2020 tavaszán a világ Kínán kívüli részét is elérte az a közegészségügyi kihívás, amire az 1918-as spanyolnátha óta nem volt példa, és ami jellegét tekintve egy kétszáz éve nem látott gazdasági válságot indított el. A járvány kitörése pillanatától egyéni és hatósági lépésekre kényszerít bennünket: elkezdtünk távolságot tartani, a korábbinál többször és alaposabban kezet mosni, közterületen maszkot hordani, sőt karanténba vonulni. Bezártak az éttermek és a repterek, megszűnt a svédasztalos önkiszolgálás, már nem az első ajtón szállunk fel a buszra. Ezek az új viselkedésminták a vírus terjedésére és a járvány alakulására is döntő hatással vannak, de egyúttal – épp sikerük okán – sok helyen hamis biztonságérzetet is hoztak. Félő, hogy minél jobban menedzseljük a járványt, annál kevesebbet tanulunk belőle.

A kellő időben megkezdett cselekvés nélkül a járvány bizonyítottan képes exponenciális sebességgel terjedni. Tény, hogy az áldozatok száma néhány városban jelentősen meghaladta egy rosszabb influenzaszezon áldozatainak számát. A kezdeti exponenciális növekedés azóta többnyire megállt, a napi új ismert esetszám és a halálozások száma egy ideje nem duplázódik, hanem stagnál vagy csökken.

Miután az átfertőzöttséget mérő randomizált tesztek szerint a legtöbb országban messze vagyunk a nyájimmunitástól, ami az alapmodellek szerint vakcina hiányában a járvány lecsengéséhez szükséges, jó lenne tudni, hogy pontosan milyen egyéni és kollektív (önkormányzati és állami szintű) intézkedések azok, amik valóban fékezik a vírus terjedését, és melyek azok, amik a vírus terjedése szempontjából kevésbé lényegesek, ugyanakkor radikálisan rontanak az élethelyzetünkön. Ha alulbecsüljük a probléma súlyát, indokolatlan veszélynek tesszük ki embertársainkat, főként az időseket, betegeket és az őket ellátó személyzetet (az áldozatok átlagosan 11 évvel élhettek volna tovább). Ha viszont túlreagáljuk, és indokolatlanul ürítünk ki kórházakat, zárunk be közparkokat, szüneteltetünk különböző gazdasági és társadalmi tevékenységeket, annak hosszabb távon lehetnek világszerte tragikus következményei.

A megelőzési paradoxon

A válság megjelenése óta zajlik a vita az egyéni és kormányzati szinten meghozott intézkedések esetleges alul- vagy felülteljesítéséről. Amikor videókat láttunk a lombardiai egészségügyi rendszer összeomlásáról, a Párizsból TGV-vel szállított betegekről, a halottak tárolásával küzdő New Yorkról, vagy az életéért küzdő brit miniszterelnökről, valószínű kevesen vontuk kétségbe, hogy valamit muszáj tenni a vírus megállításáért. Önmagában a hírek követése is új helyzetet teremtett.

Ahogyan ezek a drámai képek elmaradoznak, úgy lesz egyre gyanúsabb, hogy az egészet esetleg túlreagáljuk. Szintén ront a helyzeten, ha nem értjük, hogy a döntéshozók pontosan mit miért tesznek, ha nem elég következetesek például a maszkviselésben, vagy ha gátlástalanul megszegik a saját maguk alkotta szabályokat. Ront az is, ha nem teszik világossá, hogy amit most cselekszünk, annak időben két héttel eltolva látjuk majd az eredményét, vagy ha nem ismerik el, hogy valamiben tévedtek.

Milyen az egyszerre hatékony és etikus kommunikáció? Kutatások szerint az Egyesült Államokban a vírussal járó kockázatok elhallgatása egyaránt növelte a megbetegedések és a halálos áldozatok számát is. A paradoxon abban rejlik, hogy ha egy adott pillanatban relatíve kevés halálos estet történik, akkor túlzásnak tűnhet állandóan a vírussal ijesztgetni, miközben ez a mechanizmus kulcseleme lehet annak, hogy a vírus terjedése megszűnjön, vagy hogy igazán durván berobbanjon.

Az egyenes is hajlik

Ezen a ponton vettem elő Hans Rosling Factfulness (magyarul Tények) című könyvét. Rosling svéd epidemiológus volt, aki 2014-ben Libériában aktívan részt vett az Ebola elleni harcban, általában véve pedig a szenvedélyes ismeretterjesztés volt a küldetése. Akadt példa arra, hogy a figyelem megragadásához műsor közben lenyelt egy kardot, de a félelemkeltésen alapuló kommunikációt mereven elutasította akkor is, ha az egy számára is vállalható célt szolgált. Szerinte minden helyzetben fontos az elért eredményekről is beszélni, és a pesszimista mellett az optimista forgatókönyveket is hangosan kommunikálni. És bár Rosling alapvetően más karakter volt, mint mondjuk a svéd klímaaktivista, Greta Thunberg, ő is az éghajlatváltozást tekintette az egyik legnagyobb kockázatnak, és sikerrel lobbizott a svéd kormánynál azért, hogy negyedévente tegyék közzé a szén-dioxid kibocsátásról szóló adatokat.

Rosling említett könyvében rendkívüli alapossággal, és ami azt illeti, nagyon szórakoztató módon tárta fel, hogy vannak olyan tipikus sémák, amik intuitíve hibás következtetésekre vezetnek, és amik miatt a tényeket félreértjük, és nekik ellentmondó következtetéseket vonunk le belőlük. Az egyik ilyen séma, hogy ösztönösen szeretjük meghosszabbítani az egyenes vonalakat, azaz a trendeket. Tipikusan túlbecsüljük például azt, hogy hány 14 év alatti gyerek lesz a Földön 2100-ban. Nagyjából marad kétmilliárd. Azaz a lenti ábrán a kék vonal áll közelebb a valósághoz, legtöbben mégis a szaggatott feketét tippelik Rolsing tesztjein. Pedig a Föld népessége nem nő örökké: a múlt század hatvanas éveitől csökkenő mértékben vagyunk egyre többen, és az össznépesség idővel elér majd egy plafont. (Az viszont ettől még fenntarthatatlan, hogy egy átlagos amerikai ma annyi energiát használ életviteléhez, mint egy kék bálna.)

De a lineáris gondolkodás csapdáiról szóló fejezet nem a demográfiával kapcsolatos eltúlzott félelmek tárgyalásával kezdődik, hanem a 2014-es nagy ebolajárvány kezelésének bemutatásával. A járvány háromhetes duplázási idejéről megindultan ír az olvasóit mindig nyugalomra intő Rosling: az ijesztő helyzet láttán fájlalja, hogy maga sem ismerte fel időben a járványgörbe dinamikáját, és nem lépett akcióba sokkal korábban. Egy, a mostani pandémia felől nézve is tanulságos interjúban kifejti, hogy csak nyár végére lett világos az is, hogy naponta három-négyszer többen haltak meg az egészségügy összeomlása miatt, mint közvetlenül az Ebola-vírustól. De az egészségügyet sem lehetett működtetni anélkül, hogy ne vegyék fel a harcot a vírussal, különben meghaltak volna az orvosok és ápolók, így minden erőforrást a járvány exponenciális terjedésének megállítására kellett fordítani.

A járványgörbe sikeres letörésének fő eszköze szerinte végül a távolságtartás volt: az emberek nem fogtak kezet, nem ölelték meg egymást, és odafigyeltek a higiéniára. Rosling a WHO-nál is hamarabb értette meg, hogy ez a stratégia működött, és hogy túl vannak a csúcson. A módszer sikerét már helyben ünnepelték. Ez utóbbi miatt az Ebola-sztori sem lóg ki Rosling narratívájából: mindig vegyük észre a progressziót is.

Alkalmazkodás és tánc

Hamis biztonságérzet ide, járványgörbe félreértelmezése oda, azért tudnunk kellene, hogy pontosan mi az, ami valóban kontroll alatt tartja a vírus terjedését. De már a terjedési modellekhez használt alap reprodukciós ráta, az R₀ is bonyolult fogalom, ami elfed egy átlagot. Az R₀=2 jelentheti azt is, hogy minden fertőzött ember két újabbat fertőz meg, de azt is, hogy tízből kilenc egyet sem, viszont a tizedik rögtön húszat. Ha a vírus főként ilyen szuperterjesztőkkel terjed (nagy eséllyel ilyenek lehetnek egy beer-pongozás vagy egy tömegrendezvény résztvevői), akkor az ilyen tevékenységek szüneteltetése jóval hatékonyabban járulhat hozzá védekezéshez, mint a teljes kijárási tilalom elrendelése vagy a parkok lezárása.

Mik lehetnek a szükséges és szükségtelen lépések? A szigorítás és lazítás durva váltogatása helyett jobb irány az alkalmazkodás, az adaptáció: a kötelezővé tett maszkviselés például lehetővé teheti a közparkok újranyitását, a mobilitási korlátozások fellazítását. Mivel az egyes országok eltérő megközelítést használnak, jó ötletnek tűnik ezeket valahogy összehasonlítani. Az egyes országok ugyanakkor kulturális, demográfiai és szocializációs értelemben is jelentősen eltérnek: számíthatnak olyan különbségek is, hogy mennyire elterjedt a készpénzhasználat vagy hogy mekkora az idősotthonok tipikus létszáma. Nem lehet a közel azonos népességű New York és Svédország statisztikáit összevetni, miután az egyik zsúfolt metropolisz felhőkarcolókkal, a másik pedig elég nagy kiterjedésű ország térben szétszórt házakkal.

New Yorkot Stockholmmal összevetni már egy fokkal jobb ötlet, de még itt is nagy különbségek adódhatnak pusztán a népességbeli különbségek miatt (az egyéb jelentős különbségek mellett). Egy kis falu és egy nagyváros alapjaiban más: az utóbbiban a szociális kapcsolatok változatosabbak és kiterjedtebbek. Kutatások szerint alapesetben a kapcsolatok száma nem a népesség számával lineárisan növekszik, hanem annál gyorsabban: kétszer akkora városban nem 100, hanem 115 százalékkal kommunikálunk többet, ami miatt az egymillió főre eső számok összehasonlítása is félrevezető.

Építhetünk olyan modelleket, amik figyelembe veszik a vásárlási és közlekedési szokások egyéni különbségei mellett azt is, hogy hogyan változik a vírus fertőzőképessége, ha sokan maradnak otthon vagy hordanak az utcán szájmaszkot. Azaz figyelembe veszik azt, hogy a védekezéssel folyamatosan egy-egy új helyzetet teremtünk, amiben egyszerre lehetnek lazító és szigorító elemek is. Ugyanakkor pontos mérési adatok nélkül ezeknek az eredményei mindig nagyon bizonytalanok lesznek, ezért hangsúlyozza a legtöbb kutató hetek óta a kiterjedt tesztelés fontosságát.

A vakcina megjelenéséig a társadalmi és gazdasági életet érintő korlátozásokat és a járvány dinamikáját valahogyan egyensúlyban kell tartani. Ez a járványkezelés úgynevezett tánc szakasza. Amíg nincs nyájimmunitás vagy védőoltás, addig az óvatosság mindenképp indokolt. New York államban például a régiók akkor lazíthatnak a korlátozásokon, ha a kórházak leterheltsége 70 százalék alatt marad, a védőfelszerelésekből 30 napra elegendő tartalék áll rendelkezésre, és ha az R₀ 1,1 alatt van. Németországban tartományi szinten finomhangolt stratégia várható, miután régiónként nagyon nagy különbségek vannak a járvány lefolyásában. Még Svédországban is zártak le gyakran látogatott folyópartszakaszt, aktív kampány folyik a távolságtartásról, és itt sem lehet elöl felszállni a buszra.

A megelőzési paradoxon közben persze annál jobban élesedik, minél hatékonyabban sikerül lassítanunk a vírust. Úgy tűnik, hogy Kelet-Európa viszonylag időben lépett, itt erősek is a szkeptikus hangok, de olyan államokban is rendszeresen tüntetnek az intézkedések ellen (például Floridában az edzőtermek bezárása ellen), ahol súlyosan szenvednek a járványtól. Azt valóban nem tudjuk, hogy minden egyes lépés hatékonyan járult-e hozzá ahhoz, hogy a vírus ne duplázódva terjedjen, és hogy a legtöbb országban az egészségügyi kapacitások korláta alatt maradt a súlyos esetek száma. Valószínűleg nem, talán épp az egyéni odafigyelés, a mobilitás csökkentése és a szuperterjesztők megfékezése volt eddig is a döntő. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a sikeres stratégiáktól terjedés szempontjából épp ezeket az eredményeket vártuk.

A szerző az Uppsalai Egyetem fizikus kutatója.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás