Nincs olyan, hogy ingyen internet, legfeljebb nem értjük, hogyan fizetünk érte
Ez a cikk egy, a hálózati szolgáltatások monetizációjával foglalkozó cikksorozat második része. Az első részben azt a kérdést jártuk körül, hogy alapvető emberi jog-e az internethozzáférés. Ebben a cikkben az online adatforgalmi rendszerek evolúcióját és infrastrukturális költségeit vizsgáljuk. A harmadik, befejező rész a fizetős tartalmak és a paywall térnyeréséről, valamint az előfizetéses szolgáltatások üzleti modelljéről szól majd.
„Csupán az az ingyenes internet létezik, amiről nem értjük, hogy fizetünk érte”
– írta Stan Hanks, a Columbia Ventures Corporation pénzügyi igazgatója. Hanks testközelből élte át az internet több generációváltását. A témában írt, a Forbes által is közölt Quora-posztjában kifejtette, hogy a hálózat egyes generációinak fejlődéséhez milyen infrastrukturális és üzemeltetési költségek társultak. Hogy helyesen értelmezzük a leírtakat, ahhoz meg kell ismernünk a ma ismert internet kialakulásának fázisait is.
A hadiipartól a harmincezres havidíjig
Az 1960-as években az Egyesült Államokban ma már nevetséges teljesítményű, de akkor méregdrágának számító szuperszámítógépeket használtak. Hogy csökkentse a fejlesztési költségeket, az amerikai kormány azt javasolta, hogy ne új gépeket építsenek, hanem osszák meg a gépek között a számításokat és adatokat.
A projektet az USA hadügyinisztériumának hadiipari és műszaki fejlesztésekért felelős részlegére, a DARPA-ra bízták. 1969-re megszületett az ARPANET, és vele a csomagkapcsolt hálózat koncepciója, ami lehetővé tette, hogy telefonvonalon továbbítsanak kisebb adatcsomagokat, amikből aztán a vevőállomáson újra felépítették az eredeti állományt.
Az ARPANET-et kezdetben kizárólag ilyen állományok küldésére és fogadására használták; az emailküldés és a levelezési listák beindulása csak későbbre, az 1980-as évekre tehető. Az viszont már akkor is látszott, hogy mekkora űrt tölt be a hálózatalapú elektronikus kommunikáció, és ebből következtetni lehetett arra, hogy milyen széles körű lesz a társadalmi elfogadottsága.
A hálózatépítés és -használat költsége eleinte kevés résztvevő között oszlott el. Az ARPANET részeként működő katonai hálózat, a MILNET kiépítése elképesztő hardverköltségekkel járt. Az akkor csúcstechnológiának számító routerek és modemek igen drágák voltak: 1985-ben egy 1 másodperc alatt 2400 modulált jelet továbbjtani képes, azaz 2400 baud átviteli sebességű modem 500 dollárba került. Bár a MILNET telefonvonalas infrastruktúráját nem a hálózatot üzemeltető Védelmi Kommunikációs Ügynökség (Defense Communication Agency, DCA), hanem a vonalas tekefonhálózatot üzemeltető óriáscég, az AT&T építette ki, a bérelt vonalak használata így is rengeteg pénzbe került.
A hadügyminisztérium katonai kiadásait az adófizetők finanszírozták, így megengedhették maguknak, hogy a számlázásnál vastagon nyomják meg a ceruzát. A hálózat bővítését fontolgató DARPA azonban tudta, hogy bruttó áron kevesen engedhetnék meg maguknak a technológiát, így biztosították, hogy a bővítési kezdeményezéshez csatlakozó tagintézmények jutányos áron férhessenek hozzá az ARPANET-hez.
A tagintézmények külön-külön fizettek a hozzáférésért, de a hálózat igénybe vételéhez egy DARPA-szponzorra és egy DARPA-ügynökség támogatására is szükségük volt. A szolgáltatás telepítési költsége átlagosan 20 000 dollár volt, amit az ügynökség magára vállalt, de a megrendelők extra igényeiért – például egy új IMP slotért vagy egy modemért – különdíjat számoltak föl. Ehhez társult a éves működtetés nagyjából 30 000 dolláros költsége. (Ezek nyolcvanas évekbeli árak; az akkori 30 000 dollár ma 95 000-et érne, vagyis több mint 28 000 000 forintot.)
Az első ARPANET-deriváció, az 1981-ben indult Computer Science Network (CSNET) a Tymnet X.25 protokollját használta az IP-csomagok továbbítására. A host gépre telepített nagy sávszélességű soros kártya, illetve a 9600 baudos modem 20 000 dollárba került. A havi költségeket adatforgalmi alapon számlázták; a folyamatos és korlátlan adattovábbítás díja időnként meghaladta a 10 000 dollárt.
A következő generációs ugrást, az NSFNET beindítását az amerikai Nemzeti Tudományos Alapítvány (National Science Foundation, NSF) kezdeményezte. A DARPANET korábbi modelljéhez visszanyúló NSFNET használati jogát, valamint a kommunikációs infrastruktúrát nem a DARPA, hanem az NSF biztosította, az AT&T LongLine hálózati infrastruktúráját használva. Az NSFNET az internet kereskedelmi szolgáltatássá válásának utolsó lépcsőfoka volt: 1995-től, az NSFNET megszűnése után az internet a vezetékestelefon-előfizetéshez hasonlóan igénybe vehető szolgáltatás lett.
Csakhogy – mutatott rá Hanks – az internet sem ekkor, sem később nem volt ingyenes. A 30 000 dolláros belépési díjon túl szükség volt a DARPA támogatására, a (legalább) két műszakban dolgozó szakértői gárdára, illetve a hálózat kiépítésre, és akkor még szó sem esett a projekt adminisztrációs költségeiről. Ha a DARPA a hálózatépítés őskorában nem vállalta volna magára a költségek nagy részét, az további 50 000 dollárjába került volna a tagintézményeknek.
Magyarországon, a vasfüggöny innenső oldalán mindebből semmit sem érzékeltünk. Az internet tiltott, COCOM-listás technológia volt; az akadémiai kutatói szféra is csak hallomásból tudott a hálózat létezéséről. De amikor 1995-től Magyarországon is széles körben elérhetővé vált az internet, tömegek szisszentek fel a modemes előfizetésért és a néhány kilobyte-os másodpercenkénti átviteli sebességért kért, havi 30 000 forintos előfizetési díj láttán. (A kontraszt kedvéért: a KSH adatai szerint a magyar minimálbér akkoriban havi 12 200 forint volt.)
Ha olcsóbb lehet, ingyenes is lehet?
Ma, amikor egy hamburgermenü áráért több gigabájtos mobilnetcsomagokat dobálnak utánunk, és az internetelőfizetések száma meghaladta a lélekszámot, elképesztőnek tűnnek ezek az árak. Aki azonban az elmúlt évtizedekben fél szemmel követte a hardverárak és az előfizetési díjak változásait, sejtheti, hogy a számítási teljesítmény és az internethozzáférés egy főre eső fajlagos költsége a töredékére csökkent a kilencvenes évek óta.
A freeconomics elve végigkísérte a web fejlődését. Mára odáig jutott, hogy korlátlan tárhelyet vagy végtelen számítási teljesítményt vehetünk igénybe – néha akár ingyen is. Úgy tűnik, a Moore-törvény – amely szerint az egységnyi számítási teljesítmény fajlagos költsége másfél évente feleződik – nemcsak a hardvergyártásra, hanem hálózati szolgáltatásokra is érvényes.
Az ár- és teljesítményváltozási tendenciák alapján logikusnak tűnik az a következtetés, hogy ha a hardverek teljesítménye és a sávszélesség egyre jobban közelíti a végtelent, miközben az ár a nullához konvergál, előbb-utóbb ingyen fogjuk kapni a korlátlan sebességű internetet és webtárhelyet. Az árcsökkenés tendenciája várhatóan változatlan marad, és a bővülés is garantálható. Ma világszerte milliárdok élnek internethozzáférés nélkül, de ha egyre többen csatlakoznak a hálózathoz, az internetpenetráció idővel eléri azt a szintet, hogy a hozzáférés egy főre eső költsége a fejlődő országok lakóinak is megfizethetővé válik.
Csakhogy már az első lépés, vagyis az infrastruktúra kiépítése is több száz millió, ha nem több milliárd dollárba kerül, ráadásul a hálózatbővítést, a sávszélesség-növelést és az árcsökkentést más tényezők is akadályozzák.
- A hálózatépítés költségein nehéz spórolni. Az online infrastruktúra költségei jobban eloszlanak, amióta az internetezők száma néhány tucatról több milliárdra nőtt. De hiába nő a hardverek teljesítménye és az átviteli sebesség, ha a kábelfektetéshez szükséges árkok kiásásán, az ügyeletes fejlesztők és rendszergazdák munkadíján, valamint a hardvergyártásához használt nemesfémeken, műanyagon és szilíciumon nem lehet spórolni. Emiatt az internet belekerülési költsége nem lesz, nem lehet nulla.
- Nincsenek rivális internetszolgáltatók, amik elmaradott állapotokat konzerválnak. Az előző ponttal függ össze, hogy a hálózati infrastruktúrát birtokló és üzemeltető kormányzati szervek vagy magáncégek nem lízingelik a működéshez szükséges sávszélességet az internetszolgáltatóknak. Ez nemcsak a meglévő előfizetések árát veri föl, de a szolgáltatásfejlesztést sem ösztönzi.
- Ahol kartelleznek, ott nincs árverseny. Ezzel küszködik az Egyesült Államok, a világ vezető szuperhatalma, ahol a lakosság negyede nem fér hozzá normális sebességű vagy megfizethető díjszabású internethez. A Center for Public Integrity 2015-ös kutatása szerint a telekommunikációs cégeknek vélhetően tetszik a status quo; úgy tűnik, mintha a szolgáltatási területek határait úgy húzták volna meg, hogy ne kelljen versenyezniük egymással, és mesterségesen magasan tarthassák a tarifákat. Nem tudni, hogy ez szándékos-e, mindenesetre az Egyesült Államokban átlagosan 3,5-ször annyiba kerül az internet-előfizetés, mint amennyit egy francia szolgáltatónak fizetnénk ugyanakkora sávszélességért és adatforgalomért.
Funke Opeke, a nigériai MainOne mobilvállalat vezérigazgatója néhány éve a Wirednek mesélte el, hogy milyen nehézségekkel küszködött, amikor a Nitellel, a legnagyobb nigériai mobilszolgáltatóval dolgozott együtt. Bár az ország szinte minden lakosának volt telefonja, internethozzáférése csak keveseknek, mivel a szolgáltatók nem érhették el a felhordó (backhaul) hálózatokat, vagyis a szélessávú hálózat hozzáférési és gerinchálózatát összekötő részeit.
Hogy megkerülje a problémát, Opeke 2008-ban megalapította a MainOne-t, és befektetőket toborzott egy önálló, szélessávú hálózati infrastruktúra kiépítéséhez. Ennek eredményeként készülhetett el az a 7000 kilométer hosszú, Portugáliától Nigériáig húzódó víz alatti kábel, ami a húszszorosára növelte az internet sebességét a térségben. És nem ez volt az egyetlen ilyen kezdeményezés. Egy másik afrikai szolgáltató, a SEACOM tengeralatti kábelének köszönhetően egyes országokban több ezer dollárról havi 50-100 dollárra csökkent a megabites internetkapcsolat havidíja.
A sávszélesség nőtt, az árak csökkentek: az infrastruktúra bővítése hozta a papírformát, de ennek meg is kérték az árát: a MainOne kábeles hálózata 240 millió, a SEACOM-é 650 millió dollárba került, és ebben még nincs benne a gerinchálózat kiépítési és telepítési költsége.
Ha rövid a kábeled, toldd meg egy műholddal
„Akkor jöjjön a levegőből az internet! Sugározzák napelemes drónokról, ahogy a Facebook Aquilája; ballonokról, mint a Google a Loon-projektben; vagy műholdakról, ahogy a OneWeb és a Starlink csinálja!” – vethetné közbe bárki, aki túlhaladottnak és drágának tartja az optikaikábel-fektetést. Jogos észrevétel – de ma még nem tudhatjuk, hogy a műholdas adatátvitel hosszú távon mennyire lesz költséghatékony alternatíva.
Az alacsony Föld körüli pályán, 160-2000 kilométeres magasságban keringő műholdak nagyobb sávszélességű és alacsonyabb késleltetésű kapcsolatot kínálnak, mint más műholdas szolgáltatások, de az alacsony repülési magasság miatt nem is fedhetnek le akkora területet, mint a 35 000 kilométer magasan, geostacionárius pályán keringő műholdak. A stabil vezeték nélküli szolgáltatáshoz viszont több száz műholdra van szükség. Bár egy ekkora műholdflotta nagyobb lefedettséget nyújthat, mint a fix telepítésű kábelek, nagyjából egy nagyságrenddel többe is kerül, mint egy kontinens bekábelezése.
A OneWeb-alapító Greg Wyler a Businessweeknek elmondta, hogy kétmilliárdos kezdőtőkével indította a vállalkozást. Elon Musk, a SpaceX vezérigazgatója tízmilliárd dollárra becsülte a világot műholdas internettel behálózni kívánó Starlink projekt várható összköltségét. Arra nem tértek ki, hogy ebben benne van-e a földi vevőállomások és a gateway-ek telepítésének, illetve a rendszert működtető szoftver fejlesztésének és karbantartásának költsége, de a szolgáltatás működtetéséhez ezekre is szükség van.
A műholdas technológia ígéretes alternatíva lehet ott, ahol a vezetékes gerinchálózat kiépítése nem vagy nehezen megvalósítható. A bevezetést azonban nehezíti, hogy a műholdas adattovábbítás technológiája nem olyan kiforrott és megbízható, mint a klasszikus vezetékes hálózatoké, ráadásul olyan referenciaértékű üzleti modell sem társul hozzá, ami fellendíthetné a technológia szélesebb körű elfogadottságát.
Egyre olcsóbb, de egyre rosszabb
A felhasználónak mindegy, hogy gerinchálózaton vagy műholdon át csatlakozik az internethez. Nem az eszköz fontos, hanem a cél: hozzáférni a web harmincéves története során felhalmozott információkhoz. Ezt ma jóval olcsóbban, jóval gyorsabban és jóval többen tehetik meg, mint korábban bármikor. Csakhogy az internethozzáférés költségeinek csökkenésével párhuzamosan a nyilvánosan elérhető tartalmak értéke is zuhanórepülésbe kezdett.
Az interneten térdig gázolhatunk a szemétben. Egyre nagyobb a digitális zaj, egyre több a véleménybuborék, egyre laposabbak és egyre indulatosabbak a diskurzusok, és egyre többen írnak egyre nagyobb hülyeségeket. Pedig a minőség nem tűnt el, csak átalakult. Az exkluzív értesülések, az értékes tartalmak és a megbízható információk egyre gyakrabban kerülnek fizetési falak, azaz paywallok mögé. Mert nemcsak a hálózati infrastruktúra, hanem a minőségi tartalom gyártása is pénzbe kerül, és vannak, akik úgy gondolják, hogy ezt a pénzt a legilletékesebbtől, vagyis a felhasználótól érdemes beszedni.
De ez már a következő fejezethez tartozik; legközelebb innen folytatjuk.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
