A SZFE hallgatóinak demonstrációs stafétája a kollektív identitás erősítésének eddig ritkán látott példája
„Az élőlánc műfajának újraértelmezéseként is felfogható az, ami szeptember 6-án vasárnap délután lezajlott Budapest belvárosában” – mondja Mikecz Dániel, a Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa.
A mozgalomkutatással foglalkozó politológust a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) hallgatóinak egyetemfoglalásáról, az általuk szervezett happeningszerű városi stafétáról és a protestálás alternatív formáiról kérdeztük.
„Az általunk ma ismert modern tiltakozási formák többsége a polgári átalakuláshoz kötődik, és a 18. században jöttek létre. A parlamentarizmus és a polgári nyilvánosság megerősödése, a választási gyűlések rutinszerűvé válása tették lehetővé a központnak címzett, a nyilvánosságban megfelelő rezonanciát kiváltó kollektív cselekvési formák megjelenését a petícióktól a tömegdemonstrációkon át a polgári engedetlenségig” – mondja a legújabb kori nyilvános tiltakozási formák kialakulásának kezdeteiről a társadalomkutató.
Gerillaszínház és a szabad tér
A 20. század első felében a tömegeket megmozgató felvonulások, a sérelmeket és a követeléseket transzparensekkel és jelszavak skandálásával a kívülállók tudtára adó tüntetések jelentették a meghatározó demonstrációs formát. A blokádok és a gyárfoglalással járó sztrájkok a munkásmozgalmi akciók közé tartoztak, az oktatási intézmények tereinek tartósabb megszállása pedig az 1960-as évek diákmegmozdulásainak hozadéka – mondja Mikecz. A protestálás hagyományos műfajainak kibővítése is ebben az időszakban történt meg. A társadalomkutatók a párizsi Odéon Színház 1968. május 15-i megszállását tartják a fordulópontnak, egyben a politikai gerilla- vagy utcaszínház születésének is.
Az akciót vezető Jean-Jacques Lebel visszaemlékezései szerint „amikor a hivatalos állami támogatást élvező Odéon Színházat elfoglalták a mozgalom képviselői, több kisebb diák- és színészcsoport kezdte illusztrálni a napi híreket az utcán, rövid, komikus színdarabokban, melyeket járókelőkkel folytatott viták követtek”. Lebel egy negyven fős, egyetemi hallgatókból álló csoport élén az éjjel-nappal nyitva tartó épületbe betérőket és a járókelőket vitákra, találkozásokra provokálta, ezzel is szakítva a korábbi demonstrációs gyakorlattal a színházfoglalás hetei alatt.
Mikecz szerint nem az intézményi működés megbénítása, hanem az aktív és konstruktív protestálás volt a célja a 2006-ban alapított, majd 2011-ben újjáéledt Hallgatói Hálózat (HaHa) 2013-as egyetemfoglalásának is. Az akkori egyetemfoglalás végül egyetlen előadóteremre korlátozódott, ami a későbbi szabadegyetemi előadások és fórumok helyszínéül is szolgált. „Az előadóterem a foglalással szabad térré változott, amely a vonatkozó szakirodalomban alapján különleges helyet foglal el a kollektív identitás létrehozásában, fenntartásában, és egyszerre lehet konkrét földrajzi hely, de magában foglalhatja a virtuális tereket vagy akár az olyan szimbolikus reprezentációkat, mint egy művészeti alkotás”.
„A szabad tér alapvető ismérve, hogy olyan területet jelöl, amelyre nem terjed ki a hatóságok ellenőrzése. Szabad térnek tekinthetők tehát az amerikai feketék templomai a déli államokban, az algériai családi közösségek, a foglalt házak vagy a feminista könyvesboltok, és egy időre ilyen funkciót vett fel az ELTE BTK egyetemfoglalói által elfoglalt 0.47-es előadóterem, ahogy jelenleg ilyen hely az SZFE Vas utcai épülete is” – folytatja a politológus.
Áldozat és tanúságtétel
A szakirodalom a számosság (numbers), a károkozás (damage) és a tanúságtétel (bearing witness) logikája szerint kategorizálja a demonstrációs formákat. Az egyetemfoglalásban mint akcióformában bizonyos fokig mindhárom logika felfedezhető. „Legkisebb mértékben a számosság logikája érvényesül, jóllehet egy bizonyos számú résztvevő szükséges magának az akciónak a végrehajtásához, ami nem csupán a tér fizikai elfoglalása, betöltése miatt szükséges, de azzal demonstrálható a többi egyetemi polgár, a kormányzat, a sajtó és a publikum felé az ügy támogatottsága. A károkozást az egyetem rutinszerű működésének megzavarása jelenti. A foglalásoknál ugyanakkor a legkevésbé direkt tanúságtétel fejti ki a nagyon is fontos hatását. Ebben az esetben nem a nagy számokkal vagy az anyagi veszteségekkel hat a tiltakozó akció, hanem a részt vevők morális kiállása, áldozatvállalása jelenti az erőt, nem véletlen a kifejezés vallási konnotációja” – mondja a politológus, aki a témát a Replika folyóiratban megjelent 2013-as tanulmányában fejtette ki bővebben.
Az SZFE hallgatói, hasonlóan a 2013-as egyetemfoglalókhoz, a Mikecz által említett direkt demokratikus, horizontális döntéshozatali technikákkal élnek, amikor akcióikat megszervezik. Ez azt jelenti, hogy az időről időre megrendezett fórumaikon az ügyeket a jelenlévők bevonásával tárgyalják meg. A politológus szerint „az ilyen horizontális döntéshozatali megoldások a tiltakozók aktív részvételét kívánják meg, ami a tanúságtételi logika erősítésén túl a mozgalom kollektív identitásának megszilárdítását és az interakción keresztül az aktivisták hálózatának stabilizálását szolgálja”.
A tanúságtétel a kockázatvállalás mellett az egyéni példamutatáson keresztül valósul meg, ezért kapnak fontos szerepet az ezt a logikát hordozó kollektív akciók során a tárgyi szimbólumok, rituálék. Az egyetemfoglaló nem csupán a horizontális döntéshozatalban való részvétele során tesz tanúbizonyságot, de saját ruházata, a mozgalmár státuszához kapcsolódó eszközök (megafon), szerepek (moderáció, szervezés), beszédmód és nyelvhasználat, az aktivista lét mindennapjai – az egyetemen alvástól a legkülönfélébb performanszokon át a közös éneklésig – közvetítik az aktuális üzenetet.
Protesztiválozás
A politológus szerint a megszokott véleménynyilvánítási metódusokkal szemben a kreatív tiltakozási formáknak meghatározó a szimbolikus, performatív dimenziója. A szakirodalom azokat a megmozdulásokat, amelyeknél a látványos, színpadias, performansz jellegű, karneváli elemek dominálnak, és külsőségeikben leginkább a zenei, kulturális fesztiválokra, művészeti happeningekre emlékeztetnek, protesztiválnak nevezi.
Mikecz szerint a műfaj olyan hagyományokra épít, mint az 1950-es évek végén kibontakozó Szituacionista Internacionálé, a 1960-es évekből a fluxus mint nemzetközi művészeti irányzat, illetve a különféle ifjúsági, ellenkulturális mozgalmak. A politológus a londoni Notting Hill Carnivalt említi elsőként mint világszerte legismertebb protesztivált, amely a karibi bevándorlók emancipációs küzdelmének fontos eszköze volt az 1980-as évektől kedve. De mint mondja, ugyanezzel a funkcióval bírnak az az LMBTQ-mozgalom Pride felvonulásai is.
Mikecz szerint a fiesztahangulat a tiltakozások erőszakos jellegét is csillapíthatja: „2003-ban a berlini városvezetés nagyszerű ötlete volt az egynapos Myfest megrendezése Kreuzbergben május elsején: a radikális baloldali csoportokat és a május elsejei erőszakos tüntetéseket így végül nem a készenléti rendőrök, hanem a fűben szórakozó berliniek tudták pacifikálni”.
A protesztiválok esetében nem lehet élesen elválasztani a politikai tiltakozást az esztétikai önkifejezéstől. Maguk a témák, az értelmezési keretek is a kreativitáshoz, az önkifejezéshez való joghoz kapcsolódnak. Nem véletlen, hogy ez a forma a felsőoktatás kibővülése, az alkotói ambíciókkal rendelkező, de a hagyományos munkaerőpiacba nem integrálódó rétegek megjelenése után terjedt el.
A karneváli elemeket alkalmazó demonstrálók nagyobb médiaérdeklődésre számíthatnak, de ezeknek a látványos formáknak nem kizárólagos céljuk a média figyelmének felkeltése. Az önkifejező tiltakozások mindenekelőtt az összetartozást erősítik.
Polgári elköteleződés
A SZFE szeptember 6-i kreatív stafétája a kollektív identitás erősítésének eddig ritkán látott példája. A szokásossal ellentétben ugyanis az élőlánc nem egy objektum blokádját, vagy egy épület, földrajzi terület, természeti élőhely védelmező megszállását jelentette. „A közteret elfoglaló emberek ehelyett tevékenyen és szó szerint közreműködtek a tiltakozást szervezők üzenetének célba juttatásában, így a részvételük kézzelfoghatóvá vált, ez pedig rendkívüli módon megerősítette a bevonódás aktusát, így az elköteleződést” – mondja Mikecz.
A politológus szerint ennek azért is van jelentősége, mert az efféle elköteleződés a további mozgósíthatóság alapfeltétele. Ráadásul ebben az esetben nehezebben bontható meg a csoportkohézió, hiszen bajosabban tud érvényesülni az a kormányzati keretezés, amely szerint a tiltakozók „nem mi vagyunk, hanem mások és idegenek”.
„A vicces feliratok, a tréfás rigmusok, az utcaszínházi akciók funkciója sem elhanyagolható. A humor oldja a feszültséget, és szintén az elköteleződés irányába hat. Ráadásul, ha egy demonstráció szórakoztató az nem csak az üggyel szolidáris emberek, de az addig közömbösek és persze a média figyelmét is felkelti” – mondja Mikecz.
A politológus szerint a protestálás kreatív formáinak konkrét politikai változásokban mérhető hatékonysága változó: a Fridays for Future (FFF) tüntetéseit eleinte senki sem vette komolyan, ugyanakkor a Greta Thunberg svéd diáklány és klímaaktivista által útjára indított, Magyarországra is begyűrűző mozgalom megmozdulásainak jelentős szerepe volt abban, hogy idén év elején a korábban ettől ódzkodó magyar kormány is kihirdette az új klímastratégiát.
Mikecz ugyanígy a Critical Mass és más hasonló biciklis tömegmegmozdulások hatását véli felfedezni abban, hogy Budapest közlekedési infrastruktúrája pár év alatt kerékpárbaráttá változott.
Hogy ez a hatásmechanizmus az SZFE ügyében is érvényesülhet-e, még nem tudni.
Korábbi kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
