Így lett Medellín a kokain és az erőszak központjából az egész világnak példát mutató zöld okosváros
Kolumbia második legnagyobb városa, Medellín nevének hallatán valószínűleg mindenkinek a Pablo Escobar vezette drogkartell jut először az eszébe, és bár turisztikai szempontból valószínűleg nem árt Medellínnek a kokainkirály egykori helybéli tevékenysége, a város vezetői már évtizedek óta azon dolgoznak, hogy levakarják ezt a stigmát. Míg korábban legfeljebb a világ legveszélyesebb városa címet tudhatta magáénak, a töretlen városfejlesztésnek köszönhetően 2013-ban a világ leginnovatívabb városának, 2019-ben pedig a világ első számú okosvárosának választották Medellínt, amely most újabb célt tűzött ki maga elé: Latin-Amerika első ökovárosa szeretne lenni.
Több évtizednyi erőszak, félelem és társadalmi-gazdasági megosztottság után, az ezredfordulót követően új irányt vett a város: a szegénynegyedek felzárkóztatásával, a közösségi és kulturális terek kiépítésével, a fenntartható és kiterjedt közlekedési hálózat fejlesztésével, valamint azzal, hogy a lakosok közvetlen befolyáshoz jutottak az önkormányzati döntéshozatalban, kezdetét vette a béke és a társadalmi egyenlőség korszaka Medellínben. Ezzel párhuzamosan – egy 2018-as statisztika szerint – az emberölések száma lakosságarányosan 95 százalékkal, a szegénységi ráta pedig 66 százalékkal csökkent húsz év alatt.
Az elmúlt években a természet- és környezetvédelem került a középpontba. Városi biodiverzitás-megőrző akcióterv készült, a belvárosi hősziget-hatást három év alatt 2 Celsius-fokkal mérséklő, egymással összekötött zöldfolyosók épültek, a pandémia utáni korszakra pedig további ambiciózus vállalásokkal készülnek Medellínben: 2030-ig 20 százalékkal csökkentenék a szénkibocsátásokat, megdupláznák a tömegközlekedési útvonalak számát, minden tömegközlekedési eszközt elektromos változatra cserélnének, és 50 százalékkal növelnék a biciklisávokat is.
Közben persze a bűnözés sem szűnt meg, csak átalakult. A Medellín-kartell végrehajtó szárnyaként létrehozott Oficina de Envigado vagy a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (ELN) nevű gerillaszervezet máig jelen van a térségben, és a bűnszervezetek becslések szerint nagyjából 5000 tagot számlálnak a két és fél milliós városban. Bár a gyilkosságok száma történelmi mélypontra ért 2020-ban, a fegyveres rablások megtízszereződtek az elmúlt tíz évben, a zsarolások és a védelmi pénzek beszedésének esetszáma pedig a hétszeresére nőtt 2008 óta.
Volt honnan felkapaszkodni
Úgy tűnik, a popkultúra sosem fogja hagyni, hogy Medellín teljesen leszámoljon sötét múltjával. De miért is tenné, ha a nézők, olvasók, hallgatók nem tudnak betelni a megtörtént bűnesetekkel, amelyek között kevés olyan sztori van, mint Pablo Escobaré. A valaha élt leggazdagabb bűnöző 1976-ban alapította meg minden idők leghatékonyabb drogkartelljét, amely karrierje csúcsán csak az Egyesült Államokba havi 80 tonna kokaint szállított, és amelynek kezében egyes számítások szerint a világ kokainkereskedelmének 80 százaléka összpontosult. Escobar életét ráadásul olyan dolgok színesítették, mint amikor kijátszotta az amerikai kiadatását, és inkább saját építésű luxusbörtönébe vonult, vagy hogy magánállatkertjébe zsiráfokat, kengurukat, elefántokat és – mára veszélyesen túlszaporodó – vízilovakat szállíttatott.
A saját börtönéből is megszökött kokainkirályt végül 1993-ban, országos szintű hajtóvadászatot követően sikerült kiiktatnia a CIA, a DEA (az amerikai kábítószer-ellenes hivatal), valamint az USA különleges erői és katonai hírszerzői által kiképzett kolumbiai rendőrbrigádnak. Temetésén több mint 25 ezren vettek részt, többségében azok a medellíni szegények, akik egyfajta Robin Hoodként tisztelték az iskolákat és sportpályákat építtető, a nyomornegyedekben élőket gyakran segélyező drogbárót. Pablo Escobar már 28 éve halott, de a Netflix sikersorozata és a Johnny Depp, Javier Bardem vagy Tom Cruise főszereplésével készült filmek tesznek arról, hogy Medellín megmaradjon Escobar Citynek.
Escobar halála és a kartellháborúk lecsengése után sem lett sokkal békésebb a helyzet, az 1990-es évek hátralevő része ugyanis a balos (FARC) és jobbos (AUC) milíciák harcáról szólt. A fegyveres csoportok elsősorban a Comuna 13 vagy San Javier néven ismer városrészért harcoltak, ahonnan a tengerpart felé vezet az út – aki ezt a körzetet ellenőrzi, az a csempészútvonalakat is kézben tartja. A milíciák ellen több alkalommal felléptek a kolumbiai állami erők, de a legnagyobb csapást 2002-ben mérték a medellíni fegyveresekre: az Álvaro Uribe elnök által elrendelt Orion hadművelet során véres küzdelemben szerezték vissza a területet a milíciáktól.
Igaz, az elmúlt évek vizsgálatai során egyértelművé vált, hogy a művelet nem volt a legtisztább: a gyilkosságok száma azért esett vissza látványosan, mert a hatóságok csendben megegyeztek Escobar korábbi szövetségesével és későbbi ellenségével, az AUC-ben vezető szerepet betöltő Don Berna drogbáróval, hogy kényszerítse ki az erőszakstopot. Mint kiderült, ez gyakran csak annyit jelentett, hogy a kivégzett embereket nem hagyták az utcán heverve, hanem két különböző, önkormányzati fenntartású tömegsírba szállították őket. A kolumbiai Különleges Békebíróság (JEP) vizsgálata szerint legalább 1374 emberölést hallgatott el így a városvezetés, ami igencsak besározza az elmúlt közel húsz év békepropagandáját.
És persze amellett is nehéz elmenni, hogy a kokainkapitalizmus értelmében Kolumbia, és azon belül Medellín gazdaságát a mai napig a drogkereskedelemből származó pénz hajtja, legalábbis részben. Ahogy maga Escobar fogalmazott: „A drogokból befolyó pénzből a teljes gazdaság profitál: azok is, akik csempésznek, és azok is, akik nem. Ha egy drogcsempész házat épít, akkor az a paraszt is profitál belőle, aki kivágja hozzá a fát.” Így például a kereskedők igényeit kiszolgáló klubok, éttermek üzemeltetői és dolgozói, az építőipar vagy a finomításhoz szükséges vegyi anyagok beszállítói is részesülnek a drogpénzből, az ő adójukon keresztül pedig az állam és az önkormányzatok is.
Ingyenes oktatás, városi libegő, internet mindekinek
A gerillák és a milíciák visszaszorítása után a 2003-ban megválasztott polgármester, Sergio Fajardo kezdhette meg Medellín újratervezését. A város első pártoktól független vezetője saját bevallása szerint egy ideológiához sem kötődik, és a pragmatikus politika híve: szerinte minden állami és önkormányzati beavatkozásnak csak a társadalmi egyenlőtlenségek, az erőszak és a törvénynélküliség kultúrájának eltörlése, és így a polgárok jólétének növelése lehet a célja. Hitvallása szerint a félelemből a remény felé a tudományon, a kultúrán, az innováción és a vállalkozói szellemen keresztül vezet az út.
Politikájának három alapköve a közösségi terek kialakítása, a lakhatási problémák megoldása és a megbízható szociális szolgáltatások biztosítása – ezekben látta a valódi változás katalizátorait. Bár a kartellek felszámolása után a zsigeri reakció az lett volna, hogy fegyveres rendőröket küldenek a problémás (és leginkább szegény) negyedekbe, a várostervezők a lakosokkal egyeztetve más eszközhöz nyúltak. „Ahelyett, hogy még több fegyverrel árasztották volna el az utcákat, inkább befektettek a szegény közösségekbe, és az ottani lakosokat elsőosztályú állampolgárokként kezdték kezelni. Így lehet igazán megváltoztatni életeket” – mondta a Newsweeknek Boyd Cohen, a barcelonai EADA üzleti egyetem urbanista kutatója. Fajardónak 2007-ben lejárt a mandátuma, de utódain keresztül a szellemisége tovább öröklődött.
A városfejlesztések során elsősorban a belváros és a külső negyedek összekötésével igyekeztek egységet teremteni, és felszámolni a társadalmi-gazdasági különbségeket. Utakat, iskolákat, egészségközpontokat, sportpályákat építettek, de a hagyományos megoldásokon túl nagy hangsúlyt fektettek a környezetbarát lakóparkok és a kulturális-oktatási központokként funkcionáló, zöldterületeken elhelyezett könyvtárparkok kiépítésére, valamint egyedülálló módon drótkötélpályás felvonókat (libegőket) is létesítettek, hogy a domboldali szegénynegyedekből könnyen be tudjanak járni az emberek a városba, ami a munkavállalást is megkönnyítette a számukra. Utóbbi célt szolgálta az az óriási beruházás is, amely során kültéri mozgólépcsőket építettek, hiszen a magasban lévő nyomornegyedek lakóinak addig 28 emeletnyi, omladozó, meredek lépcsőt kellett megmászni, hogy eljussanak a városközpontba, majd vissza.
A lakosokat bevonták a döntéshozatalba is, az egyes körzetekben lakossági tanácsok álltak fel, amelyek javaslatokat adhattak le az önkormányzatnál arra vonatkozóan, hogy mely területek szorulnak leginkább fejlesztésre. Ennek eredményeként a város oktatási rendszere is teljesen megújult: 20 ezer tanárt küldtek továbbképzésre, hogy innovatív oktatási módszereket sajátítsanak el, és minden gyerek ingyen férhetett hozzá az iskolán kívüli programokhoz, amelyek javarészt kulturális, tudományos, technológiai és idegen nyelvi tanulmányokból álltak. A foglalkozások és a kibővült sportlehetőségek gyerekek ezreit tartotta távol a bűnbandáktól, és több tízezer fiatalnak nyílt lehetőség az egyetemen vagy technikumban való továbbtanulásra. Az egészségügyi reformban is külön hangsúlyt kaptak a gyerekek: olyan központok nyíltak, amelyek egészségügyi és táplálkozási szolgáltatásokat nyújtottak a szegény gyerekeknek és családjuknak.
Fajardo közvetlen utódja, Alonso Salazar már kifejezetten a technológiai újításokat kihasználó, digitális megoldások felé fordult. A kaotikus, gyakori balesetekkel sújtott közúti közlekedés megreformálásának első lépése 40 okoskamera felszerelése volt a legdurvább kereszteződésekben, a gyorshajtók és a veszélyes sofőrök rendszámát automatikusan leolvasó készülékek pedig azonnal küldték az autóhoz tartozó emailcímre a büntetést – a szabálysértések száma ennek megfelelően 2009 és 2014 között 80 százalékkal csökkent. Később még több száz ilyen kamerát felszereltek, míg a legforgalmasabb utak mentén digitális kijelzőkön adnak tippeket az autósoknak a legjobb útvonalak megtalálására.
A digitális fordulat része volt a Ruta N nevű innovációs negyed létrehozása is, amelynek keretében a városvezetők irodával, kezdőtőkével és szakmai segítséggel és nagyvállalati kapcsolatokkal csalogatták a városba a technológiai startupokat – a befektetés sikeres volt, 25 országból több mint 170 cég költözött a Ruta N negyedbe, három év alatt 4000 új munkahelyet teremtve. A technológiai forradalomnak köszönhetően az áradások és a földcsuszamlások előrejelzése is könnyebbé vált, a veszélyes területeken élők így okostelefonon kaphatnak időben figyelmeztetést, ha katasztrófa közeleg.
Az internethozzáférés korábban meglehetősen egyenlőtlenül oszlott el a különböző városrészek között, ezért az elmúlt években több mint 150 nyilvános, ingyenes wifizónát alakítottak ki, míg 500 helyszínen ingyenesen használható számítógépeket helyeztek el, és 48 olyan központot is létrehoztak, ahol az internet használatát lehet elsajátítani, szintén ingyenes órák keretében. Mára a legszegényebb lakosok kétharmadának van okostelefonja, és az önkormányzatnak azt is sikerült elérni – még a koronavírus-járvány előtt –, hogy közel 500 helyi cég engedélyezze a távmunkát az alkalmazottainak, ezzel is csökkentve a közlekedési hálózat leterheltségét. A kényelem mellett ezt a célt szolgálja az is, hogy a önkormányzati ügyintézés és a közműdíjak befizetése szinte teljes mértékben online is elérhető.
A polgármesteri pozíciót 2020-ig betöltött Federico Gutiérrez idején egyébként is nagy hangsúlyt fektettek a levegőminőségre. „Medellín domborzata és széljárása miatt a levegő minősége évente kétszer, márciusban és októberben jelentősen romlik. Az intézmények évek óta rendelkeztek ezekkel az adatokkal anélkül, hogy nyilvánossá tették volna őket. Az emberek azt hitték a szmogra, hogy köd” – mondta Gutiérrez egy tavalyi interjúban. Ebből következett a fenntartható közlekedés fejlesztése is: 65 elektromos busszal bővítették a városi járműparkot, a régi buszokat pedig környezetbarát technológiával látták el. A felvonórendszer bővítése mellett 80 kilométernyi új bicikliutat és még több járdát építettek, és elindult az elektromos taxik tesztprogramja is.
Két fokot már hűlt a levegő, de Medellín egyedül nem tudja megnyerni a klímaháborút
Az elmúlt évtizedek városfejlesztéseinek egy hátulütője mindenképpen volt: az építkezésekkel és a népességnövekedéssel párhuzamosan a városi hősziget-hatás is nőtt. Minél jobban be van építve egy terület, és minél népesebb egy város, annál magasabb a városmagban tapasztalt hőmérséklet a külterületekhez képest – az átlagosan 0,5–1,5 Celsius-fokos emelkedést nyáron a klímaberendezésekből, télen a sűrű épületek fűtéséből fakadó hőkibocsátás okozza. A hősziget-hatás ráadásul éjjel erősebb, mint nappal, mivel a nappali forróságot az épületek éjszaka sugározzák vissza a légkörbe, ezért a város nem tud lehűlni.
A városi hősziget-hatást a zöldterületek és a vízfelszínek arányának növelésével lehet ellensúlyozni – Medellínben éppen ehhez a megoldáshoz nyúltak 2018-ban. A több mint 16 millió dolláros kezdeményezésben 75 hátrányos helyzetű lakos kapott lehetőséget arra, hogy a város botanikus kertjében kapott kiképzés után a város kertészeivé váljanak: a főbb útvonalakat gyalogosan összekötő 36 zöldfolyosó mentén, 65 hektáron körülbelül 8800 fát és 90 ezer kisebb növényt ültettek.
A zöldfolyosók számos előnnyel járnak: a növények megkötik a levegőben terjedő szén-dioxidot, a szálló por szűrésével javítják a levegőminőséget, a vadvilág számára előnyös környezetet nyújtva növeli a városi biodiverzitást, és persze a hősziget-hatást is csökkenti – egy idén augusztusban megjelent cikk alapján három év alatt már 2 Celsiuk-fokkal sikerült lejjebb faragni a városi levegő hőmérsékletét. A zöldfolyosók bővítésétől további 4–5 fokos csökkenést várnak 2050-ig, így visszafordulna az a trend, amely 2010-re 6 fokkal a normális érték fölé emelte Medellín átlaghőmérsékletét.
Medellín ökológiai sikereihez a lakosság mellett az állam támogatására is szükség van, de a városban attól tartanak, hogy egyfajta kirakatvárosként tekintenek rájuk fentről – sőt, vannak, akik még a város vezetőin is számonkérik, hogy túl nagy figyelmet fordítanak a fenntarthatóságra, miközben a szegénység még mindig fájdalmasan magas szinten, 14 százalékon áll a városban. „Azok, akik hatalomra kerülnek, jobban törődnek a város nemzetközi imázsával és az elismerésekkel. Ez azonban kevés ahhoz, hogy valódi társadalmi változást érjünk el” – mondta az Al Jazeerának egy helyi környezetvédelmi aktivista, Daniel Suarez.
Suarez szerint városa tényleg példát mutathat a világ számos nagyvárosának a klímaváltozás elleni harcban, és szükség is lenne arra, hogy egyre több város kizöldüljön – enélkül ugyanis Medellín fáradozásai is hiábavalók.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
