A dögevés a világ legtöbb országában tabu – magyarul már maga a szó is elég rosszul hangzik, az embernek elsőként oszló hullák, elütött kutyák-macskák, kivasalt nyuszik jutnak az eszébe. A dögnél egy fokkal semlegesebb az angol szakkifejezés, a roadkill, amit nem a végelgyengülésben vagy betegségben elhullott, hanem a járművek által elütött állatokra használnak.

Pedig – a tabut leszámítva – nem lenne semmi meglepő a dögevésben: a műfaj hívei szerint az egykor vadászó-gyűjtögető életmódot folytató ember ma sem utasíthatja vissza, ha munka nélkül az ölébe hullik egy őz, az autók elterjedésével ez pedig olyan sűrűn megesik, hogy iszonyú pazarlásnak számít nem begyűjteni a dögöket. Az elütött állatokra különböző országokban különböző szabályok vonatkoznak: Magyarországon tilos elvinni a dögöt, de számos amerikai államban legális, és ahogy a Forager Chef vadászó-gyűjtögető oldalon írják, némi utánajárással és alapvető vadászati ismeretekkel pont ugyanolyan jó minőségű húshoz lehet így jutni, mint a vadászattal – feltéve, hogy friss a tetem.

A Forager Chef a télen elütött állatok mellett teszi le a voksát: ha megfelelően hideg van, érdemes folyamatosan figyelni az út szélét, és ha előző nap még nem volt ott az őz, biztosan friss a tetem, ráadásul a természet a mélyhűtésről is gondoskodott. A szarvasok esetében nem árt vigyázni: Amerikában legalább huszonhat államban pusztít a szarvasféléket fertőző CWD (Central Wasting Disease) nevű betegség, amelynek kórokozója még hőkezelés után is megmarad az állatok húsában, és amely a gyanú szerint Creutzfeld-Jakob-kórhoz hasonlóan állatról emberre is terjedhet.

Nem mindegy, hogy halt meg?

A Forager Chef szerint érdemes kerülni a legyengültnek tűnő, sovány állatokat (bár elütve minden állat némileg legyengültnek tűnik), a Modern Farmer szerint pedig az előzőekhez hasonlóan alapos érzékszervi vizsgálatot javasol: ha büdös vagy más okból gyanús, kerülni kell a dögöt. A lap szerint máskülönben viszont semmi baj nincs vele, ha az adott állam vagy ország törvényei megengedik, az elütött állat ugyanúgy felhasználható, mint amit a vadász lőtt ki. Egyes amerikai államokban tilos az így elhullott állatok begyűjtése, mások különbözőképpen rendelkeznek a sorsukról: Virginiában bárki elviheti a dögöt, ha 12 órán belül jelenti, Massachusettsben előzetes engedélyhez kötik a tetemek felhasználását, Alaszkában pedig az állam tulajdonát képezik. Itt sem vész kárba a hús: a megfelelő állapotban lévő vadakat feldolgozzák, a húsukat pedig rászorulóknak adják. Több államban tilos elvinni az elütött állatokat, a CWD által sújtott államokban pedig egyáltalán nem javasolják az elhullott szarvasok fogyasztását – ezeket a tetemeket a hatóságok gyűjtik össze, és állateledel, ragasztó, szappan és zselatin készül belőlük.

Mielőtt valaki rávetné magát a kivasalt sündisznókra, nem árt, ha ismét felidézi magában, hogy ez Magyarországon illegális, és potenciálisan veszélyes is. Doug Paine vermonti séf szerint még ott is kerülendő mindenféle véletlenszerű dög hazahurcolása, ahol ezt a törvények lehetővé teszik; szerinte az az optimális, ha az állat csak megsérült, de még nem pusztult el, úgy még biztosan friss. Ha az etikus gyűjtögető így talál rá, az dupla haszon: megszabadítja az állatot a szenvedéstől, és még friss húshoz is jut. Paine egyébként egy elütött állatokat felszolgáló étterem tulajdonosa, szerinte az így begyűjtött hús jobb minőségű és ízesebb is, mint a bolti.

Őz, vakond, egér

Az USA-ban a szabályozás államonként eltérően rendelkezik arról is, hogy mit lehet gyűjteni, ha egyáltalán lehet valamit. A legtöbben az őzre esküsznek, de ahol lehetséges, az énekesmadaraktól kezdve a vakondig mindent elfogyasztanak (olyan fajokat is, amelyeknek a vadászata egyébként tiltott). Paine örömmel emlékezett vissza egy medvekolbászra, amit egy elütött fekete medvéből készített, a Forager Chef cikke pedig kiváló lehetőséget lát abban, ha nekirepül az ablaknak egy vörösbegy, így legalább kipróbálhatja Rockefeller kedvenc előételét, a kismadarat pirítóson.

Jonathan McGowan brit gyűjtögető, kriptozoológus és állatkitömő mester nem ilyen ínyenc módon közelít az elütött állatokhoz: nagyjából mindent képes megenni, erről ugyanis a brit törvények külön nem rendelkeznek. McGowan tapasztalt ufóészlelő is, bár ez a téma szempontjából talán mellékes, saját bevallása szerint pedig etikai alapon vegetáriánus lenne, ha nem találna annyi dögöt az úton. A kissé puffadt nyúllal sincs baja, a fiatal rókát kifejezetten ízletesnek írja le, az apróbb termetű állatok a beszámolója szerint nem túl finomak, kivéve a vakondot. Ez azért is érdekes, mert William Buckland brit viktoriánus geológus életcéljának tűzte ki, hogy mindent megkóstoljon a denevérvizelettől XVI. Lajos szívéig, de a vakond szerinte kifejezetten pocsék volt. Hiába, ízlések és pofonok. McGowan szerint egyébként a vakond és az egér némi előfőzés után, tésztás ázsiai egytálételként a legjobb.

Buckland nem környezetvédelmi megfontolásokból evett meg mindent, ami a szeme elé került – a jóindulatú magyarázat szerint kíváncsi volt, a rosszindulatú szerint pedig valószínűleg bolond. Miután a teológusból lett geológus 1856-ban hunyt el, neki még nem is álltak rendelkezésére olyan bőségben a dögök, mint az úthálózat kiépítésével és az autók elterjedésével: az elütött állatok, legalábbis tömegesen, nem jelentek meg a harmincas évek előtt. Az első tudományos igényű felmérés a témában 1938-ban született, ekkor jelent meg James Raymond Simmons amerikai természetbúvár és erdész könyve, a Feather and Fur on the Turnpike, a korábbiakban csak egy-két tudományos cikket publikáltak a témában.

Az országút faunája

Simmons már ekkor látta, hogy itt valami nagy dologról van szó: a korabeli környezetvédelmi törekvések gyakran csak egy-egy ritka fajra koncentráltak, tíz évnyi autóvezetés és számtalan elütött állat után viszont ő már észlelte, hogy az országút áldozatai között a legtöbb helybéli faj megtalálható. A kutató számításai szerint abban az esetben, ha egy autó képes a 60 mérföldes (körülbelül 100 km/órás) sebességre, és ezt az út minősége is lehetővé teszi, nagyjából tíz mérföldenként szed egy halálos áldozatot (Simmons szerint az elütött állatok nagyjából fele madár).

Simmons a környezetvédelmi kockázat elhárítása és felmérése mellett a tudomány számára is kiváló lehetőségeket látott az elütött állatok tanulmányozásában: az áldozatok felmérésével szerinte jó képet lehet kapni egy-egy vidék különböző fajpopulációiról, emellett az egyetemek és múzeumok így ingyen juthatnak olyan ritka példányokhoz, amelyeket szeretnének tanulmányozni. Mindenki jól jár, kivéve az elütött állatot.

Ezzel párhuzamosan megjelentek azok is, akik nem tudományos, hanem gasztronómiai szempontból tartották érdekesnek az utak mentén feltünedező dögöket. Erről a szokásról kevés megbízható adat maradt fenn: egyedül a szarvasok és őzek esetében lehet megbecsülni, hogy mennyit fogyaszthattak el belőlük, ezt is csak azért, mert a legtöbb ilyen baleset után célszerű felvenni a kapcsolatot a biztosítóval. Azokban az államokban, ahol szabályozzák az elütött vadak gyűjtését, a bejelentési kötelezettség miatt szintén van valami nyoma annak, hogy mennyit ettek meg belőlük, de nagyon valószínű, hogy nem minden összeszedett őznek és szarvasnak marad nyoma a bürokráciában.

A kilapított állatok

A Simmons által is emlegetett korai publikációkban azért már születtek becslések arról, hogy milyen fajok és mekkora mértékben pusztulnak el az utakon: egy 1938-as iowai kutatás szerint egy mérföldnyi országútra évente 39,1462 áldozat jut. A vizsgált úton 57 különböző faj egyedeit találták meg, ez nagyjából megegyezik Simmons becsléseivel. 1944-ben H. Elliot McClure már 101 különböző faj tagjait számolta össze a Nebraskában elütött állatok között, Roger M. Knutson szerint pedig 1986-ra ez a szám csak Észak-Amerikában meghaladhatta a 400-at. Knutson ezeket az adatokat a zseniális című, 1987-es Flattened Fauna című könyvében közli. A kötet azzal zárul, hogy Simmons azzal zárja a könyvét, hogy az a tíz év, amit az országutak faunájának tanulmányozására szánt, rávilágított arra, hogy a természetvédőknek kiemelt figyelmet kellene fordítaniuk a gázolásokra és az azokból levonható következtetésekre, ez azonban – legalábbis elméleti szinten – nem történt meg. A gyakorlati lépések persze biztatóak: egyre több helyen alakítanak ki átkelőket az autópályák alatt a vándorló békák és egyéb jószágok számára, és ebben a tekintetben előremutatónak tekinthető az elhullott állatok ilyen-olyan hasznosítása is.

Knutson abból az alapigazságból indul ki, hogy minden élelemnek számít valaminek: az út mentén fellelhető szemét ugyanúgy, mint az erre gyűlő boldogtalan állatok, amelyeket sorra ütnek el a kocsik. Ahogy írja,

„itt létrejön a természet örök körforgásának kétdimenziós képe: a földimókusok a kilapított denevérekből csemegéznek, az oposszumok a földimókusokból, a csíkos bűzösborzok az oposszumokból”.

Knutson állathatározóval is szolgál a kíváncsi természetbúvároknak; ennek alapján könnyebb lesz eldönteni, hogy az a bizonyos folt az aszfalton mi lehetett egykor (bárki, aki látott már eléggé érett elütött állatot, tudja, hogy ezt néha nem is olyan egyszerű megállapítani).

Vegánbarát dögevés

De a kevésbé romos példányoknál maradva: a könyv nem tér ki a dögök hasznosítására. Nem is célja, sőt, lehet, hogy még ott is teljesen felesleges dologról van szó, ahol ez a gyakorlat legálisnak számít. Megfelelő gyakorlattal rengeteg élelmiszert lehet találni az erdőben, vadászként még többet, a blood sport rajongói pedig a vadászatnál olcsóbban horgászhatnak is, a pacifista, de vadászlelkű felhasználók pedig elvégezhetik a gombaszakértői képzést. Minek akkor a dög?

Erre több válasz is létezik – persze a legtöbb elméleti. Tekintsünk el attól, hogy hol legális begyűjteni az elütött állatokat, és hol nem, inkább foglalkozzunk azzal, hogy még ha legális is, van-e értelme. Mit gondolna erről Kant? Akarhatom-e, hogy mindenki dögöt egyen?

A válasz, legalábbis környezeti szempontból, igen. Az, akinek a legfőbb baja a húsfogyasztással az, hogy állatokat ölnek le érte, nyugodt lelkiismerettel fogyaszthat ilyesmit, hiszen az állat baleset következtében pusztult el. Aki a nagyipari állattartásnak mondana búcsút, szintén nyugodtan ehet elütött őzet, hiszen Bambit egész addig csak az anyatermészet kínozta, amíg ki nem sétált az IFA elé. Léteznek olyan mozgalmak, amelyek tagjai azzal küzdenek az élelmiszerpazarlás ellen, hogy begyűjtik és elfogyasztják a kidobásra ítélt, de még ehető élelmiszert, szendvicseket vagy éttermi ételeket. Sok cég a lejáratközeli vagy lejárt, de még biztonságosan fogyasztható készleteit ajánlja fel jótékony célra, amit már nem adhatna el, de van, akinek jól jön. Ahol nem legális, vagy a cégvezetés nem engedélyezi, a nap végén gyakran a dolgozók adják oda a rászorulóknak az eredetileg a kukába szánt élelmiszert. Akkor miért lenne más a dög, pláne, ha friss?

Több tonna hús

Az egyik rögtön adódó válasz szerint azért, mert dögöt enni ciki, szégyellnivaló szokás, bár itt azért széles a paletta: nem biztos, hogy pont ugyanazzal az étvággyal állna neki az ember az ufóészlelő felpuffadt nyulának, ami még majdnem jó, mint egy frissen elütött rénszarvasnak. Alaszkában ötven éve fogyasztják a rénszarvas húsát, és miután az állam osztja szét, be is vizsgálják, mégsem panaszkodnak a gyakorlatra: a biológusok, a rendfenntartók, a vadászok és a tetemeket begyűjtő állami alkalmazottak is egyetértenek abban, hogy bűn lenne kidobni a húst. Egyetlen elütött rénszarvas nagyjából 150 kiló húst jelent, és évente 600-800 ilyen bejelentés érkezik az államban. Még azokból az állatokból is, amelyek súlyosan roncsolódtak az ütközésben, viszonylag sok hús nyerhető ki, és mivel a hasonló baleseteket gyorsan jelentik, általában friss marad a hús. Becslések szerint 2010-ben például nagyjából húszmillió kilónyi élelmiszert lehetett volna kinyerni csak az Egyesült Államok területén elütött szarvasokból – és akkor a többi állatról még szó sem esett. Ha csak a nagyobb testű állatokból kinyerhető húsmennyiséget nézzük, az 2015-ben nyolcvanezer vágómarhának felelt volna meg, szintén csak az USA-ban.

Alaszka persze általában is híres arról, hogy az ottaniak a jég hátán is képesek megélni, az államban pedig rengeteg vad, és ennek megfelelően rengeteg vadász is van, de az utóbbi években más államok is csatlakoztak az elütött állatok hasznosításához. Larry Lent montanai szenátor egyenesen bűnnek nevezte az egyébként begyűjthető hús pazarlását, sőt, még a PETA, az ellentmondásos akcióiról híres szélsőséges állatjogi szervezet is kiállt a roadkill fogyasztása mellett.

Ahogy az emberiség egyre több új műhússal, laborhússal, fehérjepótlékkal és lisztkukacból és rovarból készült pótszerrel áll elő ahhoz, hogy fenntartható módon váltsák ki a valódi hús fogyasztását, az elütött állatok szerepe is felértékelődött. A bolti húsnál felárat jelent, ha szabadtartású állatról volt szó, itt nem is kérdés, hogy az volt-e, és bár kedvelem a macskákat, valahol a lazacos-spenótos ragu nevű macskatápnál éreztem azt, hogy egy jobb világban ilyet tulajdonképpen nekem kellene ennem, neki meg valami olyat, amit (legalábbis név alapján) én nem feltétlenül ennék meg. Ugyanez igaz a vadhúsra is: a kutyám több vadhúst eszik (száraztáp formájában), mint én, igaz, a csirkére meg allergiás.

A kategorikus imperatívusz és a dögevés

Annak ellenére, hogy szélesebb körben még nem terjedt el az elütött állatok fogyasztása, azzal párhuzamosan, hogy egyre több helyen tekintenek potenciális táplálékforrásként a (friss) dögökre, egyre több erkölcsi természetű vita is övezi ezt a szokást. Ezek általában elméleti jellegűek, és gyakran már-már hitvitára emlékeztetnek. A polémia résztvevői abban javarészt egyetértenek, hogy a jelenlegi húsipar fenntarthatatlan, és az is világos, hogy miután a Föld népessége növekszik, egyre több embert kell majd ellátni fehérjével, csak az erre a kihívásra adott válaszon folyik a vita. David Attenborough például legújabb könyvében a vegetariánus életmód mellett áll ki, tavaly pedig közölte, hogy ő maga is alig fogyaszt már húst – azonnal meg is kapta a Goodreadsen, hogy az egész könyve hiteltelen, mert nem akarja mindenkinek előírni a vegán étrendet.

A vita az elmúlt tíz évben lángolt fel igazán, legutóbb 2019-ben kapott új erőre, amikor Kaliforniában is engedélyezték az elütött állatok fogyasztását, de útszéli gumicsontként eddigre már a témában magukat otthonosan érző morálfilozófusok már több bőrt is lehúztak róla. Donald Bruckner, a Penn State Egyetem filozófusa 2015-ben épp az elütött állatok és az így veszendőbe menő hús miatt jutott arra a következtetésre, hogy a szigorú vegetarianizmus erkölcstelen, sőt, helytelen premisszákból indulnak ki azok, akik filozófiai alapokat keresnek az emberiség étrendjének, hiszen azt feltételezik, hogy semmi sem pótolhatja a nagyüzemi állattartást. Bruckner szerint ez nem így van. Az a sok millió tonnányi hús, amiről az embernek erkölcsi alapon kellene lemondania, nagyobb károkat okoz a környezetnek, ha veszendőbe megy, mint ha megennék, így egyenesen erkölcsi kötelességünk megenni az így elhullott állatokat. Bruckner szerint alapvetően a vadászat és a háztáji állattartás sem ró akkora lelkiismereti terhet az emberre, mint a nagyüzemi állattartás, de érvelésében az elütött állatok kapják a központi szerepet: a lehető legkisebb károkozás elve azt diktálja, hogy a tudatos fogyasztó mondjon le még ezekről a húsforrásokról is, de azt is, hogy egyúttal emelje be a roadkillt az étrendjébe.

Az öt pont

Bruckner tanulmánya persze felbőszítette a vegetariánusokat, de a filozófusokat is felhergelte: egyikük, Cheryl C. E. Abbate egy választanulmányban amellett kardoskodott, hogy épp Bruckner premisszái helytelenek, így aztán az a következtetése, hogy a teljes vegetarianizmus etikailag kifogásolható, szintén helytelen. Abbate szerint Bruckner érvelése csak akkor helytálló, ha elfogadunk hozzá öt, szerinte vitatható premisszát. Ezek a következők:

• mindenki szabadon hozzáférhet az elütött állatok húsához;

• ha nem fogyasztanánk el ezt a húst, az mindenképp veszendőbe menne;

• a zöldségtermesztés járulékos veszteségeként lesznek elhulló állatok;

• ezek az állatok kizárólag a zöldségtermesztés miatt hullanak el;

• a vegetarianizmus mellett szóló érvek a lehető legkevesebb kár elvén alapulnak.

Abbate szerint ezek közül egyik sem áll meg, így Bruckner következtetése sem helyes, bár az nem világos, hogy miért tartja fontosnak, hogy mindenki hozzáférjen az elütött állatokhoz, hiszen könnyen elképzelhető olyan helyzet, amikor az ember csak az éppen rendelkezésére álló erőforrásokkal gazdálkodik. Ez éppen az elütött állatokra igaz a leginkább: mielőtt tömegesen megjelentek volna, jogi és erkölcsi problémát sem jelentettek, miután azonban itt vannak, valamit kell kezdeni a helyzettel.

A pazarlás ellen

Abbate végül arra jut, hogy valóban kár lenne elpazarolni őket, de helyesebb, ha például állateledelt gyártanak belőlük, és már a kezdeteknél azt sérelmezi, hogy nem mindenki rendelkezik azokkal a vadfeldolgozási képességekkel, amelyek ahhoz szükségesek, hogy teljesítse erkölcsi kötelességét, emiatt pedig lehetetlen, hogy a dögevés mindenki erkölcsi horizontján vezércsillagként ragyogjon. Bruckner erre azt válaszolja, hogy csak azokban az esetekben tartja kötelességnek a húsevést, amikor ezek a feltételek találkoznak, akkor viszont (és itt az érdekes csavar) a bolygó sorsa iránt aggódó vegetáriánusoknak is kötelességük lenne megenni az elhullott dögöt, hiszen ezzel a környezeti terhelést és a pazarlást is csökkentik. A szerző kerüli azokat a kényes témákat, mint a háziállatok elfogyasztása vagy akár a kannibalizmus, talán emiatt is főleg őzzel és szarvassal példálózik, pedig ha kizárólag azokat a tényezőket vesszük figyelembe, amikkel Bruckner érvel, logikus lépésnek tűnne a kutyák, macskák és járókelők elfogyasztása is.

A kannibalizmus témája már messzire vezet, de kizárólag etikai szempontból egyáltalán nem magától értetődő, hogy rossz lenne; Michel de Montaigne francia filozófus a kínzást például elítélendőbbnek tartotta, mint az emberevést, Jeremy Wisnewski amerikai filozófus pedig egy 2014-es tanulmányában bemutatta azt is, hogy bár a legtöbb etikai irányzatnak vannak érvei a kannibalizmus ellen, ezek nem fedik le az összes elképzelhető változatot – egy utilitarista számára például morálisan helyes döntés lehet, ha veszélyhelyzetben azzal biztosítja a saját túlélését, hogy egy másik ember húsából eszik. A legfőbb tanulság ebből az, hogy alaposan meg kell győződni arról hajótörés előtt, hogy az útitársaink között akad-e utilitarista.

Ha csikorog a fék, lehet teríteni

Az ügyben megszólalt Peter Singer, az egyik leghíresebb mai morálfilozófus is: ő amellett tette le a garast, hogy az ember nem cselekszik helytelenül, ha megeszi a dögöt, amit talál, hiszen ezzel még nem járul hozzá az állatok kizsákmányolásához, de szerinte nem is erkölcsi kötelessége mindent felzabálni, amit lát. Bruckner cikkére persze még sokan reagáltak: voltak, akik azt sérelmezték, hogy ha ebben az esetben megengedhető a húsfogyasztás, növekszik majd rá az igény egy olyan világban is, ahol egyébként nem tartanak haszonállatokat; mások azt sérelmezték, hogy Bruckner (a vegetariánusoknak tulajdonított) premisszáiból inkább az következne, hogy mindenáron megpróbáljuk megelőzni azokat a baleseteket, amelyek következményeképp ilyen „etikus húshoz” juthatnánk, ha pedig mégis megtörténik a baj, az nem jelenti azt, hogy az embernek kellene megennie.

Arra vonatkozóan nem találtam adatot, hogy akár Bruckner, akár Singer vagy Abbate kóstolt-e valaha elgázolt állatot, legalábbis tudatosan – tényleg elméleti vitáról van szó, de egy olyan elméleti vitáról, ami az egyik leginkább hétköznapi tevékenységet, az étkezést érinti. A kevésbé elméleti megközelítések megmaradnak annál, hogy ott, ahol legális begyűjteni az ilyen húst, csak kárba veszne, ha nem használnák fel: a Forager Chef cikke alatt egy sor hozzászólásban ecsetelik az olvasók, hogy hogyan, hol és mikor használtak főzéshez elütött állatokat. Az egyik kommentben az is szerepel, hogy a hozzászóló környékén gyakoriak voltak az ilyen balesetek, ő pedig már direkt készült a vadfeldolgozó szettel, ha hallotta a fékcsikorgást. Mások nosztalgikusan emlékeznek arra a pillanatra, amikor az elütött nyúl bundájából elkezdtek kiugrálni a bolhák a konyhában („milyen friss volt!”), megint mások pedig családi hagyományként emlegetik az elütött állatok hasznosítását.

A fertőzésveszély

A járvány persze egy új szempontot is hozott a kérdésbe: a COVID-19 a jelek szerint denevérről terjedt át az emberre, így könnyen lehet, hogy az „akarhatom-e, hogy mindenki elhullott állatokat egyen” kérdésre egy határozott nem az ésszerű válasz, hiszen nincs az a vörösbegy pirítóson, ami miatt érdemes lenne megkockáztatni egy járvány kitörését. Lehet, hogy az ufóészlelő McGowan ránézésre is meg tudja állapítani, hogy egy állat fogyasztható-e, de nem mindenki rendelkezik hasonló szuperképességekkel.

Amerikában az így begyűjtött állatok fogyasztását, hacsak nincs épp járvány a környéken és azt a fogyasztó jónak ítéli, megfelelő hőkezelés után nem tekintik járványügyi kockázatnak – igaz, a CWD miatt több államban is figyelmeztetést adtak ki. Susan Vaughn Grooters élelmiszerbiztonsági szakértő szerint az így begyűjtött és a hagyományosan elejtett vadhús között fertőzés szempontjából nincs nagy különbség, de a zoonózis veszélye fajonként változik, így például más kockázatot rejt egy mosómedve és egy szarvas megevése – de ez akkor is igaz, ha az állatot lelövik. Az elütött vad esetében a szétszakadó belek és belső szervek jelenthetnek még plusz kockázatot – ennek megkerülésére Doug Paine gázolásos konyhaművész azt javasolja, hogy belső sérülések gyanúja esetén a gyűjtögetők kerüljék ki az inkriminált részeket, és elégedjenek meg például az állat combjával. Azoknak a példányoknak a fogyasztását, amelyeken átment az autó, általában nem javasolják.

Nicole Meier, a vermonti Hal- és Vadvédelem szóvivője szerint a kirepedt beleken kívül még három fő tényezőre érdemes figyelni: az állat halála óta eltelt időre, esetleges betegségre utaló jelekre és a tetem elhelyezkedésére. Fontos még a hőmérséklet is: a forró aszfalton heverő őz- vagy szarvastetem már húsz perc alatt is romlásnak indulhat. Meier akkor sem javasolja az állat begyűjtését, ha a vad sárban vagy vízben feküdt.

Gyetvai Balázs állatorvos a Qubit kérdésére elmondta, hogy technikailag viszonylag biztonságos lenne megenni a frissen elütött állatot, igaz, ezt a magyar törvények nem engedik meg, így senkinek sem javasolja. Mindenesetre a világ minden táján fontos a megfelelő előkészítés: a nyers vaddisznóhús például trichinellózist okozhat, ami potenciálisan halálos, az állott dögök megevése pedig pont olyan rossz ötletnek tűnik, mint amilyennek hangzik. Gyetvai szerint olyan állat, amit el lehet ütni, Magyarországon él, és önmagában, megfelelő elkészítési mód mellett mérgező vagy veszélyes lenne, nem nagyon létezik. Az állatorvos egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy ahhoz hasonlóan, mint amikor elviszik az erdőből az összes lehullott gallyat, az is ökológiai problémákhoz vezetne, ha hirtelen eltüntetnék az összes dögöt, a valódi dögevők ugyanis az emberrel ellentétben teljesen legálisan fogyaszthatják az országút gyümölcseit.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás