A rendszerváltás éveiben botránykőnek számított egy betegség, amelyet az orvostudományi szakirodalom máig nem említ. A közelmúlt történelmével foglalkozók viszont a társadalmi viszonyok leírásakor már gyakrabban kitérnek arra a tengiziként emlegetett tünetegyüttesre, amelyről három évtizede a kocsmáktól a piacokon át a második nyilvánosságig minden létező fórumon szó esett – kivéve a hivatalos állami csatornákat.

A Kádár-korszak hipokrita tájékoztatáspolitikája Csernobilhoz hasonlóan kezelte az ügyet, az elhallgatásokkal tűzdelt propaganda-tudósításokra azonban rácáfoltak az első- vagy másodkézből származó személyes beszámolók. Az 1980-as évek második felében ugyanis szinte nem volt olyan család, amelyben valakinek a valakije, esetleg annak a valakinek a közeli ismerőse ne dolgozott volna Tengizben, ahol „kemény melóval” pár év alatt „egy ház árát” lehetett megkeresni.

Rendszerszintű agónia

„Nem fizettek aránytalanul nagy árat a szívritmuszavaraikkal, fulladásaikkal? Metabolikus acidózisban felborult anyagcsere-folyamataikkal? Máj- és hasnyálmirigy-elégtelenségeikkel? Károsodott veséjükkel? Folyamatos nyugtató- és Quarelin-szedésükkel?” – teszi fel a kérdést az apja értelmetlen életén merengő beszélő Mezei Márk Zsidó temetés című új regényében. A Kalligram kiadásában nemrég megjelent prózakötet egyik kulcsmotívuma ugyanis a Tengiz-szindróma. Az 1987-ben játszódó regényben a Kazah SZSZK-ban végzetesen megbetegedett apa agóniája nem titkoltan az egész szocialista rendszer lassú haldoklását is szimbolizálja.

Mezei regényében, ahogy a valóságban is, elhallgatják a betegség valódi okát, a kint töltött időszakot, ahogy persze az apa és fia közti minden más konfliktust is. Az író szerint „a kibeszéletlen titkok kegyetlen jellegzetessége, hogy mérgezik és szétbomlasztják az emberi kapcsolatokat, rabul ejtik és gyakran halálra kínozzák az érintetteket”.

Ahogy ez a korabeli magyar valóságban is történt. A termelési riportok kizárólag arról szóltak, hogy államközi szerződés keretében lelkes szakemberek építik a Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság területén található földgáz- és kőolajmezők kitermeléséhez szükséges infrastruktúrát, a beszámolók azt hangsúlyozták, hogy a kitermelt szénhidrogének mekkora mértékben támogatják a szocialista népgazdaságot. A hétköznapokban eközben viszont, ahogy Mezei regényében is, tényként kezelték a megbetegedések tengizi eredetét, a szóbeszéd evidenciának vette, hogy a hazatértek légzőszervi bántalmai, nyálkahártya-betegségei, szívpanaszai és különféle daganatai az ott eltöltött idő következményei.

Kénköves pokol

„A nagyszabású vegyipari beruházás 1986-tól 1995-ig a Vegyépszer vállalat vezényletével zajlott, a munka dandárja 1988-ra esett, ekkor hatezer főt számlált a Vegyépszer-csapat” – írta a HVG 1996-ban. A hetilap szerint a sztálini időkben kényszermunkásokkal termeltették ki a gázt és az olajat a zord klímájú, sivatagos vidéken, de a magyar munkásokat már nem a politikai erőszak vezérelte, hanem az itthoninál nagyságrendekkel jobb fizetés csábította Tengizbe.

A Magyar Narancs 2013-as összefoglalójában megszólaltatott egykori vendégmunkás szerint a Magyarújfalunak is nevezett telepen négyágyas szobák voltak az egyemeletes épületekben,

„volt légkondi, és magyar ételeket főztek. Elégedett voltam, lehetett focizni és pingpongozni. Heti hat napot dolgoztunk, naponta 10-12 órát, de ha akartál, mehettél vasárnap is prémiumért.”

A Vegyépszer a leszerződött dolgozók szerint azonban nem tájékoztatta őket arról, hogy Tengizben a kőolaj kén-hidrogén-tartalma a 25 százalékot is elérheti, amit ugyan kivonnak a nyersolajból, de a cseppfolyós vegyületet a szabadba engedik. Márpedig a levegőbe kerülő kén és illékony vegyületei, például az önmagában is mérgező kén-hidrogén (H₂S) belélegzve súlyosan károsak, és akkor a kezdetleges technológia miatt kiszabaduló egyéb rákkeltő szénhidrogén-vegyületekről, nehézfémekről szó se essék.

A Magyar Narancs nyolc éve megszólaltatta Mózsa Szabolcs sugárhematológust is, azt a szakértőt, aki a panaszokkal jelentkező mintegy 150 kinti dolgozó tünetei alapján 30 oldalas tanulmányban foglalta össze a Tengiz-szindrómát az 1990-es évek legelején. A dokumentum szerint „a speciális kémiai és fizikai közegben fennállt a munkaártalom lehetősége, elsősorban a felszabadult kénhidrogén-származékok miatt, továbbá azért, mert a kőolaj- és földgázkitermelésnél felszabaduló gázok egy része bőrön át is felszívódhatott, nem csak a nyálkahártyán keresztül vagy légzéssel kerülhetett a szervezetbe”.

Perelhúzódás

Az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején számos újságcikk, rádióműsor, riportkönyv és dokumentumfilm állította, hogy sok százan betegedtek meg súlyosan a Kaszpi-tenger északi partján. Ahogy azt is, hogy a visszatérők közül sokakat életre szóló elváltozásokkal diagnosztizáltak, és egyre több a haláleset is. Az állami hatóságok azonban a köztársaság 1989. október 23-ai kikiáltása után is hárítottak, ahogy a munkásokat alkalmazó vállalatok is.

1991-ben a tengizi munkavállalók kártérítési perek sokaságát indították el az állam és az állami vállalatok, elsősorban a fővállalkozó, a később más okokból ismerté vált Vegyiműveket Építő és Szerelő Részvénytársaság, azaz a Vegyépszer ellen.

Részsikert csak ketten könyvelhettek el közülük. Nekik 12 év pereskedés és a magyarországi elutasítások után 2003-ban rekordösszegű kártérítést ítélt meg a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága. De nem az egészségkárosodás, hanem „perelhúzódás” jogcímén kötelezte a magyar államot 12 ezer eurónak megfelelő összeg kifizetésére a strasbourgi ítélet – írta akkor a Népszabadság.

Pedig a HVG 1996-ban a károsultakat tömörítő Tengiz Alapítvány gyűjtése alapján már úgy tudta, hogy az 1989-ig kint dolgozók közül négyszáznál alakult ki súlyos betegség, negyvenen meg is haltak.

Élet és irodalom

„Százhalombattán nőttem fel, egy olyan ipari településen, ami az akkori nevén Dunai Kőolajipari Vállalat (DKV) és a Dunai Hőerőmű Vállalat (DHV) hatalmas gyárlétesítményei és folyamatosan füstölő kéményei közé lett felhúzva” – hoz egy indokot regényének tengizi motívumára Mezei.

Szerinte az 1980-as évek Magyarországán egy tisztán ipari városban élni azt jelentette, hogy a lakók folyamatosan ki voltak téve a durva környezeti terhelésnek, a légszennyezésnek, a gondatlanul kezelt veszélyes anyagoknak.

„Bár kevés szó esik erről, rengeteg gyerek küzdött asztmával és allergiával, lett ekcémás. A környezetvédelmet hírből sem ismerő vállalatok persze a maguk módján igyekeztek, hogy gyógykezeltessék a már megbetegedett gyerekeket. Így én is több alkalommal voltam különböző tüdőszanatóriumokban az NDK-ban és Lengyelországban”.

Korábbi kapcsolódó cikkeink: