik a beteg emberek társaságának kerülése, akkor pedig még inkább, ha valamilyen tüneteket is produkálnak, de nem tekinthető általánosnak, hogy az ember magára hagyja őket. A közösségben ugyan esélyesebb elkapni egymástól a kórt, de éppen ez a közösség garantálja azt a szociális, érzelmi és pszichológiai jólétet, ami miatt érdemes felvállalni ezt a kockázatot. Ellenpéldák természetesen erre is akadnak: a járvány a legjobbat és a legrosszabbat is kihozhatja az emberből, az idegengyűlölettől egészen az idegenek megsegítéséig. 

Earnshaw szerint az eddigi nagyobb járványok alapján kijelenthető, hogy a betegektől való félelem egyértelmű evolúciós válasz a fertőzésveszély elkerülésére, ennek viszont nem szabad a fertőzöttek stigmatizációjához vezetnie. Boccaccio elborzadva számolt be arról, hogy családok szakadtak szét a pestis miatt, a betegeket magukra hagyták, de ennek nem kell így lennie.

Mindenki benne van

A szociálpszichológus szerint az AIDS, az ebola és a pestis stigmatizációjának van egy morális vonatkozása is: sokan egy olyan igazságos világban hisznek, ahol nem történhet meg ártatlan emberekkel, hogy elkapjanak egy potenciálisan halálos betegséget, ezért ilyen alkalmakkor rendszerint elindul a bűnbakkeresés és az áldozathibáztatás. Indoknak bármi megfelel: Rómában kozmikus okokban hittek, a középkori Európában Isten büntetésének tekintették a járványt, de a sor a végtelenségig folytatható a denevérevéstől a homoszexualitáson át egészen addig, hogy a járványt külföldiek terjesztik (országtól függően persze változik, hogy pontosan mi is az a külföldi). 

Earnshaw szerint külön problémát jelent az is, hogy aki elkapta a betegséget, gyakran önmagát hibáztatja érte: biztosan nem mosott elég alaposan kezet, nem ügyelt eléggé a betartandó távolságra, vagy csak nem viselkedett megfelelően, akár morális, akár gyakorlati szempontból. Az ezzel járó stressz, a betegség, illetve a lábadozás alatt jellemző izoláció csak ront a helyzeten, ezért is figyelmeztet a szociálpszichológus az oktatás és a kommunikáció fontosságára: a betegség nem morális szempontok alapján válogat, a távolságtartás pedig nem azonos a tökéletes elszigeteltséggel. A szakértő szerint a járvány idején a fizikai távolságtartás mellett különösen fontos a mentális egészség fenntartása, így ahelyett, hogy az emberek a fertőzöttek ellen fordulnának, a közös sebezhetőség miatt inkább a szolidaritás érzésének kellene erősödnie. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: