A moralitás lépcsői, avagy lehet-e amorális az emberközpontúság?

2020.09.09. · tudomány

A hosszú élet titka: minél tovább túlélni a jelent. Ebből a szemszögből a jövővel törődni és másokkal foglalkozni felesleges idő- és költségpazarlásnak tűnhet. Az evolúció saját érdekünkben mégis ráirányítja figyelmünket a jövőre és másokra. Teszi ezt úgy, hogy géneket gyűjt egy csapatba, majd ennek alapján olyan ösztönöket alakít ki, amelyek figyelmeztetnek a jövő lehetőségeire és veszélyeire, illetve a társakra, akikből túlélő gépezet építhető. Az ember esetében a figyelemnek a jövőre és a bennünket körülvevőkre irányításának alapvető eszköze a morál. A morál tudatja velünk: a körülöttünk élők nemcsak veszélyt jelenthetnek, hanem együttműködő partnerek, segítséget nyújtó bajtársak és előnyöket kínáló üzletfelek is lehetnek.

Mivel életünk hajnalán döntően olyanok vesznek körül bennünket, akihez elszakíthatatlan kapcsolat fűz, az önzés fokozatosan kinevelődik belőlünk. A családon belül tanuljuk meg, hogy a testvérek között megkérdőjelezhetetlen az egy mindenkiért, mindenki egyért szabály. Ezt azután csökkenő erővel kiterjesztjük a szélesebb rokonságra is. A genetikai közelség így egybekapcsolódik a feltétel nélküli kölcsönös segítségnyújtás, az altruizmus kötelezettségével. Éppen ezt fogalmazta meg általános törvényszerűségként a brit evolúcióbiológusról, W. D. Hamiltonról elnevezett Hamilton-szabály. Eszerint ha az rB – C > 0 feltétel teljesül – ahol r a rokonság foka, B a „testvérek” nyeresége, míg C a saját veszteség - akkor egy lénynek érdemes feláldoznia magát társaiért. (Hamilton, W.D. 1964. The genetical evolution of social behaviour).

De mégis – érdeklődött tovább a tudomány - milyen mechanizmus működteti a Hamilton-szabályt? A túlélésért folytatott küzdelemben a siker nemcsak azon múlik, hogy az egyes akciókból élve kerüljünk ki, hanem azon is, hogy nyereséggel jöjjünk ki belőlük, vagyis több legyen a haszon, mint a költség. És valóban, a segítőkészséget a Price-egyenlet magyarázza. Ám az egyenletben a price szó mégsem a költségekre utal, hanem – nomen est omen – megalkotójára, George Price-ra, 1970-ben ő ismerte fel, hogy egy társulásban az együttműködő viselkedést az egyes lények genetikai struktúrájuk által meghatározott elemi kapcsolatai költség- és nyereségvonzatának végső egyenlege formálja. A legversenyképesebb, vagyis a legtöbb nyereséggel kecsegtető génstruktúrát a szelekció választja ki a populáció sokféle egyedének változatos génösszetételéből. (Price, G.R. 1970. Selection and Covariance. Nature. 227.)

Az evolúció díjazza az altruizmust

Az evolúció tehát nem a rokonságot, hanem az együttműködési hajlandóságot „díjazza”, így az altruista viselkedés nem-rokonok között is kialakulhat, de ezt valamiképpen szokássá kell formálni. Pontosan emiatt olyan fontos a morál fontos az ember világában. Ha ugyanis egy közösségben követendő szabállyá válik a kölcsönös – elvárt, egyben elvárható – segítség, az mindenki számára túlélési előnyt jelent. Sőt, ezáltal nemcsak az egyének túlélési esélyei javulnak, hanem az egész csoporté is. Az együttműködő egyedek halmazából összetartó csapat lesz, amely sikeresen birkózik meg a versengő környezet kihívásaival. Ezért azután a közösség elemi érdeke az altruista viselkedés fenntartása.

Éppen ezt éri el az emberi közösség a morál előírásával és betartásának ellenőrzésével. Ennek is köszönhető, hogy a történelem során az összetartó családokból egyre nagyobb és komplexebb összetartó közösségek jöttek létre: előbb a törzs, majd a falu, azután az állam, végül a nemzet. Ezek a közösségek azután rendre a testvériség sajátos formáira hivatkoztak. A velünk felcseperedőket vértestvéreinknek tekintjük. A vértestvérség fontosságára utalt, hogy a törzsek a vérszerződés szimbolikus aktusával egyesültek, ami egyben azt is mutatja, hogy a sokezres közösségekben a közösségi érzés nem alakul ki automatikusan. Az ismeretlenekből összeálló csapatban a testvérség tudatát mesterségesen kellett megalkotni, elképzelt közösségeket (imagined communities) létrehozva . Így azután a „testvériség” egyre szélesebb köre alakult ki. A birodalmak korában fontos integráló eszközként szolgáltak a világvallások, megteremtve a hit testvériségét, a 19. században pedig két újabb nagy csoport – a nemzet és az osztály – alakította ki a maga sajátos, de szintén morálisan kötelező szolidaritást megkövetelő viszonyát a nemzet-testvérekhez és az osztály-testvérekhez.

Az elképzelt közösségek testvérisége a kultúra sokféle eszközének alkalmazásával - jelek és szimbólumok (csillagok és zászlók), rítusok és ünnepségek (zenék, szobrok és képek), narratívák és történetek (eredet-mítoszok, mesék) – jön létre. Miként a családban, az elképzelt közösségekben is kialakul a morális kötelesség: mindenkit tekints testvérednek. Ezzel létrejön az az érzelmi és tudati állapotot, hogy ismeretlenekre ismerősként tekintsünk, érdekeiket a magunké elé engedjük, és a feltétel nélkül segítségnyújtást reflexét rájuk is kiterjesszük. Ám, amint az közösségek egyre magasabb szintjére érkezünk, a befoglaló, nagyobb közösség „testvérisége” váratlanul konfliktusba kerül az alatta levőkkel.

Amorális családközpontúság és az oligarchák

A múlt században a kutatók kis vidéki olasz falvak fejlődésképtelenségét vizsgálták. A probléma gyökerét abban találták meg, hogy a lakosok döntéseinkben kizárólag a család érdekét tartották szem előtt, és nem voltak tekintettel a falu tágabb közösségének szempontjaira. Az ebből fakadó konfliktusok leírására vezették be az amorális családközpontúság különös fogalmát (Banfield, E. 1958. The Moral Basis of a Backward Society). Az amorális családközpontúság olyan viselkedésre utal, amikor a morál csak a családon belül kötelez, azon kívül megengedhető az amorális viselkedés. Az ilyen közösségekre azonban a bizalom és a közéleti aktivitás alacsony szintje jellemző. Az egyén visszavonul a szűk családi körbe, és csak annak érdekeire van tekintettel. A kutatások szerint a magyar társadalomra éppen ez az amorális családközpontúság a jellemző (Gerő Márton – Hajdu Gábor: 2015. Az egyéni kapcsolathálók nagysága, heterogenitása és a társadalmi integráció Magyarországon). Részben ez a magyarázata, hogy társadalmunk olyan elfogadó a rendszerváltás, különösen 2010 után megjelenő új oligarchák viselkedése iránt. Ezek ugyanis látványosan szemléltetik, ahogy – az amorális családközpontúság morális bűnébe esve – saját családi érdekeiket a nemzet érdekei elé helyezik. Ez arra utal, hogy társadalmunk a 21. században bizonyos értelemben visszazuhant a polgári társadalmak előtti korba, és puszta szólam csupán, hogy a nemzet minden tagja testvérnek tekinthető.

De vajon elégséges-e a testvériség érzését kizárólag a nemzet tagjaira korlátozni? Vajon kiterjeszthető-e a testvériség érzése minden élő emberre? Bár többnyire nem gondolunk bele, amikor Schiller Örömódáját, énekeljük Beethoven dallamára - „…Testvér lészen minden ember..” – ez azt jelenti: a velünk egy időben élő valamennyi embert testvérünkként kell kezelnünk. A mindenkit magában foglaló általános testvériség felemelő érzés, de elfogadjuk-e, hogy az amorális családközpontúsághoz hasonlóan a nemzeti érzés is amorálissá is válhat? Az „amorális nemzetközpontúság” különös fogalma olyasmire utal, amikor valaki nemzetének érdekeit más nemzetek érdekei elé helyezve, kizárólag saját közösségének szempontjaira van tekintettel. Ebből a szempontból elgondolkoztató, hogy globalizált világunkban oly sokan hirdetik: „tegyük nemzetünket az első helyre”. Ez azonban éppen olyan amorális cselekedetre utal, mint amikor valaki a családját helyezi közössége érdeke elé, és egyes kutatások szerint hasonlóan súlyos problémákat idézhet elő. (Groos, J. De Dreu, C. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons. Sci. Adv. 2019; 5.).

Testvér lészen minden ember?

De vajon megtaláltuk-e a végső vonatkoztatási rendszert, ha testvérként tekintünk minden ma élő emberre? A családot ösztönszerűen kiterjesztjük a múlt és a jövő felé: természetesnek vesszük az ősök örökségét, és épp így gondolunk arra, mit hagyunk utódainkra. A társadalom tehát olyan társulás, amely nemcsak azok között áll fenn, akik ma élnek, hanem a 18. századi konzervatív brit politikust, Edmund Burke-öt idézve „ma élők és a már meghaltak, illetve a még meg sem születettek között.” Ebből a szemszögből Földünket nem egyszerűen örököltük, inkább az utánunk következő nemzedékektől kaptuk ideiglenes használatba. Ez indokolja, hogy morális követelménnyé tegyük: éljünk úgy, hogy az utánunk következő nemzedékek képesek legyenek az általuk választott életformát folytatni, azzal a megszorítással, hogy ők is legyenek tekintettel az őket követő nemzedékekre.

Ám még ezzel sem értük el a morálitás végső határát. Ha körbepillantunk, itt vannak környezetünkben a természet élőlényei az emberszabásúaktól háziállatainkon át egészen a hangyákig, az egysejtűekig nem beszélve a növényekről. Számos kutatás bizonyítja, hogy létezésük bizonyos értelemben feltétele a mi életünknek is, ez pedig tagadhatatlanul közösséget teremt közöttünk. Emiatt, bármilyen szélsőségesnek látszik is, indokolható, hogy a morális mérlegelést az bolygónk élőlényeire is kiterjesszük. Vagyis, bármilyen meghökkentő, kerülnünk kell, hogy az amorális emberközpontúság bűnébe essünk. Ahogyan nem elegendő a család érdekeinek vonatkoztatási rendszere felől ítélni, de még a nemzeti- vagy osztályközpontúság is korlátozott, sőt kevés, ha a jövő nemzedékeinek érdekére ügyelünk, úgy tűnik, napjainkban morális kérdéssé vált, hogy a Föld sokféle élőlényének szemszögéből is lássuk tetteink következményét és – miként embertársaink esetén – törekedjünk elkerülni, hogy kárt vagy felesleges fájdalmat okozzunk nekik.

A moralitás az együttélést vezérlő szabály. Először csak mindennapos társainkhoz fűződő kapcsolatainkat szervezte, azután kikerülhetetlen partnereinkhez fűződő viszonyunkat szabályozta, végül ráirányította figyelmünket a távoli, de életünket befolyásoló társakhoz fűződő viszonyunkra is. Arra figyelmeztet, hogy saját érdekünkben áll az ő szempontjaikra is tekintettel lenni. Bár ők nem én vagyok, mégsem teljesen idegenek tőlem: valamilyen mértékben egymás által létezünk. A testvérekkel először a családban szembesültünk, azután a rokonságban és a kis közösségekben, majd természetesként fogadtuk el a hit-, a nemzet-, és az osztály-testvéreket is. De rá kellett ébrednünk, hogy elszakíthatatlan kapcsolat fűz bennünket valamennyi embertársunkhoz, sőt nemcsak a ma élőkhöz, hanem az elődjeinkhez és utódjainkhoz. Az elmúlt fél évszázadban pedig rádöbbenhettünk: mindazok az élőlények, akikkel bolygónk ökoszisztémáját megosztjuk, társainkká váltak. Ha nem így gondolunk rájuk, azzal magunknak okozunk gondot. Terjesszük ki tehát rájuk is az aranyszabályt: „ne tedd másnak azt, amit nem akarsz, hogy veled tegyenek”, illetve „azt tedd másokkal, amit szeretnél, hogy veled tegyenek”. Ez ma az emberiség túlélésének feltétele.

A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás
link Forrás
link Forrás
link Forrás