Végre megkezdődött a SARS-Cov-2 vírus elleni vakcina széleskörű alkalmazása az Európai Unió országaiban. Bár a cikk írásakor csak néhány tízezer adag vakcina érkezett Magyarországra, várható, hogy tavaszra igen sok ember számára többféle oltás is elérhető lesz.

A cél az, hogy az ország lakosságának legalább 60 százaléka mihamarabb be legyen oltva, mert a becslések szerint durván ekkora átoltottság szükséges ahhoz, hogy a járvány terjedése megálljon. Mivel az oltás önkéntes, e cél eléréséhez mindenképpen szükséges, hogy az emberek hajlandók legyenek beoltatni magukat, ám egyelőre Magyarországon (sok más országgal egyetemben) az oltási hajlandóság messze van a minimum szükséges 60 százaléktól. Az IDEA intézet friss közvélemény-kutatása alapján a megkérdezettek csupán 36 százaléka adatná be magának az oltást, 16 százalékuk egyelőre bizonytalan, a megmaradó 48 százalék elutasítja az oltást. A KSH hasonló felmérése szerint a kérdezettek mindössze 15 százaléka mondta, hogy beadatná magának az oltást, és a bizonytalanok aránya meghaladta a 28 százalékot. Jó azért tudni, hogy ha a mostanában megjelent angliai és dél-afrikai mutánsok valóban hatékonyabban terjednek, mint a korábbi törzsek, és a vakcinák kevésbé hatékonyan védenek ellenük, ez az arány akár 80-90 százalékra is felkúszhat.

De milyen okai lehetnek annak, hogy ilyen sokan utasítják el az oltást, és hogyan lehetne az elkövetkező időszakban növelni az oltási kedvet? A két kérdést számos szempontból érdemes megvizsgálni; a mi figyelmünk most arra korlátozódik, hogy az oltási kampány során milyen döntési helyzet alakul ki, ezeket hogyan értékelik az állampolgárok, és hogyan lehet a döntéseiket a kedvező irányba módosítani.

Az önkéntesek dilemmája játék

Egy terembe beterelnek 10 játékost. A játékvezető a következő üzletet ajánlja fel nekik: egy elképesztően jövedelmező vállalkozás elindításához mindössze (de legalább) 60 000 forint tőkére lesz szüksége. Ha ez az összeg vagy ennél több összejön, akkor ez 1 millió forint nyereséget fog hozni. A nyereséget egyformán kiosztja mindenki között, azaz mindenki 100 000 forintot kap, ha viszont nem jön össze legalább 60 000 forint, akkor nincs haszon, és a befektetés elvész. Ezután mindenki szabadon, a többiektől függetlenül dönti el, hogy befektet-e 10 000 forintot, vagy nem fektet be semmit (az egyszerűség kedvéért más lehetőség nincs). Ezt például úgy lehet megvalósítani, hogy a játékosok egy lezárt, üres vagy 10 000 forintos bankjegyet tartalmazó borítékot adnak át a játékvezetőnek.

Vajon ilyen feltételek mellett lesz-e elegendő befektető? Készítsünk egy táblázatot a lehetséges helyzetekről, és vizsgáljuk meg, hogy mi az optimális döntés, ha nem tudunk semmit a többiek döntéséről. A táblázatba írjuk be az elért nyereséget vagy az elszenvedett veszteséget annak függvényében, hogy van vagy nincs elég befektető (1 Táblázat).

A táblázatból azonnal látszik, hogy függetlenül attól, hogy a többiek hogyan döntenek, mindig jobban jár az a játékos, aki nem fektet be, hiszen 0 > -100 00 és 100 000 > 90 000. Ha mindenki így gondolkodik, akkor természetesen senki sem fog befektetni, és hiába a mesés haszon, senki nem jut hozzá. A játékosok csapdahelyzetben vannak, hiszen mindenki mástól várja, hogy vállalja a költségeket. De ha valóban lejátsszák a játlkot, lesz vajon elég önkéntes befektető? A tapasztalatok azt mutatják, hogy annak ellenére, hogy potyázni mindig érdemes, a játékosokat motiválja egy nagyobb nyeremény lehetősége, és viszonylag gyakran elég sokan befektetnek.

Az oltási dilemma

Ezek alapján vajon lesz elég önkéntes jelentkező, aki beoltatja magát? Az imént bemutatott játék, amelyet egyébként a szakirodalom az önkéntesek dilemmájának hív, rávilágít az önkéntes oltás nyomán kialakuló csapdahelyzetre. Ahhoz, hogy a fertőzés ne tudjon terjedni, azaz kialakuljon a nyájimmunitás, a SARS-CoV-2 vírus esetén a populáció 60-70 százalékát be kell oltani, azaz 10-ből 6-7 embernek vállalnia kell, hogy beoltsák. Ha ezt az átoltottságot nem érjük el, akkor a járvány még képes terjedni, a beoltottak befektetése elvész. Ahogy az előző példán igyekeztem érzékeltetni, ilyen esetekben nagy a kísértés arra, hogy valaki az önző stratégiát választva arra várjon, hogy a többiek oltassák be magukat. Ezért nagy a veszélye annak, hogy az oltási program kudarcba fullad. Az önkéntes oltás esetén kialakuló döntési helyzet azonban csak első látásra írható le jól az önkéntesek dilemmája játékkal. Először is, még ha nincs is elég önkéntes, aki beoltatja magát, az, aki be van oltva, védett lesz egy olyan betegséggel szemben, ami egyáltalán nem veszélytelen. Ehhez elég, ha megnézzük, mekkora volt a többlethalálozás Magyarországon novemberben úgy, hogy számos korlátozás akadályozta a járvány terjedését. Tehát az oltás mint befektetés nem vész el akkor sem, ha nincs elég önkéntes. Az oltásnak van valamilyen elenyésző kockázata: a kiterjedt klinikai vizsgálatok és az azóta beoltott több százezer ember esetében előfordulhatott ugyan némi kellemetlen mellékhatás (bőrpír a karon, fáradtság, hőemelkedés), de súlyos mellékhatásról nem tudunk. Tehát az oltással járó valódi költség nagy valószínűséggel elenyészően kicsi.

A fent bemutatott játék elemzésekor feltűnhetett, hogy a konkrét számértékek lényegtelenek, az a döntő, hogy a játékot leíró 1. táblázatban az alsó sor elemei mindig nagyobbak voltak, mint a felső sor azonos oszlopban lévő elemei. Ennek alapján készítsük el az oltáshoz tartozó döntési táblázatot, és legyen mondjuk az oltást elutasítók nyereménye 100, ha közben van elég beoltott a populációban, azaz elértük a nyájimmunitáshoz szükséges 60-70 százalékos átltottságot. Mivel az oltásnak van valami egészen elenyésző átlagos költsége, illetve kockázata, legyen a beoltottak nyereménye ugyanezen esetben 99,9. (A kockázat olyan kicsi, hogy nyugodtan írhattunk volna 99,999-t is, de ez mondandónkat nem befolyásolja). Ha nincs elég beoltott a populációban, akkor – bár a beoltottak védetté válnak – a társas érintkezés korlátait nem lehet teljesen feloldani. Ezért ilyenkor a beoltottak nyeresége kisebb lesz, mint 99,9. Legyünk nagyon szigorúak, és csak az oltás várható költségét vegyük figyelembe, továbbá azt, hogy a beoltott maga nem kapja el a betegséget, azaz legyen ez a szám -0,1, ami az oltás költsége ahhoz mérve, hogy a maximális nyereség 100. Ugyanebben az esetben a nem beoltottak bizonyos eséllyel megkapják a fertőzést, aminek az átlagos költsége legyen -10 (de írhattunk volna ide egy tetszőleges -0,1 nél kisebb negatív számot, jelezve, hogy költségesebb elkapni a fertőzést, mint megkapni az oltást). A korábbi táblázatunk így a 2. táblázatra módosul.

A 2. táblázatból leolvasható, hogy ha pusztán az egyéni nyereséget és kockázatokat vesszük figyelembe, akkor ha nincs elég beoltott, érdemes beoltatni magunkat. Ha már van elég beoltott, akkor viszont egy hajszálnyival jobb stratégia az oltás megtagadása. Ha tehát a helyesen felmért kockázatok és nyeremények alapján csupán az önös érdeket figyelembe véve döntenének az emberek, akkor a nyájimmunitás eléréséig mindenkinek érdemes lenne beoltatnia magát. Nevezzük ezt a helyzetet a továbbiakban oltási dilemmának (a szakirodalomban lásd: Chris Bauch és David Earn: Vaccination and the theory of games; Wooyoung Lim és Pengfei Zhang: Herd immunity and a vaccination game: An experimental study). Sajnos azonban azt tapasztaljuk, hogy sokan, túl sokan mégis elutasítják az oltást, elsősorban azért, mert téves információkra alapozva az oltás kockázatát hatalmasnak, a betegség okozta lehetséges kárt viszont elenyészőnek vélik. Így az ő elképzelésük szerint beoltottnak lenni mindig kisebb hasznot hoz, mint nem beoltottnak lenni, ami éppen az 1. táblázatban leírt önkéntesek dilemmája helyzethez vezet.

Az önkéntesek dilemmájától az oltási dilemma felé

Az egész társadalom számára fontos, elérendő cél, hogy az emberek 60-70 százaléka minél előbb be legyen oltva. Mit tehetünk azért, hogy ezt elérjük, annak ellenére, hogy a populáció egy része az önkéntesek dilemmája helyzetnek éli meg, és ezért elutasítja az oltást? A továbbiakban négy olyan módszerre teszek javaslatot, amelyek segíthetnek abban, hogy egyre többen tekintsék az oltást inkább oltási dilemmának, mint az önkéntesek dilemmájának, és így csökkenjen az elutasítók aránya.

1. Természetesen az nagyon fontos, hogy igyekezzünk a kétkedőket a valós adatokra alapozva meggyőzni arról, hogy az oltás biztonságos és hatékony. Meg kell mutatni, hogy az oltóanyagokat ugyanannak a szigorú ellenőrzési eljárásnak vetették alá, mint minden más korábbi oltóanyagot. Tudjuk azonban, hogy az álhírek és a rémhírek sokakra a tényeknél erősebb hatással vannak, őket a valódi adatok és érvek nem győzik meg. Ezért más megközelítési módokra is szükség lenne – ide sorolható a véleményformálók, híres művészek, sportolók nyilvános kiállása az oltás mellett.

2. A történet átfogalmazása is segíthet, főleg azoknál, akik inkább lustaságból vagy nemtörődömségből nem vállalják az oltást. Az ember rendkívül együttműködő, közösségi élőlény, ezért minden olyan cselekedete, amely a referenciacsoportja jólétét növeli – miközben akár az egyéni érdekeit is háttérbe szorítja –, egyben növeli a megbecsültségét a csoporton belül, és a saját önbecsülését is erősíti. Saját tapasztalatból tudom, hogy az önkéntesek dilemmája játékban sokkal könnyebb megfelelő számú önkéntes befektetőt találni, ha hangsúlyozzuk, hogy az önkéntesek a közösségnek tesznek jót. Ha például azt mondjuk a tíz játékosnak, hogy ők most egy kiránduló csapatot alkotnak, és kellene hat önkéntes, aki elmegy rőzsét gyűjteni az esti tábortűzhöz, akkor nagy eséllyel 8-9 jelentkező is lesz a feladatra. Tehát hangsúlyozzuk azt a nyilvánvaló tényt, hogy aki beoltatja magát, az nem csupán magát védi a fertőzéstől, de csökkenti annak esélyét, hogy a vírus megfertőzzön másokat is. Így áttételesen sok szenvedéstől mentheti meg embertársait –legfőképpen azokat, akikkel közvetlen kapcsolatban áll. Ő nem csupán magán segít, de saját szűkebb közösségének is. Aki beoltatja magát, az védi a valamilyen ok miatt be nem oltott idősebb rokonát, cukorbeteg barátját vagy például a szomszéd várandós anyukát is. Ennek következtében remélhetőleg sokan úgy fogják értékelni a döntési helyzetet, hogy oltást kapni mindenképpen megéri.

3. További nyilvánvaló módszer arra, hogy növekedjék az oltási kedv, ha a beoltott személyek csak rájuk érvényes előnyökhöz jutnak. Például a megfelelő átoltottsági szint elérése előtt csak oltási igazolvánnyal lehet majd szabadon utazni az EU-n belül, vagy a szórakozóhelyek, koncertek, színházak, éttermek csak az oltási igazolvánnyal rendelkezők számára lesznek elérhetők. Ennek hatására beoltva lenni sokak számára felértékelődik. Azokat, akik esetleg tévesen egy önkéntesek dilemmája-helyzetnek vélték az oltási kérdést, ezzel a szabályzással az oltási dilemma-helyzetbe hozzuk, ezért vélhetően vállalják majd az oltást. Ez a motivációs eljárás természetesen csak akkor alkalmazható, ha az oltás már mindenki számára elérhető, hiszen amíg például a fiatalabbak nem is juthatnak oltáshoz, őket egy ilyen szabályozás igaztalanul hátrányosan érintené.

4. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a most megkezdődött oltási kampány világméretű verseny is egyben. Abban az országban áll előbb vissza a gazdaság a járvány előtti állapotba, ahol korábban sikerül a járványt visszaszorítani az oltás segítségével. A késlekedő országok további veszteségeket fognak elszenvedni, amit minden állampolgár megérez majd. Nem árt ezt a következményt is hangsúlyozni. Másrészt a probléma a földkerekség összes országát érinti. A járványtól csak úgy lehet megszabadulni, ha minden országban elegendő beoltott lesz. Most a verseny látszik fontosabbnak, de igazi sikert a gazdagabb országok is csak úgy érhetnek el, ha segítik a szegényebbek oltási programjait.

Mit tehetünk mi?

A 3. pontban megfogalmazott módszer kivételével, amely kizárólag a döntéshozók számára elérhető, a többi eljárás mind alkalmazható annak érdekében, hogy meggyőzzük a kétkedőket, oltassák be magukat. Ennek a viselkedésnek nyilván vannak költségei, lesznek vitáink rokonainkkal, barátainkkal, munkatársainkkal. De mivel láttuk, hogy a várható nyeremény sokkal nagyobb, mint a költség, ne késlekedjünk, legyünk ebből a szempontból is önkéntesek!

A szerző az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének tudományos tanácsadója.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: