Amióta léteznek szobrok, azóta döntögetjük őket

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

A brit Art UK brit szervezet munkatársai alaposan megvizsgálták, hogy kinek, minek és miért emeltek eddig szobrot Londonban, és kiderült, hogy a kulturális sokszínűség szempontjából bizony nagy a baj: a köztéri alkotások többsége férfiaknak állít emléket, ami meg nem, az állatoknak, nők viszont alig akadnak közöttük. A város mintegy 1500 szobrának csak a 4 százalékát mintázták létező női szereplőről, miközben ez az arány a férfiak esetében 20,5 százalék.

A kutatásban az etnikai sokszínűséget is vizsgálták: kiderült, hogy csak a szobrok nagyjából 1 százaléka ábrázol színes bőrű embert, ezeknek a többsége is férfi, a színes bőrű nők aránya a londoni szoborkészletben mindössze 0,2 százalék.

Ezeken az áldatlan állapotokon a brit főváros változtatni akar: Sadiq Khan, London főpolgármestere csütörtökön jelentette be, hogy egymillió fontot különítenek el arra a célra, hogy a kulturális sokszínűség jobban megjelenjen a köztéri alkotásokban is. A szobrokon kívül az önkormányzatok street artban is gondolkozhatnak, így például graffitis nőket is várnak, de az utcanevek átírását sem zárják ki.

A mostani szobrok 8 százaléka ábrázol állatot, nőt viszont csak a 4 százalékuk. A legtöbb szobrot katonáknak és a királyi család tagjainak emelték, de akadnak közöttük politikusok, írók és művészek is.

Felköttetem a lord-majort, ha bosszant bármi nesz!

Az elmúlt néhány évben egymást érték a tüntetések és a szobordöntögetések, de az önkormányzatok is eltávolítottak több olyan szobrot, amelyek vegyes megítélésű történelmi személyeket ábrázoltak. A mostani felmérés eredményei alapján Londonban eltávolítják Thomas Guy feltaláló, politikus és kórházalapító szobrát, mert a Kelet-India Társaság részvényese volt, de mennie kell Robert Claytonnak is, őt rabszolgatartó múltja miatt távolítják el a közterületről. Clayton 1679 és 1680 között volt London lordmajorja.

London mellett több más városban is átvizsgálják, hogy kiről lehet szobrot állítani. A Kelet-Londoni Egyetemről eltávolítják Sir John Cass szobrát, mert rabszolgákkal kereskedett. Mennie kell Stapleton Cotton lovasszobrának is, aki barbadosi kormányzóként szintén érintett volt a rabszolgakereskedelemben. A szobor eltávolítását követelő petícióban azt kifogásolják, hogy Cotton katonai sikereiről megemlékezik az emlékmű, de sehol sem említik, hogy rabszolgákat tartott. A Policy Exchange gyűjtésében 15 egykori rabszolgatartó, hadvezér és politikus szerepel, közöttük olyan vitatott történelmi alakok is, mint Oliver Cromwell, akinek szobrát az írek ellen elkövetett genocídium miatt akarják ledönteni.

Cromwellt sem szereti mindenkiFotó: EURASIA PRESS/Photononstop via AFP

A probléma persze túlmutat az egykori gyarmatbirodalom ilyen-olyan kormányzóin és politikusain: aligha lehet olyan történelmi figurát találni, aki mindenkinek szimpatikus lenne. A rabszolgatartók, ültetvényesek vagy gyarmati kormányzók esetében azok, akik a szobrok eltávolítását követelik, úgy gondolják, hogy inkább a múzeumban lenne a helyük, mint köztéren, a terek, parkok és utcák neveiről pedig úgy vélik, hogy ha vitatott személyiségek neveit viselik, azt a képzetet kelthetik, hogy ezek az emberek egyfajta példaképnek számíthatnak.

