Az ember számtalan okból válhat vegetáriánussá: egészségügyi, ízlésbeli és vallási okai is lehetnek annak, hogy valaki felhagy a húsevéssel. Egyre többen vannak azonban, akik szerint a vegetáriánus táplálkozás nemcsak egy a lehetséges opciók közül, hanem az egyetlen morálisan elfogadható választás. A húsfogyasztás- és termelés környezeti hatásaitól az állatok jólétére vonatkozó megfontolásokig számos érv elhangzik ezekben a vitákban. De van-e arra vonatkozó egyéni erkölcsi kötelességünk, hogy ne együnk húst? 

Mielőtt belevágunk, két megjegyzés: először is ez a kérdés csakis azok számára vetődik fel, akiknek van lehetőségük arra, hogy vegetáriánusok legyenek. Ha valaki valamilyen okból – betegség, szegénység vagy bármi más – képtelen arra, hogy alapvető táplálkozási szükségleteit kielégítse húsevés nélkül, nyilvánvalóan nem köteles éhezni vagy éhen halni. Napjainkban azonban a világ fejlett országaiban élők többségét nem fenyegeti ez a veszély. A legtöbben képesek lennénk táplálkozási szükségleteinket kizárólag növényi eredetű táplálékokból kielégíteni.

Másodszor meg kell különböztetnünk az egyéni erkölcsi kötelesség kérdését attól, hogy az államnak vagy a társadalomnak kötelessége-e felszámolni a húsevést. Ez utóbbi nem lényegtelen kérdés, viszont jórészt független az egyéni kötelesség kérdésétől. Az államnak nem kell és nem is szabad mindent kikényszerítenie, ami erkölcsi kötelességünk. Alighanem erkölcsi kötelességünk érzelmi támogatást nyújtani elkeseredett barátainknak, de jobb, ha a barátság szabályozására nem születnek törvények. Ezen kívül nagyon is elképzelhető, hogy helyénvaló lenne az állam számára ösztönözni a húsfogyasztás és -termelés csökkentését még akkor is, ha nincs egyéni erkölcsi kötelességünk arra, hogy vegetáriánusok legyünk. Milyen érvek szólnak tehát a vegetarianizmus egyéni erkölcsi kötelessége mellett?

Egy praktikus érv

Úgy gondolom, hogy a húsfogyasztás elleni legerősebb jelenkori érv praktikus természetű. A hústermelés ugyanis irgalmatlan környezeti károkat okoz, és nagyban hozzájárul a globális felmelegedéshez. Egy a Nature folyóiratban megjelent 2018-as tanulmány szerint a hústermelés és -fogyasztás drasztikus visszaszorítása a következő évtizedekben elengedhetetlen a klímaváltozás kordában tartásához – jóllehet, a tanulmány ideális étrendként nem a vegetáriánus, hanem a felxitáriánus, azaz kevés húst tartalmazó étrendet javasolja.

A hústermelés visszaszorításának számos módja van: ezek közé tartozik a hústermeléstől eltántorító jogszabályi környezet kialakítása, a társadalom figyelmének felhívása a hústermelés káros hatásaira, egyéni szinten pedig a húsáruk keresletének visszaszorítása azáltal, hogy mi magunk nem fogyasztjuk ezeket az árukat, és igyekszünk másokat is meggyőzni róla, hogy így tegyenek. Ugyan a környezeti szempontból optimális gazdaság alkalmasint nem kell, hogy nélkülözze a hústermelés minden formáját, de ha mi magunk képesek vagyunk lemondani a húsfogyasztásról, ezzel hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a hústermelés az ideális szintre csökkenjen.

Azonban ez az érv nem a húsfogyasztás mint olyan ellen szól. Ha éppenséggel valamiféle élelmiszeripari innováció folytán sikerülne kiküszöbölni a hústermelés minden káros környezeti hatását, akkor – pusztán ezen érv alapján – semmiféle indokunk nem maradna a vegetarianizmusra. Van-e olyan érvünk, amit magával a húsfogyasztással szemben hozhatnánk fel?

Az állatok is szenvednek

A húsfogyasztás elleni leggyakoribb filozófiai érv kiindulópontja a 18-19. században élt angol filozófustól, Jeremy Benthamtől származik, de ugyanerre a megfontolásra épít az ausztrál filozófus Peter Singer, akinek 1975-ös, Animal Liberation című könyve kulcsszerepet játszott napjaink állatjogi mozgalmaiban. Bentham az úgynevezett utilitarista filozófia képviselője volt, amely szerint a legalapvetőbb erkölcsi feladat a szenvedés csökkentése és a boldogság növelése a világban. Minthogy nem-emberi lények – állatok – is képesek szenvedni, úgy az ő szenvedésük csökkentése ugyanúgy kötelességünk, ahogy az emberi szenvedés csökkentése.

Aligha vitatható, hogy az állatok szenvedése számít erkölcsi szempontból, legalábbis valamennyire. Képzeljünk el egy embert, aki bezár egy macskát vagy kutyát egy szűk ketrecbe, ahol az képtelen megfordulni vagy leülni, egészségtelen táplálékot ad neki, esetleg levágja a farkát, végül  megöli és megeszi.

A legtöbben ezt az embert kegyetlenként írnánk le, aki nem csupán ízléstelen vagy társadalmilag nem elfogadott, hanem erkölcsileg megengedhetetlen módon cselekszik. Szükségtelenül szenvedést okoz, ez a szenvedés pedig erkölcsi szempontból igenis számít – ha valaki megtudná, hogy mi történik az állattal, erkölcsi kötelessége lenne közbelépni, ha módja van rá, és nem nézni tétlenül egy érző lény szenvedését.

Míg a kutyák és macskák esetében a józan ész, sőt gyakran a törvény betűje is egyetért ezzel a következtetéssel – elvégre nem véletlenül léteznek az állatkínzást büntető törvények –, a húsukért tartott állatok esetében a legtöbben vonakodnak levonni ugyanezt a konklúziót. Pedig nagyon sok ilyen állat pontosan azt a sorsot éli meg, mint a példabeli háziállat. Az ipari körülmények között tenyésztett és tartott állatok gyakran egész életüket szűk ketrecekbe zárva, megcsonkítva, fájdalmak között, betegségekkel küszködve élik le (bővebben lásd itt, itt és itt).

Ha ezt a háziállatok esetében megengedhetetlennek tartjuk, akkor a húsukért tartott állatok esetében is megengedhetetlennek kellene tartanunk. Mi pontosan a lényegi különbség egy sertés és egy kutya között, ami miatt az utóbbi szenvedése számít, de az elsőé nem? A kettő közötti egyetlen lényeges különbség – úgy tűnik – csupán annyi, hogy a háziállatokhoz egészen más a viszonyunk, mint a haszonállatokhoz. Ám önmagában az, hogy mi melyik állatot szeretjük simogatni és találjuk aranyosnak, és melyiket látjuk szívesebben kolbász formájában, nem lehet alapja semmiféle erkölcsi különbségnek.

Mindezek alapján a következő érvet fogalmazhatjuk meg: 

1. a húsipari termékek előállítása nagymértékű szenvedéssel jár az állatok számára;
2. az állatok szenvedése számít, azt kötelességünk minimalizálni;
3. következésképpen kötelességünk felhagyni a húsfogyasztással. 

Vegyük észre, hogy (3) szigorúan véve nem következik (1)-ből és (2)-ből. Kell egy további érv amellett, hogy a húsfogyasztás beszüntetése szükséges feltétele az állati szenvedés minimalizálásának. Hogy ez miért van így? Azért, mert az ipari módon termelt hús fogyasztásával keresletet generálunk a további ipari hústermelésre, ráadásul az állatok szükségtelen és nagymértékű szenvedéséből sajtolunk ki olyan élvezeteket, amelyekre nincs szükségünk – hiszen táplálkozási igényeinket növényi táplálékból is fedezhetnénk –, végül az ilyen hústermékek fogyasztásával mintegy implicit beleegyezésünket és jóváhagyásunkat fejezzük ki ezen eljárások iránt, ezáltal pedig hozzájárulunk ahhoz, hogy az állatok nagymértékű szenvedése általánosan elfogadottnak és normálisnak tűnjön.

Ha az állatok szükségtelen szenvedéséhez való ilyetén hozzájárulást erkölcsileg elfogadhatatlanként ismerjük el a kutyák és macskák esetében, nemigen találhatunk racionális indokot arra, hogy ugyanez miért ne lenne elfogadhatatlan a sertések és tehenek esetében.

Tehenek, halak, növények?

Az első aggály, ami felmerülhet ezzel az érvvel kapcsolatban, hogy az talán túl sokat bizonyít. Meglehet, helytelen részt vennünk a tehenek, sertések ipari megkínzatásában azáltal, hogy a húsukat fogyasztjuk. De vajon mit nem szabad még elfogyasztanunk? Mi a helyzet például a halakkal? Vajon ők is ugyanúgy képesek szenvedésre, mint ezek a fejlett emlősök, az ő szenvedésük is számít? Na és a gerinctelenek, mint a rákok és kagylók? Az ő idegrendszerük, fájdalomérző képességük meglehetősen különböző a gerincesekétől – mégis tavaly Svájcban törvény született arról, hogy a homárok szenvedésére való tekintettel tilos őket élve megfőzni.

Na és mi a helyzet a növényekkel? Ma már sok kutatás mutat arra, hogy számos növény képes összetett reakciókat produkálni a sérülésekre, sőt különféle vegyi anyagok segítségével képesek „kommunikálni” is, hogy őket sérülés érte. Ennek nyomán fejlődésnek indult a növényi kogníció kutatási területe is. Vajon azt jelenti ez, hogy a növények ugyanúgy képesek szenvedni, ahogy az állatok és emberek?

Ezzel kapcsolatban két dolgot érdemes megjegyezni: először is fontos, hogy ne keverjük össze a bizonyos stresszhelyzetekre, pélldául  fizikai sérülésekre adott reakciót a szenvedéssel. A szenvedés reakció ugyan valamiféle stresszhelyzetre, de nem minden stresszhelyzetre adott reakció szenvedés. Egy fizikai sérülés esetén számtalan biológiai és mentális folyamat játszódik le például egy emberi testben, ezeknek pedig csak egy része számít szenvedésnek – például a fájdalom megélése –; más részük egyszerű mentális vonatkozás nélküli biológiai folyamat, mint például a seb varasodása.

Abból tehát, hogy a növények, ízeltlábúak és halak képesek reagálni stresszhelyzetekre, még nem következik, hogy szenvedésre is képesek. Ehhez azt is meg kellene mutatni, hogy ezek a reakciók kellő hasonlóságot mutatnak azokkal a reakciókkal, amelyeket normálisan a „szenvedés” címkével illetünk. Ez az emberek, főemlősök, a velünk igen szoros biológiai, sőt pszichológiai hasonlóságot mutató állatok – kutyák, macskák, tehenek sertések – esetében nem  nehéz feladat. A tőlünk igen különböző élőlények esetében, mint az egysejtűek, planktonok, garnélák, nehezebb.

De még ha valaki meg is mutatja, hogy a növények és ízeltlábúak stresszreakciói rendelkeznek a szenvedés valamely lényegi ismérvével, akkor is létezik egy további megfontolás, amelyet figyelembe kell vennünk. Semmiféle élőlény nem élhet a világban anélkül, hogy más élőlényeknek kárt vagy szenvedést ne okozna. A mezőgazdaság szükségképpen együtt jár a kártevők visszaszorításával, az emberi egészség megőrzése pedig káros a kórokozók és paraziták számára. Bármennyire igyekszünk is, rá fogunk taposni bogarakra, rá fogunk ijeszteni madarakra, el fogunk gázolni őzeket az országúton, még ha véletlenül is. A célunk csak az lehet, hogy ezeknek károknak a mennyiségét minimalizáljuk.

Vegyük észre továbbá, hogy még ha azt is állítjuk, hogy a nem emberi élőlények szenvedése számít, ez nem jelenti automatikusan azt, hogy minden ilyen élőlényé ugyanannyira számít. Ha egy égő házból kell kimenteni egy kutyát és egy embert, teljesen helyénvaló az embert választani; és még ha valaki úgy is véli, hogy a növények vagy bogarak képesek a szenvedésre, akkor is egyetérthet azzal, hogy a tűzhaláltól inkább a kutyát mentsük meg, mint a szobanövényt. Még ha tehát kötelességünk is a növényi szenvedés minimalizálása – vagy az ízeltlábúaké, halaké –, akkor is elismerhetjük, hogy teendőink rangsorolásában az emberi és állati szenvedés minimalizálása – amelyben, ahogy láttuk, a vegetarianizmus kulcsszerepet játszhat – nagyobb súllyal kell, hogy latba essék.

Hústermelés vagy húsfogyasztás?

Még ha a hústermelés gyakran szenvedéssel jár is, és még ha az állatok szenvedése számít is, ebből akkor sem következik a vegetarianizmus kötelessége. Csak az következik belőle, hogy szenvedésmentesen előállított húst kell ennünk, ha találhatunk ilyet. Ennek a gondolatmenetnek a konklúziója nem a vegetarianizmus, hanem az, hogy a hústermelés kevésbé kegyetlen, kevésbé szenvedésteli módjait kell kifejlesztenünk. A teheneket, sertéseket, csirkéket ki kell ereszteni a ketrecekből, hagyni kell, hogy szabadon járjanak, a természetes táplálékukat fogyasszák, hagyni kell, hogy természetes halállal pusztuljanak el. De ha mindezt megtettük, ugyan mit ártunk nekik azzal, ha még el is fogyasztjuk őket? Meglehet, ekkor a hús drágább lesz és kevesebb, de ezt az áldozatot talán vállalnunk kell az állatok kedvéért. Pontosan ezt az érvet fogalmazza meg az Oxfordi Egyetemen tanító amerikai filozófus, Jeff McMahan.

Ezzel kapcsolatban két megjegyzés. Az első, hogy nem nyilvánvaló, hogy vajon ez a szenvedésmentes állattartás nem egy megvalósíthatatlan utópia-e, amelynek kergetésére kár az energiát pazarolni. Meglehet, hogy a hús utáni kereslet visszaszorításának, a hústermelést ellenösztönző intézkedéseknek és a közfigyelem ráirányításának az állatok szenvedésére több értelme van, mint azoknak a kísérleteknek, amelyek a hústermelés megreformálására, emberségesebbé tételére irányulnak.

A másik, hogy ez a megfontolás továbbra is azon az alapvetésen nyugszik, hogy nekünk, embereknek valamilyen módon jogunk van arra, hogy ezeknek a nem emberi élőlényeknek a testét a saját céljainkra felhasználjuk. Ameddig ezt humánusan és minimális szenvedéssel visszük végbe, szól az érv, nem emelhető ellenünk panasz. Manapság azonban számos filozófus vonja kétségbe ezt a premisszát is. Eszerint a gondolatmenet szerint az emberiségnek egyszerűen nem áll jogában, hogy saját táplálkozási vagy egyéb igényeinek kielégítése érdekében puszta eszközként használja ezeket a nem-emberi életformákat.

Így például a Harvard egyetem filozófiaprofesszora, Christine Korsgaard 2018-as Fellow Creatures című könyvében Kant és Arisztotelész nyomán amellett érvel, hogy az állatokat – vagy legalábbis bizonyos állatokat – éppúgy önértékkel rendelkező lényekként kell felfognunk, mint az embereket; ezekre az állatokra  ugyanúgy vonatkozik Kant erkölcsi maximája, mint embertársainkra, miszerint sohasem szabad őket pusztán eszközként kezelnünk, hanem mindig egyúttal öncélként is, elismerve ezeknek az élőlényeknek a méltóságát. Ha Korsgaardnak igaza van, fel kell tennünk a kérdést: vajon összefér az állatok méltóságának és önértékének elismerésével, hogy puszta táplálékforrásként kezeljük őket, méghozzá szükségtelenül?

Nem nyilvánvaló persze, hogy Korsgaardnak és a hozzá hasonló gondolkodóknak igazuk van. Az állatok önértékére és morális státuszára vonatkozó filozófiai kérdések megvitatása azonban messzire vezetne. Most csak annyit szeretnék megállapítani, hogy a legmeggyőzőbb érveknek amellett, hogy nem csupán az embertelen hústermelés, hanem a húsfogyasztás mint olyan is morálisan elítélendő, egy, az állatok morális státuszára vonatkozó gondolatmenetből kell kiindulniuk.

Akkor most együnk húst? Ne együnk húst?

Kötelességünk tehát vegetáriánusnak lenni? A fenti fejtegetések annyit mindenképp megmutatnak, hogy a húsfogyasztás és a hústermelés visszaszorítása mellett a jelen körülmények között erős érvek szólnak. Ott vannak egyrészről a nem elhanyagolható környezetvédelmi és klímaváltozással kapcsolatos megfontolások, másrészről az ipari hústermelés kegyetlensége és az állati szenvedés visszaszorításának imperatívusza. Mindez nem dönti el azonban, hogy ami felé törekednünk kell, az a húsmentes jövő, vagy a cél pusztán az emberséges hústermelés, már amennyiben ez lehetséges. Annyi azonban bizonyos, hogy a jelen körülmények között erős érvek szólnak a húsfogyasztás ellen, persze csak azok számára, akik ezt megtehetik.

Bár eddig elsősorban a húsfogyasztásról és a vegetarianizmusról volt szó, könnyen beláthatjuk, hogy ugyanezek az érvek más állati eredetű termékek ellen is szólhatnak. A tojásért vagy tejért tartott állatok hasonlóan ipari körülmények között, nem kevesebb szenvedés közepette élnek. Amennyiben ezek az érvek alkalmazhatók nemcsak a húsfogyasztásra, hanem más állati termékek fogyasztására is, akkor nem pusztán a vegetarianizmus, hanem egyenesen a vegán, tehát minden állati eredetű terméket mellőző étrend mellett is szólnak. Ez a következtetés ugyan radikálisnak tűnhet, de semmi egyebet nem tettünk, mint hogy levontuk premisszáink összes következményét.

Mindezek után joggal merülhet fel az olvasóban a kérdés, hogy én személy szerint tartom-e magam ezekhez a követelményekhez. A helyzet az, hogy pillanatnyilag nem vagyok sem vegán sem vegetáriánus. Viszont a fenti megfontolások fényében igyekszem folyamatosan visszaszorítani a húsfogyasztásomat, és eljutni egy olyan pontra, ahol mindazoknak a kötelességeknek meg tudok felelni, amelyekről itt beszéltem. A fenti érvelést azonban nem az én személyes erkölcsi felsőbbségem vagy erényes mivoltom miatt kell elfogadnunk, hanem a felhozott érvek meggyőző ereje miatt. A feladat sohasem az érvelő személyének és erényeinek, hanem csakis érvei meggyőző erejének a mérlegelése. Erre kérem most az olvasómat.

A szerző filozófus, a CEU PhD-hallgatója, kutatási területei a politikai filozófia, társadalomfilozófia és kritikai elmélet. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható. 

Kapcsolódó cikk:

link Forrás