Amióta léteznek szobrok, azóta döntögetjük őket
A brit Art UK brit szervezet munkatársai alaposan megvizsgálták, hogy kinek, minek és miért emeltek eddig szobrot Londonban, és kiderült, hogy a kulturális sokszínűség szempontjából bizony nagy a baj: a köztéri alkotások többsége férfiaknak állít emléket, ami meg nem, az állatoknak, nők viszont alig akadnak közöttük. A város mintegy 1500 szobrának csak a 4 százalékát mintázták létező női szereplőről, miközben ez az arány a férfiak esetében 20,5 százalék.
A kutatásban az etnikai sokszínűséget is vizsgálták: kiderült, hogy csak a szobrok nagyjából 1 százaléka ábrázol színes bőrű embert, ezeknek a többsége is férfi, a színes bőrű nők aránya a londoni szoborkészletben mindössze 0,2 százalék.
Ezeken az áldatlan állapotokon a brit főváros változtatni akar: Sadiq Khan, London főpolgármestere csütörtökön jelentette be, hogy egymillió fontot különítenek el arra a célra, hogy a kulturális sokszínűség jobban megjelenjen a köztéri alkotásokban is. A szobrokon kívül az önkormányzatok street artban is gondolkozhatnak, így például graffitis nőket is várnak, de az utcanevek átírását sem zárják ki.
A mostani szobrok 8 százaléka ábrázol állatot, nőt viszont csak a 4 százalékuk. A legtöbb szobrot katonáknak és a királyi család tagjainak emelték, de akadnak közöttük politikusok, írók és művészek is.
Felköttetem a lord-majort, ha bosszant bármi nesz!
Az elmúlt néhány évben egymást érték a tüntetések és a szobordöntögetések, de az önkormányzatok is eltávolítottak több olyan szobrot, amelyek vegyes megítélésű történelmi személyeket ábrázoltak. A mostani felmérés eredményei alapján Londonban eltávolítják Thomas Guy feltaláló, politikus és kórházalapító szobrát, mert a Kelet-India Társaság részvényese volt, de mennie kell Robert Claytonnak is, őt rabszolgatartó múltja miatt távolítják el a közterületről. Clayton 1679 és 1680 között volt London lordmajorja.
London mellett több más városban is átvizsgálják, hogy kiről lehet szobrot állítani. A Kelet-Londoni Egyetemről eltávolítják Sir John Cass szobrát, mert rabszolgákkal kereskedett. Mennie kell Stapleton Cotton lovasszobrának is, aki barbadosi kormányzóként szintén érintett volt a rabszolgakereskedelemben. A szobor eltávolítását követelő petícióban azt kifogásolják, hogy Cotton katonai sikereiről megemlékezik az emlékmű, de sehol sem említik, hogy rabszolgákat tartott. A Policy Exchange gyűjtésében 15 egykori rabszolgatartó, hadvezér és politikus szerepel, közöttük olyan vitatott történelmi alakok is, mint Oliver Cromwell, akinek szobrát az írek ellen elkövetett genocídium miatt akarják ledönteni.
A probléma persze túlmutat az egykori gyarmatbirodalom ilyen-olyan kormányzóin és politikusain: aligha lehet olyan történelmi figurát találni, aki mindenkinek szimpatikus lenne. A rabszolgatartók, ültetvényesek vagy gyarmati kormányzók esetében azok, akik a szobrok eltávolítását követelik, úgy gondolják, hogy inkább a múzeumban lenne a helyük, mint köztéren, a terek, parkok és utcák neveiről pedig úgy vélik, hogy ha vitatott személyiségek neveit viselik, azt a képzetet kelthetik, hogy ezek az emberek egyfajta példaképnek számíthatnak.
Szobordöntés Magyarországon
A mostani hírek alapján a szobordöntögetés valami újmódi dolognak tűnhet, pedig nem az. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a mostani felülvizsgálatot és tüntetéseket főként a Black Lives Matter mozgalom táplálja, de pont Magyarországon talán felesleges is felhívni rá a figyelmet, hogy szobrot dönteni történelmi gesztus. „Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le, és helyébe az 1848-49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek” – ez volt az ötvenhatos egyetemisták pontjai közül a tizenharmadik. Nem véletlen, és nem is ez volt az első eset, hogy Magyarországon hasonló szimbolikus jelentőségű rombolás történt: Pótó János történész szerint ilyen volt az is, amikor a Citadella bejárata fölül a kiegyezés után V-alakban kiszedték a köveket, vagy az, amikor több vidéki városban is 1956 egyik legfontosabb aktusa a köztéri szimbólumok eltávolítása volt.
László Andor történész szerint „a nálunk a 19. század második felétől kezdve felállított köztéri emlékművek nem puszta szobrok, híven tükrözik a mindenkori hatalom ideológiáját, az általa előnyben részesített történelemképnek a lenyomatai”, amelyek idővel „emlékezetháborús övezetekké” váltak. Jellemző példája ezeknek az emlékezetháborúknak az 1951-ben felavatott Sztálin-szobor története is: Romsics Ignác történész a Magyarország története a XX. században című könyvében azt írja, hogy a szobor amiatt is irritálta az embereket, mert a 8 méteres bronzszobor alapanyagát Tisza István, Andrássy Gyula, Görgey Artúr és mások szobrainak beolvasztásából nyerték. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyűjteményében szereplő fényképek egyenesen azt az összefoglaló címet kapták, hogy harc a jelképek ellen, a forradalmárok első dolga pedig az volt, hogy leverjék a homlokzatokról a vörös csillagokat, és ledöntsék a szovjet katonák tiszteletére emelt szobrokat. A forradalmat szabályos csillaghullás kísérte.
Megszoktuk, megszokták
Ebből a szempontból nem is tűnik meglepőnek, hogy most a boldogtalan Kolumbuszt és Cromwellt is előveszik, csak épp nem zajlik forradalom. Amit Chaudhuri indiai író szerint itt nincs is különösebb látnivaló, sőt, az az érdekes, hogy tényleg nincs látnivaló: sok szobor, tér és emlékmű úgy beleszürkült a városképbe, hogy az emberek többségének már fel sem tűnik, hogy ott van, sőt, gyakran az ember már azt sem tudja, hogy kiről mintázták a szobrot. Chaudhuri szerint könnyű azzal elintézni valamit, hogy a múlthoz tartozik, a szobrok viszont gyakran olyasvalakiknek állítanak emléket, akire nem jó emlékezni.
A mostani szobordöntögetés 2015-ben kapott erőre, amikor Dél-Afrikában eltávolították a róla elnevezett egyetemről Cecil Rhodes egykori kormányzó szobrát. Ezt aztán számos tiltakozás követte: volt, aki szerint nem szabad megtagadni a múltat, és Rhodes igenis fontos szereplője a dél-afrikai történelemnek, mások szerint az apartheid megszűnése utáni egyenlőtlenségek is a gyarmati múlt örökségének tekinthetők, és sértő a fekete diákokra nézve, ha Rhodes szobrát megtartják. Igazságot nem igazán lehet tenni az ügyben: ahogy Tyler Stiem írja a Guardianben megjelent cikkében, a legtöbben fekete-fehéren látják a kérdést, vagy a szobrok elbontása mellett vannak, vagy éppen ellenkezőleg, minden emlékművet megtartanának. Hiszen azért emlékmű, hogy emlékeztessen valamire, a múltat meg nem lehet letagadni.
Hol a helye?
Szobrokat viszont mindig is emeltek, sőt, ahogy László Andor is megjegyzi, a mindenkori hatalom általában elbontotta az előző rezsim szobrait, és a sajátjait állította a helyükbe. Köztes megoldás lehet a régi szobrok szoborparkba vagy múzeumba szállítása is, de itt megint csak kérdés, hogy minek hol van a helye: emlékmű vagy műtárgy? Miért maradhat meg az egyik szobor a köztereken, ha a másiknak mennie kell?
Steve Mintz etikaprofesszor szerint az a lényeg, hogy nem szabad elsietni az ítélkezést: a mostani társadalom odáig jutott, hogy ha valaki nem ért mással egyet, figyelmen kívül hagyja, vagy megpróbálja betiltani a véleményét. Az természetes, hogy van, ami felett eljár az idő, és szimbolikus jelentősége van annak is, ha szoborparkba kerül valami. David Freedberg művészettörténész szerint a képrombolás története végigkíséri az ember történetét, és a mai napig tart: ide tartozik a berlini fal leomlása, a kommunista emlékművek elbontása és az is, amikor a tálibok 2001-ben felrobbantották az afganisztáni Buddha-szobrokat.
Csizmák a talapzaton
Sarah Kurnick antropológus és régész szerint is ősi gyakorlatról van szó, ami gyakorlatilag egyidős a művészet megjelenésével – tulajdonképpen az lenne a különös, ha az ember nem szeretné lerombolni a múltat, de az is természetes, hogy a rombolás közepette valami azért megmarad az emlékművekből. Ez nem véletlen: az akkádok Krisztus előtt 2300 környékén szobrot emeltek Sarukkínnak, a birodalom alapítójának, halála után viszont megcsonkították az arcképét, levágták a fülét, kivájták a szemét és betörték az orrát. Megsemmisíthették volna a szobrot, mégsem tették; a megcsonkításával üzenték meg az utókornak, hogy mi a véleményük róla. Hasonlóan viselkedtek egyes közép-amerikai törzsek is. Egyiptomban III. Thotmesz fáraó mindent megtett azért, hogy meggyalázza az anyja, Hatsepszut emlékét: a róla készült festményeket lekapartatta, a szobrait pedig összetörte. Újra akarta írni a történelmet, méghozzá úgy, hogy az anyja ne maradjon benne, de a képrombolás nyomai mégis megmaradtak.
László Andor tanulmánya egyenesen a Csizmák a talapzaton címet viseli, ezzel is utalva arra, hogy a huszadik századi magyar történelemben gyakori látványnak számított, hogy egy-egy szoborból csak a csizma maradt meg. Így járt Ferenc József, Sztálin és a Gellért-hegyen lévő szovjet hősi emlékművön szereplő szovjet katona szobra is, a Szabadság-szobor viszont megúszta. Annyi biztos, hogy az emberi civilizáció történetét végigkísérték a szobordöntögetések.
Lucia Allais, a Princeton Egyetem történészprofesszora szerint is természetes jelenségről van szó, de ahogy Hatsepszutot sem sikerült kiradírozni a történelemből, a ma álló szobrok ledöntésével sem lehet pontot tenni a történet végére. Míg sokan mindenkit megpróbálnának kitörölni a történelemből Kolumbusztól Sztálinig, vannak óvatosabb vélemények is: ezek szerint a vitatott személyek szobrait nem eltávolítani kellene a közterekről, hanem plusz információkkal ellátni, hogy az emberek tudják, kiről is van szó. Ez történt Ausztriában Karl Luegerrel, Bécs századforduló idején regnáló polgármesterével is: többen követelték, hogy távolítsák el a szobrát, mert a politikus közismert antiszemitizmusa miatt nem érezték helyénvalónak, hogy helye legyen a városban. Végül egy plusz plakettet helyeztek el rajta, amelyen felhívták a figyelmet Lueger antiszemitizmusára is. Az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy plakettek jönnek és mennek, hol szobrokat emelnek, hol szobrokat döntenek, de az is biztos, hogy a csizma megmarad.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: