Kvarcóra

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Néha, amikor az ágyamban fekszem, megpróbálom elképzelni, hogy csak képzelem a Jövőszökőt, hogy igazából nincs is, hanem csak én büntetem ővele magamat, azért, mert apa meghalt, mert én vagyok a hibás, mert nem szerettem eléggé, azért képzelem, hogy ideszökött a jövőből ez a szürke bőrű, gonosz, kövér valaki, és belökte a metró alá apát, és a helyére költözött ide, mihozzánk. 

Fekszem, forgatom a számban a mondatot, mint egy varázsigét, hogy nincsen, nincsen, nincsen, a jövőszökő igazából nincsen, de tudom, hogy ezt csak gondolni szabad, kimondani, azt már nem szabad, még csendesen se, még egészen halkan se, még suttogva se, mert ha kimondanám, akkor azt ő már tudná előre, úgy, ahogy mindent az égvilágon tud előre, és akkor direkt elbújna az ágyam alá, és ott az ágy alatt szépen elszundikálna, de előtte azért beállítaná a régimódi hétzenés kvarcórámat, hogy időben felébressze, vagyis pont abban a másodperceben, amikor elsuttognám, hogy nincsen, nincsen, igazából nincsen, akkor ő szépen előhengeredne, nagyot szusszanva felállna, végig zenélne a karján a kvarcóra, amikor lerántaná rólam a takarót, turu-rututtu turu, tuttu turu-ruru turu, végig zenélne, amíg a jövőszökő az ágyam szélére térdelne, két ököllel ütné a hasamat meg a gyomorszájamat, könyökütésekkel ropogtatná a bordáimat, úgy mondogatná közben, hogy mit képzelek magamról, őt nem lehet csak úgy eltüntetni, csak úgy visszacsinálni, nem-nem, ő itt van és itt is marad örökre.

A kvarcórára gondolok, arra, hogy mennyire szerettem így az ágyban fekve megnyomni rajta a lámpa gombot, hogy mennyire szerettem, ahogy kivilágosodik a számlapja, nagyon régi, apa nyerte kiskorában a matekolimpián, és aztán harmincöt évig őrizte a komód fiókjában, és aztán nekem adta, amikor hétévesen megnyertem az iskolában a fejszámoló versenyt, a stoppert szerettem rajta a legjobban, azt játszani, hogy elindítom, aztán gyorsan megállítom, de előtte fogadok magamban arra, hogy hány századmásodpercnél fog megállni. 

Illusztráció: Tóth Róbert Jónás / Qubit

A Jövőszökő ahogy megjött, már a második nap levette a csuklómról, hogy nahát, megvan, szinte el se tudja hinni, hogy ez a csoda még létezik, na adjam csak oda, hát ennek itt ebben a szép huszonegyedik században már nem kéne léteznie, nem kéne működnie, nahát, ez igazi ezerkilencszáz-nyolcvannégyes modell, és mintha tiszta új lenne, olyan, jaj, ő mindig is sajnálta, hogy nem tud olyan régre visszamenni az időbe, se ő, se egyetlen másik jövőszökő se, jaj de kár, jajdenagyon kár, mert bizony a nyolcvanas meg a hetvenes évek, azok voltak a legjobbak, a legeslegjobbak, akkor még minden friss volt és új, és tutifruttirágószagú, és a pucér nők is bundában parádéztak, jaj, azok a drága nyolcvanas évek, na adjam csak szépen oda azt az órát, ne kelljen még egyszer mondja, hadd lássa csak, jaj. micsoda jófajta csatos fémszíja van. 

Én meg persze nem akartam odaadni neki, az elején voltunk még, azt hittem, lehet vele ellenkezni, úgyhogy mondtam, hogy az az enyém, és különben se lenne jó a vastag sonka kezére, és erre ő röhögni kezdett, hogy tényleg nem, tényleg nem, milyen okos fiú is vagyok én, hogy ez is eszembe jut, milyen okos és előrelátó, hát megérdemelném, hogy pofán vágjon megint azzal a sonka kezével, de hát egy nap három pofon bőven elég, azokat meg már megkaptam, őtőle a negyediket is megkapnám, meg az ötödiket, meg a hatodikat is, csak hát akkor sose állna el az orrvérzésem, minden tiszta vér lenne itt, az meg ugyan kinek lenne jó, szegény anyukámnak kéne két marékkal szórni a drágaszép perzsára az asztali sót, és még úgy se jönne ki belőle soha rendesen a folt, az meg ugyan kinek volna jó, hát senkinek, ugye, hogy senkinek, úgyhogy mostan pofon nem lesz, pedig ugye ez a jó vastag sonkakéz, ez pofonra termett, haha, hahaha, na de ő pofon helyett inkább azt kérdezhetné meg tőlem most akkor, hogy nincs-e ehhez az órához egész véletlenül egy pótszíj, vagyis nem is pótszíj, hanem csak pár olyan szíjhosszabbító csuklópántszem, betéve szépen az eredeti használati utasítással meg a garanciapapírokkal az eredeti dobozba, és én meg erre azt hazudhatnám, hogy nem, nincsen, és aztán, amikor az hinném, hogy ő már nem figyel, besomfordálhatnék szépen az apukám régi dolgozószobájába, és elővehetném a komód titkos fiókjából, hogy aztán megpróbáljam eldugni ki tudja hova, mondjuk a szekrényem alá, vagy valamelyik cipős dobozba, vagy mit tudja ő, hova, de szerencsére erre nincs semmi szükség, mert ő már nagyon régóta tudja, hogy hol az óra, és hol a doboz, és azt is tudja, hogyha bepattintja azt a pár pántszemet a szíjba, akkor pont jó lesz az az ő csuklójára, pont, mintha ráöntötték volna, mintha mindig is az ő csuklójára álmodták volna meg azok a derék kis japókák, ott abban a gyönyörű szép ezerkilencszáznyolcvanháromban vagy hányban.

Az órára gondolok, arra, ahogy pörögnek a századmásodpercek, arra, hogy a kilencvenkilencet volt a legeslegnehezebb eltalálni, összesen háromszor sikerült, közben ott sziszeg a torkomban a suttogás, hogy nincsen, nincsen, a jövőszökő igazából nincsen, olyan, mintha csípné belülről a torkom, tudom, hogy nem fogom kibírni, tudom, hogy muszáj lesz kimondanom, hiába próbálnám tiszta erőből összeszorítani a fogam, hiába harapnám véresre a nyelvem, akkor is muszáj volna, nagyon-nagyon halkan, egészen halkan, de mégiscsak, mert ez az igazság, vagy azt akarom, hogy ez legyen az, és akkor egyszer csak meghallom a kvarcóra hangját, zenélni kezd, ott az ágyam alatt, ott a Jövőszökő sonkakezén, turu-rututtu turu, és tudom, hogy most már mindegy, úgyhogy nem suttogok, hanem kiáltok, olyan hangosan, amilyen hangosan csak a torkomon kifér, és közben azt kívánom, bár lenne igazam. 

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző hat újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!


Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő a Qubiten itt olvasható

A Jövőszökő ciklus korábbi darabjai: