A világ tengereiben és óceánjaiban található titokzatos kék lyukak valójában olyan víznyelők, amelyek nem a felszínen, hanem a víz alatt találhatók – vagyis paradox módon víz alatti víznyelők. A kék lyukak az előző jégkorszakok alatt keletkeztek, amikor az óceáni területek javát jégtakaró borította, a tengerszint a mainál 120 méterrel alacsonyabb volt, az esővíz pedig szépen lassan üregeket vájt a mészkőben gazdag partszakaszokon, kémiai mállást előidézve. Aztán amikor jött a felmelegedés, megteltek vízzel.

Ilyen képződmények a Dél-kínai-tengertől a Vörös-tengeren át a Mexikói-öbölig számos helyen találhatók, utóbbi mélyén nyúlik el a Green Banana Hole, amelyet egy kutatócsoport hamarosan tüzetesebben is megvizsgál majd. A floridai Sarasota partjától 80 kilométerre valamivel több mint 45 méter mélyen fekszik az öböl feneke, innen egy hirtelen ugrással kezdődik a 130 méter mély kék lyuk.

Mint az űrkutatás, csak az ellenkező irányban

Az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal (NOAA) által pénzelt kutatási projekt során egy 270 kilogrammos prizma alakú felderítő eszközt küldenek a lyuk mélyére, és búvárok segítségével gyűjtenek víz- és üledékmintákat, valamint végeznek teljes körű biológiai vizsgálatot. „Sokan az űrkutatáshoz hasonlítják a mélytengeri expedíciókat. Nem tudjuk, mit találunk odalent, de nem adjuk fel a kutatását” – mondta a CNN-nek Emily Hall, a sarasotai Mote Tengeri Kutatóintézet környezetmérnöke.

A csapat eredetileg tavasszal indult volna a Green Banana felfedezésére, de a koronavírus-járvány miatt augusztusra halasztották az expedíciót. A kutatócsoport 2019-ben vizsgálta meg közelebbről az Amberjack nevű kék lyukat, amely a tengerfenék 35 méter mélyen fekvő szintjét töri meg 72 méteres mélységével.

A víz- és üledékminták begyűjtése mellett két fűrészesrája-tetemet is felhoztak a mélyből, valamint megfigyelték, hogy a lyuk pereménél gyülekező halak időnként 9-12 méteres mélységig is bemerészkednek a tápanyagokban gazdag mélyedésbe. Azért csak odáig, mert annál mélyebben rohamosan csökkenni kezd a víz hőmérséklete, pH-értéke és oldottoxigén-szintje.

A kutatók szerint a kék lyukak és a talajvíz közötti összefüggést különösen érdemes vizsgálni, ugyanis az Amberjackben gyűjtött vízminta elemzéséből kiderült, hogy az egyaránt radioaktív rádium és radon izotópjait tartalmazza, amelyek a talajvízben is kimutathatók. Emellett arra is szeretnének rájönni, hogy a Green Banana összeér-e más kék lyukakkal (Florida partjaihoz közel már legalább húsz ilyen képződményt találtak), amelyek víz alatti barlangrendszert alkothatnak a mélyben, ahogy azt számos kisebb kék lyuknál már megfigyelték.

A 1970-es évek közepén egy hajókapitány fedezte fel a Green Bananát, amikor egy zöld banánhéjat látott lebegni egy „forrás” fölött. A halászok évszázadok óta ismerik a jelenséget, amit forrásnak neveztek el, miután Hernando de Soto, a spanyol felfedező a 16. század közepén megfigyelte, hogy az óceán mélyén található lyukakból édesvíz áramlik a felszínre. Egy sarasotai halász szerint annyi kék lyuk van a Mexikói-öböl mélyén, hogy „ha lehetséges lenne lecsapolni, úgy nézne ki, mint egy svájci sajt.”

Kénen élő lények

A kék lyukak mélyén élő mikroorganizmusok egy része a kutatók előtt is ismeretlen, de korábban már azonosítottak olyan élőlényeket, amelyek a legtöbb életforma számára mérgező kénvegyületekkel, például kén-hidrogénnel táplálkoznak. Erre a felfedezésre a NASA is felfigyelt, Kevin Hand asztrobiológus szerint ugyanis azokon az égitesteken, ahol a vastag jégtakaró alatt óceán húzódik (például a Jupiter és a Szaturnusz holdjain, az Europán és az Enceladuson), hasonló, kénben gazdag kémiai folyamatok játszódnak le, így akár hasonló életformák is kialakulhattak rajtuk. „A Földön túli élhető környezetekről való ismereteinket csak a földi élet szélsőségeinek vizsgálatán keresztül bővíthetjük” – mondta Hand a National Geographicnek.

A kék lyukakat azonban nem véletlenül nevezik az óceánfenék oázisainak is: egy pontig kifejezetten kedvező körülményeket biztosít az egyedi kémiai összetételük, ezért a halakat, a rákokat, a teknősöket, a szivacsokat és a korallokat is vonzzák. Az élőlények a lyukak falát több centiméter vastag szőnyegként beborító mikrobákkal táplálkoznak, amelyek a sós és az édesvíz találkozási pontjánál találhatók a legnagyobb mennyiségben – a különböző sűrűségű víztömegek ugyanis nem vegyülnek egymással, éles határ választja el őket.

Az oxigénszegény mélyebb rétegek ugyanakkor kedveznek a régészeknek, hiszen a leleteket pusztító baktériumok és gombák sem tudnak megélni bennük, így kiváló állapotban fennmaradt fosszíliákra lelhetnek. A Bahama-szigetek közelében található Sawmille Sink kék lyukban krokodil, teknős, kígyó, gyík, denevér és madár csontjaira is bukkantak már, és még egy emberi sípcsontot is kihalásztak belőle – a szénizotópos kormeghatározás szerint 1000 és 4200 éves közötti leletekről van szó.

A legmélyebb ismert kék lyuk a Dél-kínai-tengerben tátongó, több mint 300 méter mély Dragon Hole, ezt követi 200 méteres mélységével a Bahamák egyik öblében található Dean's Blue Hole, valamint több 100 méternél mélyebb víznyelő, például az UNESCO világörökség részét képző Nagy Kék Lyuk, amely 124 méter mélyen nyúlik el a Karib-tengerben, Belize partjaitól 70 kilométerre, és amelyet Jacques Cousteau expedíciója tett világhírűvé.

A Nagy Kék Lyukat 2018-ban az Aquatica Submarines csapata is meglátogatta, és a lyuk mélyén nemcsak egy nagy kagyló- és remeterák-temetőre bukkantak, de egy kétliteres kólásüveg és egy nyaralási fotókkal teli GoPro mellett két ember tetemét is megpillantották. A felfedezők értesítették a hatóságokat, akiktől megtudták, hogy eddig hárman tűntek el a Nagy Kék Lyukban, valószínűleg közülük kerülhetett ki a két áldozat.

Halálos hobbi

Az első kék lyukakat halászok és búvárok fedezték fel, a tudósok csak később csatlakoztak be a buliba. Bár a sötét víz alatti barlangok nem túl látványosak, amatőr búvárok a mai napig szívesen keresik fel őket, ami elég veszélyes hobbi. Az egyiptomi Dahab partjától megközelíthető, 140 méter mély vörös-tengeri lyukat például Búvártemető néven is ismerik, legalább 40 búvár vesztette már életét a helyszínen, de a Dean's Blue Hole is népszerű a búvárok körében, 2013-ban itt halt meg a szabadtüdős merülés rekordjának megdöntését megkísérlő Nicholas Mevoli, ami az extrém sportág első profi halálesetét jelentette.

„Ha ilyen mélyre merülsz, és sokáig lent maradsz, akkor dekompressziós betegség léphet fel. Ez akkor következik be, ha túl sok nitrogén halmozódik fel a szövetekben. Ilyenkor lassan kell visszatérni a felszínre, hogy a nitrogén ne törjön ki a vérből buborékok formájában” – magyarázta Jim Culter, a Mote Tengeri Kutatóközpont munkatársa. A magas nitrogénszint emellett csőlátást is előidézhet, és a vér oxigénszintjének is alacsonyabbnak kell lennie a mélyben, mint a szárazföldön – ezt a problémát úgy küszöbölik ki, hogy héliumot adagolnak a levegőpalackba.

Az Amberjack-expedíció során Culter 90 méteres mélységig merült le, ahol körülbelül hét percig tartózkodott, de a megfelelő légnyomáscsökkenés érdekében a fokozatos visszaereszkedés közel egy óráig tartott. A mélyebb Green Banana felfedezésére induló búvároknak ezért szerinte érdemes kétórás visszaúttal számolniuk.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: