Hogy kerül Krisztus a magyar iskolákba?
Kásler Miklós, az emberi erőforrások oktatásügyért is felelős minisztere pedagógusoknak és óvodapedagógusoknak küldött karácsonyi üdvözlettel búcsúztatta az évet. Ez a gesztus rendkívül fontos, célja a támogatás, a társadalmi megbecsülés erősítése, amire nagy szüksége van a tanártársadalomnak. Kásler kiemeli, hogy a gyerekek fejlesztése, nevelése nemzeti érték, ebben pedig kiemelten fontos szerep jut a tanároknak, akik nem szakmát, hanem hivatást választottak.
Az üdvözletből kiderül, hogy milyen kép létezik az emberi erőforrások miniszterének a fejében a magyar oktatásról, illetve a tanárokról. Kásler szerint a pedagógusok az év minden napján a „krisztusi parancsoktól vezérelve” „teljesítik küldetésüket”, továbbá véleménye szerint a magyar iskolarendszer a „keresztény hit és az ősi magyar hagyományok mentén kialakult kultúránknak szellemében jött létre és fejlődött ki”.
Ez a leírás hamis, torz képet mutat be a pedagógusok munkájáról, feladatairól és az oktatási intézményekhez való viszonyról. További kérdéseket vet fel, hogy ha Kásler Miklós ezt gondolja, az jelenthet-e bármilyen változtatási igényt a kormányzat részéről az oktatás irányába? A tanároknak valóban az év minden napján krisztusi parancsolatoktól vezérelve kellene teljesíteniük küldetésüket? Tényleg így látja az oktatásügyért felelős miniszter a hazai oktatást 2020-ban?
Kormányzati iskolamodell a huszadik században
A magyarországi iskolákban 2011-ben vezették be a kötelező erkölcstan- és hitoktatást. A vonatkozó törvény szerint ha az oktatási intézményt egyházi jogi személy vagy vallási tevékenységet végző szervezet tartja fent, a pedagógiai programja (ami minden iskolának egyedi lehetett, ma már csak 30 százalékban térhet el a nemzeti alaptantervtől, a NAT-tól) tartalmazhatja a vallási és világnézeti elköteleződésnek megfelelő ismereteket. Amennyiben állami oktatási intézményről van szó, a szülők választhatnak erkölcstan, illetve hit- és erkölcstanórák között. A hitoktatást egyházi jogi személy által delegált hitoktatóknak kell végezniük, ami azt jelenti, hogy a hitoktatást csak a nagyobb egyházak tudják végezni (mondjuk hinduizmust vagy buddhizmust nem lehet tanulni hivatalosan hittanórán).
Az államilag kezdeményezett hitoktatás mellett (eddig) ötlet szinten felmerült az is, hogy a tanítóképzés nagyobb részben kerülhessen egyházi kézbe. Ez ellen a koncepció ellen a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete (FDSZ) és a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) közösen tiltakozott, mondván: a pedagógusképzés egyházi átszervezése veszélyezteti a képzés világnézeti semlegességet. Ezekből a példákból érezni lehet, hogy milyen viszonyt épít ki a kormányzat a közoktatással, és így egyre érthetőbbé válik a kásleri narratíva is.
A tanár szerepe és a krisztusi parancsolatok
Nem teljesen világos, mit ért Kásler krisztusi parancsolatok alatt – talán a szeretetre és földi léten túlmutató célokra utal. A pedagógusok munkáját azonban nem a krisztusi parancsolatok határozzák meg, hiszen a tanárok nagyon magasan képzett szakemberek, akiknek munkáját jogszabályok, az oktatási intézmények, szakmai szempontok és hosszú éveken át főiskolai és egyetemi szinten elsajátított, illetve időről időre kötelezően fejlesztett metódusok keretezik. Munkájuk során témáknak, tantárgyaknak és korosztályoknak megfelelő módon kell fejleszteniük kulcskompetenciákat, írni, olvasni, számolni kell tanítaniuk a tanítványaikat, problémamegoldásra, kritikai gondolkodásra, együttműködésre kell ösztönözniük őket; a rájuk bízott tanulókat fel kell készíteniük a meglehetősen nehéz vizsgahelyzetekre, és ha lehet, egy-két idegen nyelvvel is meg kell ismertetniük őket. Mindennek hátterében olyan tudományos diszciplínák állnak, mint a didaktika, a neveléstudomány, a pszichológia, a fejlődéslélektan, a szaktantárgyak tudástartalmai és a különböző pedagógia módszerek a frontális tanulásszervezéstől a kooperatív technikákon át a projektoktatásig. A tanároknak felsőfokú képzésük során ezek elsajátításából vizsgákat kell tenniük. „Krisztusi parancsok az oktatásban” nevű tantárgy azonban nincs a tanárképzésben.
A pedagógiai munkának nem lehet alapja a vallásos elköteleződés, ahogy a hit, a vallásos elköteleződés nem is zárhat ki senkit a pedagógiai pályáról. Tanár bárki lehet, vallástól függetlenül. Persze gondolhatjuk azt, hogy a krisztusi parancsolatok univerzális értékűek, és egy ateista, animista, buddhista, krisnás, muszlim vagy tudományhívő is élhet ezek szerint indirekt módon, Kásler azonban kifejezetten a keresztény tanításokra utal levelében. Ezek szerint a miniszter fejében egy olyan oktatási struktúra konstruálódott, amelyben minden pedagógus a krisztusi parancsolatok szerint működik.
Csakhogy a tanárképzés célja szakemberek, nem pedig hívő emberek képzése. A tanár a szakmáján túl lehet bármilyen vallású, azonban ha ezt a vallásosságot túlzó módon jeleníti meg a pedagógiai munkája során, szakmai hibát vét, és szereptévesztésbe kerül (speciális helyzeteket kivéve természetesen, mondjuk ha valaki éppen hitoktató).
Egy jó oktatási intézményben nem krisztusi értékrendet kell a diákoknak elsajátítaniuk, hanem nyitottságot, együttműködést, asszertív kommunikációt, empátiát; olyan kompetenciákat, amelyekkel hatékonyan tudnak boldogulni az egyre bonyolultabb világban. Az iskolának nem a vallási nevelés a feladatuk (úgy, hogy van hitoktatás); vannak erre kifejezetten alkalmas közösségek vagy társadalmi struktúrák, mint mondjuk a családnak nevezett intézmény, vagy éppen a baráti társaságok, vallási csoportosulások. Egy jó oktatási intézményben megjelenhetnek a személyes vallási nézetek, sőt, akár a politikaiak is, de a pedagógusok által irányított, kezelt módon, azért, hogy mindenki biztonságban legyen: az is, aki a keresztény értékek szerint szervezi az életét, és az is, aki nem. Egy tanárcsapat akkor működik jól, ha ezeket a világnézeteket a helyükön tudja kezelni, segít megjeleníteni, de keretek közé is helyezi őket. Természetesen ha egy pedagógus életében a keresztény értékek a fontosak, az remek, de nem ettől a világnézeti viszonytól lesz valaki jó pedagógus, ahogy a hiányától sem rossz.
Az iskola, ami az ősi magyar hagyományok és a keresztény hit mentén alakult ki
Karácsonyi üdvözletében Kásler azt is kinyilvánította, hogy a magyar oktatási rendszer az ősi magyar hagyományok, illetve a keresztény hit mentén alakult ki. Erre az erős állításra azonban semmilyen tény nem utal, sőt, a magyar oktatási rendszer létrejöttében valójában a 19-20. századi liberális szempontok játszottak fő szerepet, nagy küzdelemben több szereplővel, köztük az egyházakkal is. Mintha Kásler egyszerűen diszkreditálná azokat a társadalmi változásokat, amelyeket jobb híján felvilágosodásnak, modernitásnak, polgárosodásnak és szekularizációnak hívunk, és amelyek sokkal inkább hatással voltak a magyar oktatásra, semmint az ősi magyar hagyományok a kereszténységgel mixelve.
Kásler elköveti azt a hibát, hogy az egyházak társadalmi hatásait és eredményeit összetéveszti a zsidó-keresztény kultúrkör európai narratívájával. (Az ősi magyar hagyományoknak a magyar intézményesített oktatásra gyakorolt hatását engedjük is el, egyszerűen értelmezhetetlen, hogy mire gondolt a miniszter.) Állítása szerint a keresztény hit szellemében zajlott a magyar oktatás létrehozása – csakhogy a keresztény hit nehezen tud konstruálni bármit is magán a hiten kívül. A miniszter itt feltehetően az egyházak oktatásra gyakorolt hatására gondolt, aminek szerepét elvitatni nem lehet, de az intézményesített oktatás fejlődéstörténetében több olyan kifejezetten meghatározó pont is volt, ami az egyházi oktatástól való elszakadásról és polgári újraszerveződésről tanúskodik.
Mára ez a polgári konstrukció, az intézményesített tömegoktatás elavult, nem tud reagálni a társadalmi változásokra, meg kellene újulnia. Mivel nem az egyéni érdeklődésre és nem a képességek fejlesztésére helyezi a hangsúlyt, olyan új struktúrát kell kialakítani, ami az eddigieknél rugalmasabban kezeli a tudástartalmak átadását, és sokkal inkább a 21. században fontos kompetenciák (együttműködés, digitális írástudás, kritikai gondolkodás, tanulás tanulása stb.) koncentrál. Ebben az átalakulásban nagyvállalatok vagy magánbefektetők (lásd: magán- vagy alapítványi iskolák) mellett az államnak és akár az egyházaknak is lehet szerepük, hiszen rendelkeznek megfelelő erőforrásokkal, infrastruktúrával és pénzzel, de semmiképp sem ideológiai alapon. Mindehhez nyitott, az aktuális társadalmi dinamikákat értő, azokat átlátó szakemberekre lenne szükség – akár miniszteri pozíciókban is. Érdekes persze, hogy az egyházi iskolák még képviselik a hagyományos és nagyon jó minőségű oktatási módot, de ezt is úgy, hogy erősen szelektálják és szűrik azokat, akik az intézményeikbe kerülhetnek.
Állami kontra keresztény oktatás
Az oktatás a polgárosodás előtt elsősorban az egyetemi oktatást jelentette, és az egyetemek létrejöttében az egyházaknak elvitathatatlan szerepük volt. Kásler azonban a közoktatásban dolgozó kollégáknak címezte levelét. Az óvodai, általános és középiskolai oktatás története úgy 150 éves múltra tekint vissza Magyarországon (többek között ezért is nehezen értelmezhető az ősi magyar hagyományokra való utalás). Az az igény hozta létre, hogy mindenki hozzáférjen bizonyos alapszintű ismeretekhez. Nagy Péter Tibor Oktatás -történet, -szociológia című könyvében kifejti: nem lehet egészen pontosan meghatározni, hogy vajon a protestáns bibliaolvasási igény miatti alfabetizáció segíti elő a polgárosodást (így az iskolarendszer létrejöttére strukturális hatása van a protestantizmusnak, nem pedig vallási), vagy a már kialakult polgári társadalom művelődéssel kapcsolatos igénye rendel magához olyan vallást, ami a mindennapi egyéni bibliaolvasáson – és ezáltal művelődésen – alapul. Nem véletlen mondjuk az, hogy a zsidóság nagyon gyorsan tudott reagálni a polgárosodás folyamatára, hiszen a Tóra olvasása miatt számukra az írni és olvasni tanítás evidens volt.
Kásler leveléből meg kellene értenünk, mit jelent az, hogy „keresztény hit és az ősi magyar hagyományok mentén kialakult kultúránk szellemében jött létre és fejlődött a magyar oktatás, a magyar iskolarendszer”. Zsidó-keresztény kultúrkörben élünk, érezzük a mindennapi életünkben a hatásait, szervezi az ünnepeinket, rekreációs programjainkat, csodaszép templomok és zsinagógák vesznek körül minket. De mi az érdemi hatása mindennek az intézményesített tömegoktatásra? Hiszen ha Kásler logikája helytálló, akkor minden társadalmi intézményünk az ősi magyar hagyományok és a keresztény hit mentén kialakult kultúra szellemében jött létre. Így működik a rendőrség, az ügyészség, a döntéshozás, a NAV, hiszen ezek is beágyazottak a zsidó-keresztény kultúrkörünkbe. Ha ezek az intézmények el tudtak szakadni a kulturális viszonyoktól, akkor feltételezhetően az intézményesített iskolarendszer is valamilyen más szerveződési elven alapul.
A keresztény hitre épülő iskolaszervezési modell valójában pont nem segítette a modern nemzeti gondolkodást: a mai iskolamodell nemhogy nem a keresztény hitem alapul, hanem egyenes a keresztény oktatási struktúrákkal szemben helyezkedett el, alapja sokkal inkább a demokratikus elképzelések és a liberalizmus képezték. Ebből a szempontból pedig igazán ellentmondásossá válik Kásler állítása. A keresztény iskolákban nem anyanyelvi oktatás zajlott, nem engedtek „laikusok” beleszólni az oktatásba, illetve a Ratio Educationis modernizáló törekvéseit is elutasították.
Mária Terézia 1777-ben kiadott tanügyi rendelete, a Ratio Educationis erős, átfogó jellegű állami beavatkozást jelentett az addig egyházi szabályozáson alapuló iskolarendszerbe. Innentől kezdve viaskodás indult az egyházi és az állami liberális iskolakoncepció között. Kelemen Elemér, aki a 19-20. századi tantervkészítést, azon keresztül pedig a kor hazai oktatási reformjait vizsgálta, rámutat, hogy 1848-49 liberális és demokratikus neveléspolitikájában olyan szempontok játszottak szerepet, mint a műveltség nemzeti jellegének megerősítése, létrehozása, vagy mondjuk a polgári modernizáció, így például a természettudományi vagy gazdasági ismeretek adaptálása az oktatásba. Az 1848-as első tanügyi kongresszus például kifejezetten a radikálisan liberálisnak számító állami és közösségi iskolák mellett érvelt – igaz, erős központosítás mellett. De hogy további példákat hozzunk a kor egyházi oktatás kontra állami oktatás vitájában, a hazai egyházak
ellenzékében voltak a modernizálódó oktatás szinte minden kérdésében;
az Eötvös-féle elemi oktatás ingyenességével szemben helyezkedtek el 1848-ban és 1868-ban is;
nem szerettek volna közös iskolákat létrehozni;
ellenálltak a felekezeti iskolák létszámkorlátozásának;
meghiúsították a középiskolai törvény egységes szabályozását;
minden eszközzel akadályozták a modern iskolatípusok egyenjogúsítását;
ragaszkodtak az ógörög és a latin óraszámokhoz, még úgy is, hogy azok kiszorították a modern ismereteket.
Az 1900-as években az állami oktatás célja a modern, korszerű tudástartalmak átadása, a pedagógiai szempontok érvényesítése, a módszertani fejlődés és az innováció, továbbá az alapműveltség koncepciójának kialakítása volt. Ráadásul a népoktatásra vonatkozó igény vezetett a lányok oktatásához, illetve oktatási szintjük növeléséhez. Az oktatás reformjai így emancipációs eredményekkel is jártak, mivel ekkor még a magasabb műveltséghez kötötték a női egyenjogúság lehetőségét.
Mennyire nevezhető korszerűnek ma az alapvetően vizsgahelyzetekre építő, folyamatos kimeneti és bemeneti vizsgákra felkészítő, az 1900-as években modernnek mondható iskolastruktúra? A nemzeti alapműveltség, illetve a közös tudás kialakításának igénye a 20. század elején rendkívül innovatívnak és újszerűnek tűnhetett, főleg az egyház által dirigált klasszikus, illetve a németes műveltséggel szembe. Csakhogy a digitális eszközök térnyerésével a műveltség fogalma és értelme is megváltozott. Az információhoz való hozzájutás elképzelhetetlenül felgyorsult. Ma már nem az a kérdés, hogy mennyit tudunk, hanem az, hogy miként szelektáljunk az információk között, illetve hogyan használjuk fel őket. Vajon mi értelme van egy dolgozat írásának a digitális korban, ha a diákok egyszerűen meg tudják nézni a válaszokat? Tényleg van értelme csukott szemmel feleltetni egy gyereket a kamera előtt? Ha nincs, akkor milyen módon lehet értékelni az aktivitását, vagy milyen módon lehet újradefiniálni a tanuláshoz fűződő viszonyunkat? Ma nem az a kérdés, hogy mit tudunk, hanem az, hogy milyen gyorsan tudunk adaptálódni egy-egy helyzethez, és milyen gyorsan tudunk újabb és újabb információkat feldolgozni, azokat alkalmazni. Nehezen értelmezhető, hogy ebben a kihívásban hol jelenik meg a keresztény hit által vezérelt oktatás, és főleg a ősi magyar hagyomány.
Inkább liberális, semmint keresztényi
1868-ban Eötvös József rakta le a mai magyar oktatásügy alapjait, amelyekben demokratikus és liberális elvek jelentek meg. Eötvös fontosnak tartotta a tankötelezettséget, de szabad iskolaválasztás és iskolaalapítás mellett; tantárgyi struktúrát szabott meg, amelyben az anyanyelv, a számtan, a társadalom- és természettudományok kereteit határozták meg. Koncepciója kifejezetten szembehelyezkedett a skolasztika iskolarendszerével. Bár a liberális kifejezés szitokszóvá változott a magyar közéletben, egy szakmai diskurzusban a magyar iskolakoncepcióról mégis azt kell mondanunk, hogy jelenlegi iskolamodellünk sokkal közelebb áll egy liberális modernista, emancipáló struktúrához, mint a keresztény hit által szervezetthez.
Annak idején az állam épp azért avatkozott be az iskolaügybe, hogy a közoktatásnak új irányt adjon, és olyan modern, polgári szempontokat helyezzen előtérbe, mint az anyanyelvi oktatás, a társadalom- és természettudományok. Így aztán az, hogy Kásler miniszteri köszöntőjében miért utalt arra, hogy Magyarországon a keresztény hit által szerveződött az iskolarendszer, talán örökre rejtély marad.
A szerző tanulásszervező, az Újpedagógia program alapítója és trénere. Korábbi cikkei a Qubiten itt olvashatók.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