Szobordöntés Magyarországon

A mostani hírek alapján a szobordöntögetés valami újmódi dolognak tűnhet, pedig nem az. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a mostani felülvizsgálatot és tüntetéseket főként a Black Lives Matter mozgalom táplálja, de pont Magyarországon talán felesleges is felhívni rá a figyelmet, hogy szobrot dönteni történelmi gesztus. „Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848-49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek” – ez volt az ötvenhatos egyetemisták pontjai közül a tizenharmadik. Nem véletlen, és nem is ez volt az első eset, hogy Magyarországon hasonló szimbolikus jelentőségű rombolás történt: Pótó János történész szerint ilyen volt az is, amikor a Citadella bejárata fölül a kiegyezés után V-alakban kiszedték a köveket, vagy az, amikor több vidéki városban is 1956 egyik legfontosabb aktusa a köztéri szimbólumok eltávolítása volt.

Sztálin feje a Nagykörút és a Rákóczi út sarkánFotó: Fortepan / Hofbauer Róbert

László Andor történész szerint „a nálunk a 19. század második felétől kezdve felállított köztéri emlékművek nem puszta szobrok, híven tükrözik a mindenkori hatalom ideológiáját, az általa előnyben részesített történelemképnek a lenyomatai”, amelyek idővel „emlékezetháborús övezetekké” váltak. Jellemző példája ezeknek az emlékezetháborúknak az 1951-ben felavatott Sztálin-szobor története is: Romsics Ignác történész a Magyarország története a XX. században című könyvében azt írja, hogy a szobor amiatt is irritálta az embereket, mert a 8 méteres bronzszobor alapanyagát Tisza István, Andrássy Gyula, Görgey Artúr és mások szobrainak beolvasztásából nyerték. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyűjteményében szereplő fényképek egyenesen azt az összefoglaló címet kapták, hogy harc a jelképek ellen, a forradalmárok első dolga pedig az volt, hogy leverjék a homlokzatokról a vörös csillagokat, és ledöntsék a szovjet katonák tiszteletére emelt szobrokat. A forradalmat szabályos csillaghullás kísérte.

Megszoktuk, megszokták

Ebből a szempontból nem is tűnik meglepőnek, hogy most a boldogtalan Kolumbuszt és Cromwellt is előveszik, csak épp nem zajlik forradalom. Amit Chaudhuri indiai író szerint itt nincs is különösebb látnivaló, sőt, az az érdekes, hogy tényleg nincs látnivaló: sok szobor, tér és emlékmű úgy beleszürkült a városképbe, hogy az emberek többségének már fel sem tűnik, hogy ott van, sőt, gyakran az ember már azt sem tudja, hogy kiről mintázták a szobrot. Chaudhuri szerint könnyű azzal elintézni valamit, hogy a múlthoz tartozik, a szobrok viszont gyakran olyasvalakiknek állítanak emléket, akire nem jó emlékezni. 

A mostani szobordöntögetés 2015-ben kapott erőre, amikor Dél-Afrikában eltávolították a róla elnevezett egyetemről Cecil Rhodes egykori kormányzó szobrát. Ezt aztán számos tiltakozás követte: volt, aki szerint nem szabad megtagadni a múltat, és Rhodes igenis fontos szereplője a dél-afrikai történelemnek, mások szerint az apartheid megszűnése utáni egyenlőtlenségek is a gyarmati múlt örökségének tekinthetők, és sértő a fekete diákokra nézve, ha Rhodes szobrát megtartják. Igazságot nem igazán lehet tenni az ügyben: ahogy Tyler Stiem írja a Guardianben megjelent cikkében, a legtöbben fekete-fehéren látják a kérdést, vagy a szobrok elbontása mellett vannak, vagy éppen ellenkezőleg, minden emlékművet megtartanának. Hiszen azért emlékmű, hogy emlékeztessen valamire, a múltat meg nem lehet letagadni.

Hol a helye?

Szobrokat viszont mindig is emeltek, sőt, ahogy László Andor is megjegyzi, a mindenkori hatalom általában elbontotta az előző rezsim szobrait, és a sajátjait állította a helyükbe. Köztes megoldás lehet a régi szobrok szoborparkba vagy múzeumba szállítása is, de itt megint csak kérdés, hogy minek hol van a helye: emlékmű vagy műtárgy? Miért maradhat meg az egyik szobor a köztereken, ha a másiknak mennie kell?

Steve Mintz etikaprofesszor szerint az a lényeg, hogy nem szabad elsietni az ítélkezést: a mostani társadalom odáig jutott, hogy ha valaki nem ért mással egyet, figyelmen kívül hagyja, vagy megpróbálja betiltani a véleményét. Az természetes, hogy van, ami felett eljár az idő, és szimbolikus jelentősége van annak is, ha szoborparkba kerül valami. David Freedberg művészettörténész szerint a képrombolás története végigkíséri az ember történetét, és a mai napig tart: ide tartozik a berlini fal leomlása, a kommunista emlékművek elbontása és az is, amikor a tálibok 2001-ben felrobbantották az afganisztáni Buddha-szobrokat.

Csizmák a talapzaton

Sarah Kurnick antropológus és régész szerint is ősi gyakorlatról van szó, ami gyakorlatilag egyidős a művészet megjelenésével – tulajdonképpen az lenne a különös, ha az ember nem szeretné lerombolni a múltat, de az is természetes, hogy a rombolás közepette valami azért megmarad az emlékművekből. Ez nem véletlen: az akkádok Krisztus előtt 2300 környékén szobrot emeltek Sarukkínnak, a birodalom alapítójának, halála után viszont megcsonkították az arcképét, levágták a fülét, kivájták a szemét és betörték az orrát. Megsemmisíthették volna a szobrot, mégsem tették; a megcsonkításával üzenték meg az utókornak, hogy mi a véleményük róla. Hasonlóan viselkedtek egyes közép-amerikai törzsek is. Egyiptomban III. Thotmesz fáraó mindent megtett azért, hogy meggyalázza az anyja, Hatsepszut emlékét: a róla készült festményeket lekapartatta, a szobrait pedig összetörte. Újra akarta írni a történelmet, méghozzá úgy, hogy az anyja ne maradjon benne, de a képrombolás nyomai mégis megmaradtak. 

Csizmák a talapzaton: az 56-ban ledöntött Sztálin-szobor maradványaiFotó: Fortepan / Rátonyi Gábor Tamás

László Andor tanulmánya egyenesen a Csizmák a talapzaton címet viseli, ezzel is utalva arra, hogy a huszadik századi magyar történelemben gyakori látványnak számított, hogy egy-egy szoborból csak a csizma maradt meg. Így járt Ferenc József, Sztálin és a Gellért-hegyen lévő szovjet hősi emlékművön szereplő szovjet katona szobra is, a Szabadság-szobor viszont megúszta. Annyi biztos, hogy az emberi civilizáció történetét végigkísérték a szobordöntögetések. 

Lucia Allais, a Princeton Egyetem történészprofesszora szerint is természetes jelenségről van szó, de ahogy Hatsepszutot sem sikerült kiradírozni a történelemből, a ma álló szobrok ledöntésével sem lehet pontot tenni a történet végére. Míg sokan mindenkit megpróbálnának kitörölni a történelemből Kolumbusztól Sztálinig, vannak óvatosabb vélemények is: ezek szerint a vitatott személyek szobrait nem eltávolítani kellene a közterekről, hanem plusz információkkal ellátni, hogy az emberek tudják, kiről is van szó. Ez történt Ausztriában Karl Luegerrel, Bécs századforduló idején regnáló polgármesterével is: többen követelték, hogy távolítsák el a szobrát, mert a politikus közismert antiszemitizmusa miatt nem érezték helyénvalónak, hogy helye legyen a városban. Végül egy plusz plakettet helyeztek el rajta, amelyen felhívták a figyelmet Lueger antiszemitizmusára is. Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy plakettek jönnek és mennek, hol szobrokat emelnek, hol szobrokat döntenek, de az is biztos, hogy a csizma megmarad.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: