Világraszóló sikert aratott karanténképeivel a magyar hobbifotós, aki főállásban sportruhaboltot vezet Parndorfban
Gazsó Attila nem tartja magát profi fotósnak és művésznek sem. Miközben burgenlandi munkahelye és hédervári otthona között ingázik, hobbiból készít képeket. A négygyerekes apa tavaly két elismerést is bezsebelt a tavaszi karantén idején készített családi sorozatával: a Sana Sanaa nemzetközi művészeti projekt pályázatán 578 jelentkező közül egyetlen magyar kiemeltként bejutott a legjobb 10 közé. A Documentary Family Awards versenyen pedig Lawrence Jackson, Barack Obama fotósa választotta a zsűritagok kedvencei közé a munkáit.
Minden a lehető legnagyobb rendben
Gazsó és felesége, G. Szabó Zsófi családja igazi magyar álomcsalád. Négy gyermekük – Ákos (14), Botond (11), Ervin (6) és Bogi (3) – szépen fejlődik.
Ákost nemrég vették fel egy győri középiskola kémia-biológia szakos osztályába, kicsit úgy is néz ki, mint az ifjú Sheldon. Botond inkább művész, hosszú haja van, sokat rajzol, elektromos dobot üt a szobájában, Black Sabbath-ot hallgat. Mindketten imádják a szuperhősös képregényeket. Amikor még lehetett tömegrendezvényeket tartani, egy fővárosi képregényfesztiválon akkurátusan végigjárták az összes standot, hogy a vásárfiára kapott 5-5 ezer forintot a legjobban tudják befektetni.
Ervin és Bogi egyelőre inkább a zajkeltésre, az üvöltve rohangálásra, papírtányérok dekorálására, esetleg a partvisnyél rendeltetésszerű használatára koncentrál – vagy boszorkányosat játszanak vele, vagy gitároznak rajta. Bár a családban nem központi téma a férfi és női princípium kiteljesítése, Bogi mégis, minden különösebb ránevelés nélkül dugja a csajom ölébe a lábát, hogy az ő körmét is fesse ki.
Szóval minden a lehető legnagyobb rendben.
Attila egy parndorfi sportruházati bolt üzletvezetője, mindennap ingázik a két ország között, Zsófia pedig óvodapedagógus, de évek óta otthon van a gyerekekkel hédervári lakásukban. Attila szerencsére annyi pénzt tud keresni az üzletvezetői munkájával, amiből eltarthatja az egész családot, illetve akár költséges hobbikat is finanszírozni tud. Nehezen tud azonban azonosulni a munkájával, így fotózni kezdett, amit önmegvalósításnak tart. Sokat is foglalkozik vele, olvassa a szaklapokat, keresi a lehetőségeket a megjelenésre. Mindig a nyakában van a fényképezőgép, bárhova is megy a család.
Weboldalán jelenleg 8 különböző téma köré épülnek a fekete-fehér alkotások. A képek a környezet és az ember bensőséges, intim kapcsolatával foglalkoznak. Nem sugárzik belőlük a közösségi médiát elárasztó öntelt jókedv, mégis van bennük valamilyen feszült nyugalom. Mintha ez a kiegyensúlyozottság a fotó elkészülte után megszűnne, rögtön szakadni kezd az eső, a macska támadásba lendül, vagy elcsattan egy pofon a családi idillben. Tájképein (Szigetköz, Hanság) is ez a komor hangulat uralkodik.
A Parndorfians sorozat lenyomata a fogyasztói attitűdnek és dinamikának. Itt a környezet épített, de legalább annyira fontos körítés, mint a természetfotóknál vagy a Roadside Messiahs sorozatnál. Míg a természetfotóknál a környezet hangulata ragad magával, addig a bevásárlóövezetben az emberi reakciók. A projekt kezdőképe is beszédes: a bevásárlásra rámosolygó ázsiai társaságot látszólag megvető arccal minősítő szőke nő a shopping centerekben mindennapos látvány lehet. A fotókból a fogyasztói kultúrával szembeni megvetés sugárzik úgy, hogy Gazsó maga is kiszolgálója ennek a rendszernek.
A karanténnapló
A lakásba plüssbomba robbant bele, repeszei plüssállatok, amelyek szétszórva hevernek a földön. A bombatölcsér közepén egy szőke kislány nyújtja bele a nyelvét a kamerába (15 év múlva a középső ujját fogja). A háttérben lévő két gyerekalak más-más dinamikában van. Az egyikük fejjel lefelé néz ránk, míg a másik ugrik a semmibe.
A karanténidőszak kezdetével a család magától értetődő témává vált (Gazsó első körben 2020. március 16-a és április 15-e között fotózta őket). A közösségi médiában eközben a kovászos kenyér és a jógapózok bemutatása után az otthoni élet kapta a legnagyobb szerepet.
Az alkotó ember itt hatalmas dilemmával kerülhet szembe: fel lehet-e áldozni a családunkat vagy a gyerekeinket a művészet oltárán? Van-e különbség a gyerekek biztonságának és fejlődésének szempontjából a művészi értékkel bíró fotók, Berki Krisztián kizárólag üzleti megfontolásból készített instareklámjai vagy a sután elkészített Facebook-posztok között? Hogyan lehet elkerülni, hogy a gyerekkor intimitása és a gyerekek privát szférája sérüljön? Továbbá ha a gyerekeket arra kondicionáljuk, hogy egész életük a nyilvánosság előtt zajlik, nehezebben tudják megvédeni magukat az esetleges veszélyekről, könnyebben elveszítik a realitásérzéküket, és esetleg magukról fognak akár kompromittáló képeket, információt megosztani.
Családi fotók másképp
Gazsó Attila képes karanténnaplója rendezetlenséget mutat. A szereplők ugyanazok: a fáradt, kicsit csüggedt anyuka, a fejüket rendszerint eltakaró, valami mögé, alá rejtő, kissé depresszív nagyfiúk és a folyamatosan mozgásban lévő kicsik. A lakás rendetlen (az asztalok, a polcok, a játékok). De ki is várna el rendet egy négygyermekes család otthonában? A szabályokról mindössze egy ajtóra ragasztott lista értesít minket, amit legalább abban a szobában be kell tartani. Elsőként a legfontosabb, az aktuális helyzetre reagáló utasítással: „A szobában nadrág nélkül tartózkodni tilos!”
A Sana Sanaa művészeti projekt Nairobit és Berlint, a két színes, pezsgő várost köti össze. Alapítója a fényképész Michael Maria Müller, aki a pandémia első fázisában hirdette meg koronavírussal foglalkozó felhívását. 578 beérkező projekt közül Gazsó egyetlen magyar kiemeltként bejutott a legjobb 10 közé, és egy berlini kiállításon mutatták be képeit.
A Documentum Family Awards (DFA) célja, hogy a családi fotózást dokumentarista jelleggel közelítse meg, és így támogassa azt. 2017 óta eddig nyolcszor osztottak díjakat, tavaly kétszer. A zsűri tagjai között volt Lawrence Jackson, Barack Obama egykori fotósa, ő döntött úgy, hogy Gazsónak adja az egyik Judges Choice Awardot. A DFA-n díjat kapott például Boncsér Orsolya is.
A hardcore punk mint alap
Zoomon beszélünk január környékén. Gazsó Attila kezében egy pohár bor, körülötte a család, akik alkalmanként különböző performanszokkal szórakoztatnak minket. Leginkább Ervin és Bogi. Gazsó konzekvensen utasítja vissza, hogy fotóművésznek hívjam a beszélgetés alatt. Ő csak egyszerű ruhaboltos – mondja. Pedig a fotós díjakon, kiállításokon és megújuláson túl van kapcsolata a művészettel, hiszen tinédzserként olyan méltán híres zenekarokban dobolt, mint a Destrukció Murr Murr, az Aspirin Please vagy a Belief Gives Power. Ez a punk tempó gyűrűzött tovább a fotóiba, de a mindennapjaiba is.
Azért kezdett el fotózni, mert ez a leggyorsabb és legegyszerűbb módja gondolatai kifejezésének. Az írással nincs tapasztalata, a zenélésben elfáradt. A hardcore punk szubkultúrában mindig nagy hangsúlyt fektettek a vizualitásra, a lemezek, cédék, kazetták borítóira, a zenekari fotókra. Ebből építkezik még ma is. Öt éve fogott először gépet a kezébe, de nem valamilyen fotóművész hatására, sőt valójában nem is ismert nagy fotósokat. Egyszerűen az történt, hogy lett pénze gépet vásárolni.
Az én családom anarchista közösség
Amikor a témaválasztásairól beszélünk, Gazsó a kézenfekvőséget határozza meg döntő tényezőként. Magától értetődőek a témái: család, természet és munka. Nagycsaládos kenyérkeresőként csak az őt körülvevő élethelyzetekre tud reflektálni a fotóival, hiszen az idejébe nem fér bele más, nincs lehetősége szervezni maga körül a témákat.
Mégis úgy érzi, hogy képes valami érdekeset mondani másoknak, és ezzel az attitűddel válik nem öncélúvá az inspirációja arra, hogy a családját örökítse meg. Valami univerzálisat, de mégis egyedit keres a család ábrázolásában, persze így is nagy viták alapja ez a folyamat, hiszen intim pillanatokba enged bepillantást. „Mindegyik kép olyan, mintha a telefonom nyomkodnám” – kiabál be a háttérből a felesége.
Gazsó úgy próbálja szervezni az életét a körülötte lévőkkel, hogy anarchista közösségként tudjon működni. Hagyja fejlődni a családját, ahol automatikusan és autonóm módon vehet részt mindenki a közös építkezésben. Szerinte ez a szemlélet meglátszik a családi fotókon, bár nem ez volt a cél.
Mint mondja, nem tud másmilyen fotókat készíteni. Sokszor szürreálisnak tartja a helyzeteket, amikbe sodródik. „Amikor Ervin széttárt karokkal, elhomályosodott arccal fekszik a földön, az azért eléggé szürreális, nem? De mit tudok csinálni? Ez van.”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: