Valóban erkölcstelen a bennfentes kereskedelem?

A bennfentes kereskedelem szinte minden országban bűncselekménynek számít; Magyarországon például a Btk. 410. paragrafusa értelmében akár 5 éves szabadságvesztéssel is büntethető. A popkultúrában is meglehetősen negatív a megítélése: filmekben és tévésorozatokban is illusztrálják ezzel a szereplők mohóságát és erkölcsi romlottságát. De vajon tényleg ennyire visszás cselekedetről van szó? A válasz nem magától értetődő – jelzi ezt, hogy a témának  jelentős irodalma van. Ebből az irodalomból az alábbiakban főként Jennifer Moore és Robert W. McGee meglátásaira építek, akik tanulmányaikban világos összefoglalását adták a szakirodalomban korábban fellelhető érveknek. Először röviden meghatározom, hogy mit nevezhetünk egyáltalán bennfentes kereskedelemnek, majd néhány gyakorlati kihívást említek a jogszabályi meghatározással kapcsolatban. Ezután a tiltás mellett felhozott két leggyakoribb  érvet vizsgálom meg, amelyek – noha intuitíve erősnek tűnnek – nem feltétlenül állják ki a mélyebb elemzés próbáját. Ezzel együtt azonban – az idézett szerzőkkel egyetértésben – nem jutok arra a konklúzióra, hogy a bennfentes kereskedelem tiltását célszerű lenne felfüggeszteni, hiszen egyrészt más, kevésbé intuitív érvek is felmerülnek a diskurzusban; másrészt, nagyon nehéz megbecsülni, hogy ez milyen hatással járna a pénzpiacokra.

Mi az a bennfentes kereskedelem?

Bennfentes kereskedelemnek azt nevezhetjük, amikor valaki valamilyen nem publikus információ alapján pénzügyi eszközökre (tipikusan részvényekre vagy részvényeken alapuló derivatívumokra) vonatkozó ügyletet köt, vagy mást (tipikusan egy brókert) ezzel megbíz. A „bennfentes” kifejezés ebben a kontextusban két dologra vonatkozhat: egyrészt bizonyos jól meghatározott feltételeknek megfelelő személyekre, másrészt magára az információra, aminek birtokában munkahelyétől és társadalmi közegétől függetlenül bárki elkövetheti a bűncselekményt. Tegyük fel, hogy egy étteremben vacsorázom, és a mellettem lévő asztalnál a Bluestar Airlines vezetői épp arról beszélnek, hogy a jövő heti (még kiadatlan) jelentésben a várakozásokat nagyban felülmúló gazdasági eredményeket fognak felmutatni. Kihallgatom a beszélgetést, amiből arra következtetek, hogy a Bluestar részvényeinek árfolyama a jövő héten emelkedni fog, ezért befektetek 10 millió forintot. A részvény árfolyama a következő héten valóban emelkedik 5 százalékkal, azaz különösebb erőfeszítés nélkül szert tettem 500 000 forint profitra – egyúttal pedig elkövettem a bennfentes kereskedelem bűncselekményét.

Érdekes adalék azok részéről, akik a bennfentes kereskedelemet tiltó törvényt bírálják, hogy a törvény nem képes teljesen megvalósítani a jogalkotói szándékot, a bennfentes információn alapuló nem-cselekvést ugyanis természetesen nem büntetheti: tegyük fel, hogy eredetileg is a Bluestar részvényeinek árfolyam-emelkedésére spekuláltam, ezért szándékomban állt ezekből vásárolni, de az étteremben azt hallottam, hogy a légitársaság várakozásokhoz képest alul fog teljesíteni. Azzal, hogy ennek hatására inkább elálltam  a vételi szándékomtól, ugyanúgy előnyre tettem szert, mint az eredeti példában, hiszen nem fogok pénzt veszíteni, de mégsem tettem semmi törvénytelent – legalábbis amíg ellen tudok állni a kísértésnek, hogy ezek után inkább shortoljam a cég részvényeit.

A valóságban természetesen ritkák az ilyen vegytiszta esetek, a magatartás precíz törvényi meghatározásának hiánya pedig tovább nehezíti a megállapítást.  Nem okoz nehézséget eldönteni, hogy ki számít bennfentes személynek, de az információ bennfentes jellege  már kényesebb kérdés. Mennyire kell egy ilyen információnak konkrétnak lennie? Mi a helyzet azzal az információval, ami komoly egyéni kutatómunka eredménye? Hogy állapítható meg egy információ árérzékenysége, vagyis az, hogy milyen hatással lesz az árfolyamra?

A publikus és nem publikus különbség sem kellőképp világos, hiszen – mint ahogy arra Vajda István is rámutat –, nem feltétlen kell gazdasági lapban megjelennie a hírnek. Az információ publikus lehet akkor is, ha „csak megfelelő szakértelemmel és energiabefektetéssel érhető el; megszerzése külön díj befizetésével jár együtt; [vagy] csak külföldön kerül közlésre.”

A publikus és nem publikus választóvonal pedig kétségkívül a legfontosabb eleme a bennfentes kereskedelemnek: a tiltás mögötti általános motiváció az szokott lenni, hogy egyenlőtlenség áll fenn az üzletben résztvevő felek között, ami miatt az üzlet nem fair. Erre a gondolatra épül a bennfentes magatartással szembeni két legfontosabb érv: egyrészt, építhetünk arra, hogy egy igazságos tranzakció egyenlő tudást kíván meg a felektől, ami ebben az esetben nem teljesül; másrészt pedig előfeltételezhetjük azt, hogy az igazságos tranzakciónak a tudáshoz való egyenlő hozzáférés a feltétele. Nézzük meg ezeket közelebbről is!

Az egyenlő tudásról

A tranzakcióról a résztvevő felek közti egyenlő tudást megkövetelni kétségkívül egy nagyon erős feltétel, de nem elképzelhetetlen, hogy valaki ilyen módon gondolkodjon a felek közti üzletkötésről is. Tegyük fel, hogy kirándulni megyek vidékre, és egyszer csak megakad a szemem egy kerítésen száradó, kézzel csomózott antik szőnyegen. Bár nincs a legjobb állapotban, de az anyaga, mintázata és a származása alapján tudom róla, hogy Budapesten így is nagyjából 100 ezer forintért fogom tudni értékesíteni. Így okoskodva 20 ezer forintos vételi ajánlatot teszek a tulajdonosnak, aki ezt örömmel fogadja el – én pedig hazatérve, előzetes várakozásaimnak megfelelően, 500 százalékos haszonra teszek szert. A tulajdonos feltehetőleg magasabb árat követelt volna akkor, ha tisztában van a szényeg értékével. Etikátlanul jártam el ebben az esetben? Moore szerint nem: nincs arra vonatkozó morális kötelességem, hogy átadjak minden információt, amit a partneremnek érdekében állna ismerni. A jogszabályok ezzel összhangban állnak: csak olyan információkat vagyok köteles átadni, amik közvetlenül a termékre, annak tulajdonságaira vonatkoznak. Ha például elkezdem árulni a szőnyeget, és tudom, hogy van rajta egy folt, amit nem lehet eltávolítani, akkor erről be kell számolnom a vásárlónak. (Feléntúli sérelemre hivatkozva polgári peres ügyet lehet indítani, de hacsak nem voltam manipulatív vagy közöltem szándékosan téves információkat az ügylet során, nem biztos, hogy a felperes sikerrel jár.)

McGee meglátásait felhasználva további két ponttal egészíthetjük ki a fenti gondolatmenetet. Először is, válaszolhatná erre azt valaki, hogy nem voltam tisztességes, mert a személyes erőfeszítésem értéke nem arányos a szerzett jutalom értékével, vagyis mohóságtól vezérelve erkölcstelen módon nyerészkedtem. Elmondható ugyanakkor, hogy a piaci tranzakciókban minden résztvevő legalább a saját szubjektív nézőpontjából „nyerészkedik” az üzleten: azok épp azért köttetnek, mert mindkét fél úgy érzi, hogy nyer valamit. Ha a tranzakcióknak zéró összegű játszmáknak kellene lenniük, valószínűleg létre sem jönnének – legfeljebb a tökéletes piac elméleti modelljében. Persze lehet azt gondolni, hogy az így megszerzett vagyon nem érdemel olyan tiszteletet, mint az, amit kemény munkával kerestünk meg, de az valószínűleg túlzó kijelentés, hogy egyenesen immorális ekképp pénzhez jutni.

Másodsorban lehet, hogy a vételár és az eladási ár közti szakadék – azaz a haszonkulcs – miatt gondolhatják azt, hogy valamilyen vétket követtem el: egy szerencsés észrevétellel kerestem hirtelen sok pénzt, amihez nem kellett különösebben megerőltetnem magam. Vizsgáljuk meg példánk e szempont szerint elváló két változatát! 

A gyakorlatban nagyon ritkán van olyan, hogy az információ, aminek a birtokában vagyok egyszerűen megtalál, és nekem csak meg kell ragadnom az alkalmat, élve a tálcán felkínált lehetőséggel. Tegyük fel ezért, hogy a fenti példában nem kevés időt és pénzt fektettem abba, hogy becsüsképzésre járjak, tájékozódjak az antikvitásokról, ezen tudásom naprakészen tartsam, továbbá az idők során kiépítettem egy stabil klientúrát is, amelnyek értékesíteni tudom a terméket és így tovább. Nem tűnik helyénvalónak azt mondani, hogy ezt a befektetett energiát és megszerzett tudást, társadalmi tőkét kamatoztatni etikátlan akkor, amikor lehetőség kínálkozik rá. A magas haszonkulcsot tehát akár a szakértelmem megszerzésébe fektetett munkával is legitimálhatom. 

Erre azonban nincs feltétlenül szükség, ha túl tudunk lépni a klasszikus közgazdaságtan munkaérték-elméletén. Módosítsuk egy releváns ponton a fenti példát: tegyük fel, hogy a szőnyegekről szinte semmit nem tudok, az autómban ülve véletlenül hallottam egy rádióműsort a szőnyegekről, és abból tudtam meg, hogy ezt a darabot eladhatom drágábban, összességében tehát szinte a semmiért cserébe jutottam 500 százalékos profithoz. Vétkes vagyok ez esetben? Érvelhetünk amellett, hogy nem. A piacon a termékek annyit érnek, amennyit valaki hajlandó értük fizetni (pace Adam Smith), az pedig, hogy mennyi munka volt vele, vagy az előállításának mennyi volt az anyagköltsége és hozzáadott értéke, ebből kifolyólag teljesen irreleváns. Nincsen sem olyan morális, sem olyan közgazdaságtani törvény, ami szerint a pénzért keményen meg kellene dolgozni. Az pedig nem ró rám semmilyen kötelességet, hogy az emberek többsége ennek ellenére kénytelen így tenni.

A behozhatatlan előnyről

Ám még ha túl erősnek is találjuk azt a követelményt, hogy minden üzletfélnek birtokában kell lennie minden releváns információnak az igazságos üzletkötéshez, akkor is fennáll egy további probléma a bennfentes kereskedelemmel: nem pusztán arról van szó, hogy a másik fél nem volt kellően körültekintő, amikor a termékről információkat szerzett, hanem arról, hogy a befektetők széles rétegei számára elvileg lehetetlen volt hozzájutni ezekhez az információkhoz, az előny tehát úgy tűnik behozhatatlan volt.

De valóban igazságtalan helyzetről van szó? Tegyük fel, hogy elromlott az autóm, és szerelőhöz viszem. Ekkor az autószerelő – számomra nem hozzáférhető tudásra támaszkodva – pénzt kér a javításért. A legtöbbünk nem találja visszásnak az ehhez hasonló mindennapos gyakorlatokat, mert feltételezik, hogy erőforrás befektetésével – jelen esetben azzal, ha beiratkozik egy tanfolyamra és elsajátítja a szükséges ismereteket – bárki lehet autószerelő. Moore rámutat arra, hogy az indoklás feltételezi azt, hogy az emberek szabadon választhatják meg munkakörüket (és az ehhez szükséges információk, ismeretek, gyakorlatok körét). Ám ha ez így van, akkor az is szabadságában áll bárkinek, hogy felsővezetővé váljon egy vállalatban, és így bennfentes személlyé váljon, aminek következtében hozzáférést kap a nem publikus információkhoz is. Innentől pedig jogosan merül fel a kérdés, hogy miért aszimmetrikus az autószerelők és a bennfentes személyek megítélése. Ennek eldöntéséhez azt kell megmondani, hogy mi a releváns különbség az autószerelő tudása és a bennfentes személy tudása között, és még ha intuitívnak tűnik is, hogy valami különbség létezik, nem könnyű explicitté tenni, hogy pontosan mi az.

A különbség talán az információhoz való hozzáférés egyszerűségében rejlik, aminek alapja az átadó és a megszerző közti érdekegyezés vagy érdekkülönbség lehet: míg az autószerelő-képzésben az oktatónak és a hallgatónak is érdekében áll a tudás átadása, a bennfentes információk esetében a bennfentes személyek igyekeznek megtartani azt saját köreikben, ami miatt a hozzáférés rendkívül nehézzé válik. Ennek azonban lehet egy meglehetősen triviális magyarázata is: a bennfentes kereskedelem jelenleg illegális; de ha ez nem így volna, akkor a cégek nemcsak a részvények, de a bennfentes információk kereskedéséből is termelhetnének extra profitot. (Ilyen feketepiacok valószínűleg léteznek quid pro quo megállapodások formájában. Többek között ezek kifehérítése miatt is érvelhetünk a bennfentes kereskedelem legalizálása mellett.)

A fentiekből nem következik egyből az, hogy a bennfentes kereskedelmet legalizálni kellene (egyéb érvek felhozhatók a magatartás ellen és a legalizálás ellen is), viszont úgy tűnik, hogy további reflexióra szorul azon intuíciónk forrása, miszerint a bennfentes kereskedelem minden előfordulása szükségképpen immorális cselekedet.

A szerző az ELTE BTK Filozófiai Intézetének doktorandusza, az Eötvös Collegium tagja.  A Filoman filozófusainak további cikkei itt olvashatók.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: