Hányatott kémsorsok: Hornyák János, a hidegháború teljesen értelmetlen áldozata

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A hidegháborús időszak magyar kémügyei máig nem feltártak. Annak tükrében, hogy az 1945 és 1987 közötti mintegy 1200 halálos ítéletből minimum 156 esetben valós kémtevékenységért hoztak halálos ítéletet, ez a feltáratlanság a magyar történettudomány nagy adósságának is tekinthető. 

Kémkedésért három jogcímen is születtek ítéletek. Hűtlenségnek minősítették, amikor valaki állami szerv szolgálatában követte el a kémkedést, és a tevékenység közvetlenül Magyarország függetlenségét, területi épségét vagy alkotmányos rendjét veszélyeztette. Hazaárulásnak az minősült, amikor az érintett kifejezetten az ország szuverenitását támadta, függetlenül beosztásától és munkakörétől, ezzel szemben a hűtlenség esetleges szándékkal is elkövethető volt. Kémkedésnek pedig bármilyen tevékenység minősülhetett, amely Magyarország hátrányára felhasználható adatok továbbításának volt nevezhető.

Mivel a nyugati szolgálatok operatív anyagai máig nem szabadon kutathatók, azt sem tudhatjuk, hogy kémszervezeteik tevékenysége pontosan mit is takart. Az azonban az eddig megjelent visszaemlékezésekből és tanulmányokból is ismert, hogy a nyugati szolgálatok elsősorban a szovjet hadsereg és szövetségeseinek katonai potenciálja és mozgósítási képessége iránt érdeklődtek, ehhez képest kisebb szerepe volt a keleti blokk vezetési központjaiba történő beépülésnek. A nyugati hírigényt alapvetően meghatározta egy váratlan szovjet támadástól való félelem: a második világháború tapasztalatai alapján egyáltalán nem volt kizárható egy olyan forgatókönyv, hogy a Vörös Hadsereg csatlósaival együtt két-három nap alatt eléri a Rajna vonalát, és ezzel megelőzi a NATO főerőinek beérkezését az európai hadszíntérre.

A nyugati hatalmak közül az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és az NSZK is foglalkozott magyarországi hírszerzéssel. A kémtevékenység leginkább veszélyes részét, azaz az országba történő behatolást és az országon belüli információgyűjtést minden esetben magyarokkal végezték. Erre a rendkívül kockázatos munkára eleinte bőven akadt jelentkező, hiszen 1945 után több százezer magyar menekült tengődött a különféle nyugat-európai menekülttáborokban. 1947 után azonban a totálissá váló pártállami kémelhárítás egyre komolyabb fenyegetést jelentett. Akire szándékos kémtevékenységet tudtak bizonyítani, nem kerülhette el az akasztófát. 

A nyugati titkosszolgálatok az első időszakban alapvetően az ÁVH által csak „volt elemek” gyűjtőnévvel nyilvántartott középosztálybeli és ludovikás tisztekkel próbálkoztak, és köztük is felülreprezentáltak voltak az 1945 előtti hírszerző és kémelhárító vonalon alkalmazott személyek. Ennek a személyi körnek a legismertebb tagja Zákó András vezérőrnagy volt, aki a nyilas hatalomátvétel után a magyar katonai hírszerzés és elhárítás vezetője volt, és itt szerzett tudását 1956 után számos nyugati titkosszolgálatnál igyekezett kamatoztatni. Zákó szintén disszidált katonatiszt társain túl alapvetően saját régi ismeretségi körére, tágabban értelmezve a keresztény középosztályra tudott támaszkodni. Az egyre élesedő proletárdiktatúra azonban éppen ennek a személyi körnek a kapcsolatrendszerére csapott le leginkább. A középosztály legtöbb tagja nem tudta elkerülni az állásvesztést, sokakat ki is telepítettek, és majdnem mindenkit szoros ellenőrzés alatt tartottak. Elrettentően hatottak a prekoncepciókkal terhelt, részben nyilvános politikai perek is, amelyekben számos halálos ítélet is született. 

Ezért 1950 után már egyre inkább csak olyanok vállalkoztak kémkedési feladatokra, akik a társadalom alsóbb rétegeibe tartoztak, nem voltak képesek felmérni a tevékenység kockázatát vagy csak úgy érezték, hogy nincsen vesztenivalójuk.

Az alábbi esettanulmány a hidegháború tipikusnak tekinthető kém-életútját mutatja be. Főszereplője, Hornyák János egy egyszerűbb proletárcsaládból származott. Hornyák és a hozzá hasonló, a társadalom peremén élő figurák voltak azok, akik leginkább kaphatók voltak arra, hogy életveszélyes feladatokat is elvállaljanak – mint később olvasható, meglehetősen kérdéses sikerrel. Ők adták a halálra ítélt és kivégzett kémek túlnyomó többségét. 

Hornyák János, a Don-kanyar hőse

Az 1923-ban Nyíregyházán született Hornyák a második világháború idején őrmesteri rendfokozatban teljesített szolgálatot a 34. gyalogezred III. zászlóaljában. Ennek előzménye lehetett, hogy 1938-ban úgy megverte énektanárát, hogy ettől kezdve az ország összes iskolájából kitiltották. Vállalkozó kedvét ez után az úgynevezett Rongyos Gárdában kamatoztatta, de ennek részletei nem ismertek. A Rongyos Gárda a kormány által titokban szervezett fegyveres különítmény volt, amelynek elsősorban diverziós feladatokat szántak a Csehszlovákiával szembeni esetleges fegyveres fellépés során. Tagjai 1938 őszétől több éles bevetést is végrehajtottak, megrongálták a telefonvonalakat, és gerillaakciókat hajtottak végre a csehszlovák hadsereg ellen. A Felvidéket Magyarországnak ítélő, 1938. november 2-án kihirdetett I. bécsi döntés után az egység működését Kárpátalja területére helyezték át. Hornyák azonban a szabotázsakciókban egy idő után már nem vehetett részt, mert 1939. január 15-én leszerelt. 

1942 nyarán újra bevonult, és a 2. magyar hadsereg keretében részt vett a doni hídfőcsatákban. Zászlóalja a Don partján a legforróbb helyre került, mivel bevetéseinek helyszíne az urivi hídfő előtti védelmi szakasz és környéke volt – ez a frontvonal volt az, ahol mind a magyar, mind a szovjet hadsereg a legtöbb támadást indította. Hornyák számos esetben vezetett vállalkozásokat a Donon keresztül, ezért kétszer kapta meg a nagyezüst, kétszer a kisezüst és a bronz vitézségi érmet – ez a kitüntetésözön szinte példa nélküli a második világháború történetében, és arra utal, hogy Hornyák nem volt szívbajos alkat. Soron kívül őrmesterré is előléptették. Szerencséjére nem sokkal az áttörés előtt megsebesült, és ezért hátra szállították. 

Felépülése után ténylegesítette magát (azaz hivatásos honvédségi szolgálatba lépett át), és a megszálló erőknél kapott beosztást, végül a magyar hadszíntérre került mint páncélromboló szakaszparancsnok. 1944. október 6-án Körösladány mellett esett hadifogságba. 1948 novemberében tért vissza Ukrajnából, ezt követően segédmunkási munkakörben helyezkedett el. 

Munkahelyeit igen gyakran váltogatta, egy helyen sem maradt két hónapnál tovább. 1950-ben lopás és önbíráskodás bűntette miatt elítélték, büntetését az inotai hőerőmű építkezésén töltötte le. 1951. május 4-én szabadult (más adatok szerint összesen három eljárást folytattak ellene lopás miatt), ezt követően Várpalotán helyezkedett el mint bányász. Itt azonban rendkívül elégedetlen volt keresetével – fizetése egy hónapban nem érte el a 600 forintot – mai árszínvonalon ez kb. 120-180 ezer forintnak felelhet meg. Ezért úgy döntött, illegálisan elhagyja az országot. Mivel semmilyen idegen nyelven nem tudott, és nem voltak külföldön sem rokonai, sem ismerősei, nem egészen érthető, miért gondolta , hogy élete ettől sokkal jobbra fog fordulni – politikai motívumok ugyanis szökésében nem játszottak szerepet. 

Beszervezés külföldön

Hornyák hat hasonló társadalmi státuszú társával 1951. június 26-án disszidált – a határon telepített aknazárat a Don-kanyarban elsajátított aknaszedő tapasztalatainak köszönhetően gond nélkül hatástalanítani tudta.

Hornyákot és társait az ausztriai Fürstenfeldben 21 napon keresztül hallgatta ki az USA titkosszolgálata. Ezek a kihallgatások az 1960-as évek előtt a hidegháború során gyakorlatilag pótolhatatlan információkat jelentettek. Az érintetteket szisztematikusan kikérdezték a lakhelyükhöz és munkahelyükhöz köthető gazdasági és katonai adatokról, és ezeket központi adatbázisban tartották nyilván. A műholdas távközlés korszaka előtt gyakorlatilag csak az ilyen tömeges kikérdezések adtak módot a fontos katonai adatok gyűjtésére. Hornyák kikérdezése során részletesen beszámolt a nyíregyházi katonai objektumokról, valamint az inotai erőmű és a várpalotai szénbánya bizonyos adatairól. 

1951. augusztus 15-én egy Nagy nevű főhadnagy és P. Hülits Lajos amerikai hírszerző tisztek beszervezték, és Salzburgba küldték négy és fél hétig tartó kémiskolára. Ennek helyszíne a „Sandwirt” [?] fogadó volt (Lastenstrasse 6.). Itt ismerkedett meg a korábban szintén disszidált, 1933-as születésű Vitál Istvánnal, aki törvénytelen gyermekként született, nevelőszülők nevelték fel, és 18 éves korától alkalmi munkásként kereste kenyerét (munkahelyein általában két hónapnál tovább nem tudott megmaradni). Vitált a később ÁVH-s kettős ügynökké váló, de ekkor még csak az USA hírszerzésének dolgozó dr. Klein Imre szervezte be egy lerészegedésig fajuló vacsora során. 

Mulatozás után gyors lebukás

Próbafeladatok elvégzése után fejenként 5500 forintot, titkosírási eszközöket és hamis igazolványokat kaptak, szeptember 28-án együtt lépték át titokban a határt – a határzár áttörése Hornyáknak nyilván ezúttal sem okozott különösebb nehézséget. Hornyákot október 1-én, Vitált október 4-én letartóztatták. Sajnos nem lehet tudni, min buktak le, letartóztatásuk ugyanis nem a határátlépés során történt. Az azonban biztos, hogy a kapott pénz nagy részét az első napokban még Székesfehérváron elmulatták. Eredeti feladatuk az lett volna, hogy 3-5 nap alatt vagy szervezzenek be valakit, vagy végezzenek vizuális felderítést előre meghatározott objektumok térségében. Hornyák elképesztően felelőtlen magatartását jellemzi, hogy már az első nap a Nagykanizsáról Székesfehérvárra haladó vonaton feltűnően költekezett, és egy Lendvai József nevű személynek arról fecsegett, hogy ő „odaátról” feladattal jött át. Vallomása szerint „…ismeretségbe kerültem két nővel, majd csatlakozott hozzánk egy katona, és ezt az éjszakát átmulattuk, majd az éj folyamán ittas fejjel szórakozás szempontjából taxival Budapestet is megjártuk. [másnap] d.e. 11 órakor ébredtem fel az általam ismeretlen nőnek lakásán.” Feladatát a nők előtt is elfecsegte. Jellemző a helyzetre, hogy miközben a két nővel az irat megfogalmazása szerint „nemileg közösült”, „a kisebbik nő ágyában teljesen illuminált állapotban ott aludt egy honvéd tizedes, aki szerelmi kapcsolata volt.” Megjegyzendő, hogy a nők korábban bejegyzett prostituáltak voltak, és ezért az estéért is fejenként 200 forintot kaptak, ami mai árszínvonalon kb. 60 ezer forintnak felel meg. 

Ez után az este után ismerősét, Fister Károlyt kereste fel, majd Tolna megyei ismerőseihez ment, ahol minden bizonnyal elkövette azt a hibát, hogy megjegyzéseket tett az úgynevezett Békekölcsön mellett agitálókra (ez formailag önkéntes, valójában azonban adminisztratív eszközökkel kikényszerített kamatmentes államkölcsön-jegyzés volt). Letartóztatták, és amint az ÁVH kezei közé került, mindent elmondott. 

Feltehetően ennek alapján tartóztatták le három nap múlva a debreceni rokonainál bujkáló Vitált is – aki azonban annyira megijedt az első nap még a vonaton történt igazoltatás során, hogy kompromittáló iratainak egy részét megsemmisítette. Ezt követően gyerekkori ismerőséhez, Váradi Imréhez ment, akitől néhány napra szállást kért. Vitál tevékenységére csak szórványos adatok vannak: egy fogdaügynök vallomása szerint részletes térképet készített Debrecen BM és HM objektumairól, és a megadott fedőcímre legalább egy képeslapot kiküldött, amelyben virágnyelven jelezte sikeres megérkezését. Másrészt viszont az 5500 forintjának több mint felét néhány nap alatt ő is elköltötte – ez nem kis teljesítmény, különösen ha figyelembe vesszük, hogy egy havi átlagos fizetés kb. 1200 forintot tett ki. Eredeti feladatát, ismerősének, Szalai István ÁVH hadnagynak beszervezését meg sem próbálta – igaz, címét sem tudta. Szőke István nagybátyjánál ugyan próbálkozott, de az teljesen elutasítóan reagált.

Nem egyértelmű, hogy a lebukásban mekkora szerepe volt azoknak az adatoknak, amelyet az ekkoriban Bécsben működő kettős ügynök, Démy-Gerő Sándor szolgáltatott az ÁVH részére. A két személy átdobásáról mindenesetre jelentenie kellett, és ennek alapján bizonyára országos körözést adtak ki ellenük. Vitál zárkaügynöke előtt többször utalt arra, hogy biztosan kintről buktatták le őket, mivel kihallgatói már az első találkozáskor „mindent tudtak” róluk. Hornyák és Vitál mindenesetre feltűnő magatartása miatt enélkül is könnyűszerrel lebukhatott volna. 

A két futárt kötél általi halálra ítélték, és 1952. május 7-én a budapesti Kisfogház udvarán kivégezték. Semmit sem számított, hogy letartóztatásuk után különösebb ráhatás nélkül mindent elmondtak (a rájuk állított fogdaügynökök jelentései, valamint a jegyzőkönyvek legalábbis arról tanúskodnak, hogy vallomásukat önként tették). Váradi 5 év börtönt kapott. Fistert 12 évre ítélték, holott ellene csupán a feljelentési kötelezettség elmulasztása miatt lehetett volna eljárni. Azt a tényt azonban, hogy Fister egy városi séta alkalmával Hornyáknak megmutatta az ÁVH és bizonyos katonai parancsnokságok épületeit, kémkedésnek minősítették. Fister mindent tagadott, de Hornyák azt vallotta róla, hogy beszervezte. Első vallomásában még azzal indokolta Fister tájékoztatását, hogy az gyanakodott rá, pénzét és ruháit betörésből szerezte, és ő kémigazolványai felmutatásával akarta meggyőzni ennek a feltételezésnek valótlanságáról. Fister állambiztonsági nyilvántartásban történő meghagyásáról még 1965. május 19-én is intézkedtek, mivel ellenséges kijelentései és disszidálási kísérlet miatt 1960-tól „F” dossziés személyként is ellenőrzés alatt állt.

A 298-as hősi parcella köztörvényesei

Hornyákot és Vitált több száz kivégzett társával együtt az Új Köztemető 298-as parcellájában jeltelen sírban temették el. Ugyanoda, ahová minden más kivégzett került. 1990 után az ide temetett személyek múltjuktól függetlenül a kommunista diktatúra elleni harc mártírjaivá stilizálódtak át. A politikai döntéshozók csak 2008-ban jutottak el oda, hogy leszereljék a „kommunizmus vértanúinak” emléktábláját, amelyen a nevek 40 százaléka valójában tömeggyilkosokat vagy köztörvényes bűnözőket takart. A halottak természetesen helyükön maradtak, tetteik és haláluk megítélése azonban több esetben máig vitatott.

Arról, hogy Magyarországon kit kell „hazaárulónak” vagy szabadságharcosnak tekinteni, máig nincs politikai konszenzus. Az olyan történetek, mint Hornyák Jánosé talán alkalmasak arra, hogy érzékeltessék: az egyén döntései általában nem magasztos erkölcsi megfontolásokon hanem szubjektív kényszerhelyzeteken és banális körülményeken múlnak. Hornyák nem követhette el a hazaárulás bűncselekményét, mivel a Rákosi-rendszer nem volt legitim, és egy diktatúrával szemben megengedett sőt dicséretes tett az ellenállás. Másrészt viszont 

minden jel arra utal, hogy Hornyáknak semmilyen politikai motívuma nem volt. Tetteinek mozgatóerejét alapvetően a kalandvágy, a tudatlansággal párosuló naivitás és a félelmet nem ismerő vakmerőség adta, 

emellett pedig meghatározó volt az is, hogy nem tudott és nem is akart beilleszkedni a konvencionális társadalmi keretekbe. Ez a megállapítás egyébként a kémkedésért, hűtlenségért és hazaárulásért halálra ítélt és kivégzett személyek túlnyomó többségére is igaz.

Egy szabadságharcban Hornyák akár nemzeti hős is lehetett volna, így viszont a hidegháború teljesen értelmetlen áldozatává vált. Haláláért a kommunista diktatúra felelős. Másképp, de felelősek azok a nyugati titkosszolgálatok és azok felhajtói is, akik  minimális felkészítéssel és túlélési esélyekkel és számtalan súlyos szakmai hibát is elkövetve kémek ezreit küldték át a Vasfüggönyön 1956 előtt – holott a kockázatokkal pontosan tisztában voltak, de ezt az érintettek előtt eltitkolták. 

A szerző történész, korábbi írásai a Qubiten itt olvashatók.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: