2020 októberében elkaptam a covidot, karanténba vonultam, és próbáltam gyógyulni. A torkom nagyon fájt, pár nap után köhögni kezdtem, folyt az orrom, később a szaglásom is elment. Nem volt kellemes, de semmi olyat nem tapasztaltam, amit korábban ne éltem volna át. Egyik délután az ágyamon ülve elaludtam, álmomban „tengerben voltam, körbenéztem, mindenhol cápák voltak. Rájöttem, hogy ha jó mélyen lebukok a víz alá, elkerülhetem őket. Jó ötletnek tűnt, de közben rájöttem, hogy meg fogok fulladni a víz alatt. Zihálva ébredtem.”

Pszichológus vagyok, pszichoterapeuta, és szeretek álmodni. Általában több szereplő van az álmomban, és kevésbé ijesztő az álmaim tartalma. A betegség idején látott álmaim eltértek a szokásostól, ez indított arra, hogy magyar koronavírus-fertőzöttek álmait gyűjtsem, és megvizsgáljam, milyen közös jellemzőket mutatnak. (Az álomgyűjtő kezdeményezésről tavaly decemberben itt írtunk.)

Az álom információt ad arról, hogy mi is van bennünk – bennem az álom szerint a fulladástól való félelem –, vagy ahogy Freud mondta, „királyi út a tudattalanhoz”. Az elmúlt 100 évben kiderült, hogy az álmodás ennél jóval több: ilyenkor az agy a napi eseményeket dolgozza fel, az érzelmi élmények integrálódnak a hosszú távú emlékeink közé, sőt az álmodás az alvás folytonosságát is biztosítja.

Mindenki álmodik

Az álom az alvás közben megjelenő mentális tevékenység, ami elsősorban a REM-fázishoz kötődik. Ez a fázis többször fellép az éjszaka során, először 80-90 perccel az elalvás után. Az álom jól megkülönböztethető a nappali álmodozástól, amiben eltér, az elsősorban a bizarrsága, élénksége, a felfokozott érzelmek megélése, valamint az énábrázolás. Bódizs Róbert pszichológus, ma a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének kutatási igazgatóhelyettese a 2000-es évek elején közölt vizsgálataiban arra jutott, hogy az álmodás közben az érzelmek által mobilizált memória lép működésbe. Elemeikre hullanak az emléknyomok, de érzelmi asszociációk révén újrakombinálódnak múltbeli élményekkel, és az érzelmi intenzitás miatt a magas arousal (izgalmi állapot) segíti a tudatosan nem hozzáférhető emlékek felszínre törését is.

Az álmodásban tehát összekapcsolódnak emlékek, fantáziák, helyszínek, új összefüggések keletkeznek, és a képzettársítások lazábbak, mint ébrenlétben. Az álmodás nyelve képi, metaforikus, eltér a szigorú logikától. Álmodás közben sokféle kapcsolat jön létre az idegsejtek között, és Ernest Hartmann pszichoanalitikus és alváskutató szerint a domináns érzelmek vezérlik a kapcsolatokat.

Mindenki átmegy ezeken a fázisokon, ugyanakkor nem mindenki emlékszik az álmaira, jellemzően a felébredéshez közeli álmok maradnak meg jobban. Az introspekció, így a pszichoterápia is segíti az álmok felidézési képességét, ami nagyon hasznos anyag, mert ezáltal a terápiában korábban nem tudatosult, nehezen befogadható érzések, élmények is feldolgozhatóvá válnak.

Álom és trauma

Több vizsgálat kimutatta, hogy a traumatikus élethelyzetek intenzívebb álmodást eredményeznek. Az osztrák születésű, 2012-es visszavonulásáig a bostoni Tufts Egyetem orvosi karának pszichiátriaprofesszoraként dolgozó Hartmann többször is vizsgálta a traumát elszenvedett emberek álmait, és azt találta, hogy a kezdeti időszakban a traumatikus esemény bizonyos elemei jelennek meg, később metaforikus képekké alakulnak az álmok, és ezek kapcsolódnak össze a traumával és korábbi élethelyzetekkel, amelyekben hasonló érzelmeket élt át az egyén. Ennek adaptív funkciója van: ha sikerül a traumatikus élményeket összekapcsolni korábbi eseményekkel, a trauma kevésbé ijesztővé, az élettörténetbe beilleszthetővé válik. A New York-i Világkereskedelmi Központ ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett merényletek után egy középkorú nő a gépe eltérítéséről álmodott, de mindig jelen volt a gépen az a férfi, aki huszonéves korában megerőszakolta. Egy másik nő, aki súlyos abúzus áldozata volt gyerekkorában, azt álmodta, hogy édesanyja újra él, és Oszáma bin Ládennel működik együtt – íme két példa arra, amikor traumatikus események hasonló múltbéli epizódokkal kombinálódnak össze a memóriában. Ezt a folyamatot neurobiológiai szinten az álmodás is segíti.

Az álmok királynőjeként is emlegetett, idén tavasszal elhunyt Rosalind Cartwright, a Crisis Dreaming című kötet társszerzője válási krízisben lévő személyek álmait vizsgálva azt találta, hogy azok voltak egy évvel később jobb általános állapotban és túl a krízisen, depresszív tüneteken, akik gyakrabban álmodtak volt partnerükkel, jobban kifejezték álmaikban a haragjukat, és összességében kevésbé voltak tehetetlenek. Tehát az álom gyógyít, segíti az érzelmi feldolgozást.

Álom mint gyakorlás

Az álmodáson keresztül érzelmi problémákat oldunk meg, ami az adaptáció alapja. Kétféle álomtípus különböztethető meg, az egyikben megjelenik az érzelmi probléma, valamiféle feldolgozás történik, míg a másikban újra meg újra megismétlődik a trauma. Ennek legszélsőségesebb formáját a PTSD-s rémálmok jelentik.

A Katja Valli és Antti Revonsuo finn kutatók által kidolgozott fenyegetés-szimulációs teória, ami az evolúciós pszichológiából indul ki, azt feltételezi, hogy az álmodás egyfajta gyakorlóterep, ahol felkészülhetünk a negatív, fenyegető eseményekre, védett, biztonságos környezetben gyakorolhatjuk ezeket, így a túlélés valószínűsége nő. Ezek a gyakorlópályák olyan neurokognitív mechanizmusokat aktiválnak, amik fontosak például a fenyegető helyzet minél gyorsabb felismerésében és az elkerülő viselkedés kialakításában.

Halálba hívó hozzátartozók

2020 márciusában, a pandémia kezdetekor a feje tetejére állt az életünk. Bezárt az iskola, sok-sok munkahely, a boltok, az éttermek, a mozik és a színházak is. A lezárások, a maszkviselés, a félelem, az új, bizonytalan helyzethez való alkalmazkodás erős kontrollvesztés élményt jelentett – veszteségeink lettek, és félő volt, hogy további veszteségek érnek. Erre a sok szempontból traumatikus helyzetre heves és eltérő érzelmi reakciókat adtunk, az érzelmek hevessége pedig a feltételezés szerint az álmokban is tükröződik.

Deirdre Barrett, a Harvard Egyetem kutatója és csapata kilencezer álmot gyűjtött össze a 2020. tavaszi időszakban amerikaiaktól, a jellemző témákat a 2020 nyarán megjelent Pandemic Dreams című kötetben foglalták össze. A leggyakoribb téma a megfertőződéstől való félelem volt, például: „úgy volt, hogy oltást kapok a vírus ellen, de kiderült, hogy eutanáziában részesülök, mert elkaptam a betegséget”. Metaforikusan is gyakran felbukkant a vírus, például láthatatlan szörnyek formájában: „épp mögöttem állt, lassan vette a levegőt, és a láthatatlan, hosszú kezével készült megmarkolni. Sötét és éhes volt.” Gyakori téma volt a „halottak meghívása”, azaz amikor elhunyt ismerősök a halálba hívták az álmodót.

A kiemelt szereplőknek, például az egészségügyi dolgozóknak több rémálmuk van ebben a periódusban, amit egy vuhani vizsgálat is megerősített. A rémálom az ő esetükben gyakran arról szólt, hogy fatális hibákat követnek el a betegeikkel. Egy olaszországi kutatás (Santa Parello és munkatársai) kamaszok álmait vizsgálta, és azokban is több negatív érzelem, illetve egészséggel, halállal kapcsolatos szorongás jelent meg, emellett a felnőttek megbízhatatlanabbnak, sérülékenyebbnek mutatkoztak a fiatalok álmaiban. Az elszigeteltség miatt a szokásos társas kapcsolatok sem jelenthettek biztonságot, az izoláció fenyegető volt.

A covid-álmok gyűjtése

Saját betegségem és az ekkor tapasztalt, a szokásostól eltérő álmaim indítottak arra, hogy álomgyűjtésbe kezdjek. A módszerem a következő volt: 2020. novemberben nyilvános Facebook-csoportot nyitottam Covid megbetegedés alatti álmok gyűjtése címmel, az álmodókat pedig arra kértem, hogy küldjék el az álmaikat. Az álmokat a GDPR-szabályoknak megfelelően tároltam, majd a hozzájárulásuk esetén anonim módon publikáltam. Azt is megkérdeztem, hogy bizonyítottan covidosak-e.

87 álom érkezett összesen 67 embertől (55 nőtől és 12 férfitől) – a minikutatásnak tehát vannak korlátai: nem reprezentatív a minta, és nem kértem fel független elbírálókat. Továbbá sokan csak egy álmot küldtek el a betegségük időszakában, feltételezhetően egy extrémebbet, így nem tudhatom, hogy a betegség lefolyása alatt esetleg jobban beindult-e az álommunka, ami a feldolgozás mértékét mutatja.

Az álmok témáit kódoltam, továbbá meghatároztam, hogy benyomásosom szerint az álom pozitív, negatív, vagy az utóbbi kategórián belül rémálomnak minősül-e. A mintában 62 negatív, 17 semleges és 8 pozitív álmot találtam, a 62 negatív álomból 32 bizonyult rémálomnak.

Néhány adatot utólag kértem az álmodóktól: iskolai végzettség, betegségük súlyossága, lakóhelyük és életkoruk. Arról semmilyen adat nincs, hogy vannak-e pszichés nehézségeik, vagy általában milyenek az álmaik – bár tettem erre kísérletet azzal a felhívással, hogy küldjenek nem covidos álmokat is, de kevesen küldtek, így végül ebbe az irányba nem fejlődött tovább a vizsgálat.

Az azonban így is egyértelmű tanulság volt, hogy a leggyakoribb téma a halál.

Halottak, halál

„Csodálatos nap van, sétálok az erdő szélén, és kijutok egy tisztásra, ahol találkozom a nagymamámmal, aki kérdezi tőlem, hol vannak a dédunokáim, meg akarom ismerni őket. Mondom, hogy ők nem jöttek velem, mert D. még kicsi, M. pedig nem született még meg. A mondatomat befejezve megjelenik a dédnagyanyám, aki azt mondja, hogy szépen rendeztem a családom, vigyázzak rá, mert gonosz, önző világban élünk. Ekkor megjelenik a nagypapám, aki azt mondja, hogy nagyon büszke rám, amit csináltam itt a Földön. Alig várja, hogy megismerje a családomat, én pedig kiabálva szaladok kifelé az erdőből, és azt kiáltom, hogy élni akarok, éni akarok.” (Az álmodó gyerek-, illetve fiatalkorában vesztette el a felsorolt családtagokat.)

Hartmann módszere az álmok elemzésére, hogy kiemel belőlük egy képet, ami érzelmileg a legerősebb, ezt nevezi centrális képnek. Ebből kiindulva a fenti álomban azt látjuk, hogy az álmodó távolodik a halottaktól, mert élni akar, van tehát némi megküzdés az álomban. Más álmokban viszont ijesztő módon jelenik meg a halál. Egy női adatközlő elmondta, hogy 4 éve halt meg a férje, a covidot egyedül feküdte ki, és egyik éjjel a következő álmot látta: arra ébred, hogy „a férjem fekszik mellettem, fenyegetően, nem szól, én meg elképesztően félek”. Más 3 álmon keresztül álmodta azt, hogy mindhárom gyereke meghal.

További példák: „… váratlanul észreveszem, hogy egy fekete zsinór húzódik végig a lakáson kb. térdmagasságban, és az alá nem szabad bemenni, mert ott kezdődik a pokol.” Vagy: „megértük a világvégét, valamilyen visszaszámlálás indult… szép lassan minden »lekapcsolódott« az életről… Mindenki feltűnően nyugodt volt, mintha mindenki beletörődött volna, hogy nincs mit tenni...”

Ez utóbbi álmokban nincs mit tenni, a halál elkerülhetetlen.

Víz

A második legjellemzőbb témának a víz bizonyult a covid-betegek álmaiban. „A Duna budafoki szakaszán játszom a vízparton a gyerekeimmel, pár lépésnyire a vízben a kövek között gyűjtögetünk. Egyszer csak meglátok egy kis vízisiklót, aztán egyre többet. Lassan mindegyik kígyóvá változik. Nem látom egyik fejét sem, csak egyre több összefonódó, tekergőző kígyót. Mindenféle színben és méretben. A homok a lábam alatt, a part, a víz, a fák, minden kígyóvá változik, egyre nagyobbakká. Végül a part felől egy óriási, már tátott szájú állat jön felénk, nincs hová menni. Az undorom vetekszik a gyerekeim iránti féltéssel.”

A centrális kép szerint az egész környezet fokozatosan ragadozóvá válik, az álmodó anyának pedig meg kellene mentenie a gyerekeit és önmagát ezektől a lényektől. Az ismeretlen vírus metaforikusan ölt testet, ragadozó állat formájában jelenik meg – ilyenkor mondhatjuk, hogy a vírustól, a betegségtől való félelem összekapcsolódik az általunk ismert fenyegetéssel: a kígyókkal és egyéb állatokkal. Habár az álom nagyon ijesztő, és a tehetetlenség is megjelenik benne, az álmodónak anyaként tennie kell valamit a veszély leküzdéséért, ezzel lehetőséget kap, hogy aktív félként vegyen részt a veszély elhárításban.

A víz téma gyakran együtt járt az álmokban a fuldoklással, olyanoknál is megjelent, akik nem szenvedtek fulladásos tünetektől. Itt érdemes számba venni a média hatását is, hiszen a koronavírus-helyzetről szóló híradásokban sok szó volt a légzési nehézségekről, a gépi lélegeztetésről. Víz alatti fulladás képében ez a szorongás nyerhet értelmet, a fulladástól való diffúz szorongás beillesztődik egy ismert fulladásos veszélyhelyzetbe, még ha az álmodónak nincsenek is hasonló tünetei.

„Korcsolyázom valakivel, de beszakad alattunk a jég. Félek, hogy lesüllyedek, és lehúz a sok ruha, de nem. Úszva megyünk tovább.” Ez a kép jól megmutatja a kontrollvesztés élményét, és az azt követő adaptációt. A világ menete megváltozik, még betegek is leszünk (húz le a sok ruha), mégis alkalmazkodunk hozzá. Más álmokban a bizonytalanság, elveszettség tükröződik, a kellemetlen testi érzetek, a sötétség és a reménytelenség: „csónakban hánykolódtam valami vízen, valahol éjjel, hideg volt, de a víz szinte forró. Semmit nem láttam.”

További témák a kínzástól a belső szervekig

Az orrdugulásos tünetek úgy jelentek meg az egyik álomban, hogy „különböző gonosz kis gnómok, Gollam-szerűek, ülnek mellettem, és szorítják erősen az orrom. A feloldás az volt, amikor a nagypapám, aki 10 éve halt meg, rácsapott egyszer a kezükre, és akkor ő fogta meg az orrnyergem, és mosolygott. Akkor elmúlt ez a rémálom.” Itt a testi tünet nyer értelmet, és egy halott, de pozitív hős hozzátartozó küzd meg vele. Az álmodó elmondta, hogy az álom pozitív volt számára.

Előfordultak ennél direktebb testi kínzásról és haláltáborról szóló álmok is, például „tépték kifelé a hajam, és kinevettek, késekkel szabdalták a hátam”, vagy (egy 12 éves gyerek álmában) „a testvéremre valahonnan forró olaj ömlött”, illetve „haláltáborban vagyok, ahol közlik velem, hogy mivel AIDS-es vagyok, másnap megyek Auschwitzba”.

A család is megjelenik gyakori témaként, ami a legtöbb esetben a halott családtagok visszatérését jelenti, vagy azt, hogy családtagok halnak meg. Összesen három olyan álom volt, amiben nem a halállal, halottakkal járt együtt a család motívuma, de a háromból két álomban akkor is megjelent valakinek az elvesztése, eltűnése.

A „feladat” mint téma többségében a férfiak álmaiban bukkan fel úgy, hogy a problémamegoldás jelenti a gyógyulást: „egy számot kell tudnom, emlékeznem rá, különben nem juthatok tovább a gyógyulásban, megrekedek a betegségben”. Másnál értelmetlen, rossz matematikai műveleteket kell megoldani, megjegyezni, vagy egy munkadarabon értelmetlen számsorokat kihozni, különben megreked a gyógyulás. Az ilyen álmok arról tanúskodnak, hogy nagyon erősen megjelenik a vágy, hogy kontrollálják a betegséget, a gyógyulás teljesítményhez kötődik.

Ugyancsak többször szerepeltek a mintában fuldoklással járó rémálmok. Ezekből menet közben, a fulladás bekövetkezte előtt felriadnak az álmodók, így általában megzavarják az éjszakai alvást. A testi történések előtérbe kerülését jelezték a többeknél előforduló, belső szervekkel kapcsolatos álmok: „kilógó erek, amiket meg lehet szokni”, „séta a bordakosárban”, „utazás a saját szájba”. Betegség idején mindenki fokozottan figyel a testére, illetve megjelennek a saját testtel kapcsolatos szorongások – ezt mutatják ezek az álmok.

Előfordultak az álmokban illatok is, egy kórházban fekvő nő például arról számolt be: „kakaóscsigával álmodtam, ahogy a nagymamám szokta sütni, aki évek óta nem él. Éreztem az illatát is.” A nőnek elment a szaglása, ízlelése, tehát ez egy vágytelesítő álom volt.

Passzívan elszenvedik a nyomasztó eseményeket

A mintában szereplő álmok meglehetősen sokszínű képet adnak. Vannak ránézésre nem feldolgozott, rémálomszerűbb álmok, amik erős szorongást tükröznek – 62 negatív álomból 32 ilyen. Tíz olyan álom fordul elő, amiről nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy miről szól, vagyis metaforikusabb – ez igen alacsony arány.

A menet közben gyűjtött nem covidos álmok igazolják a feltételezésemet: ezek bonyolultabbak, több témát, tartalmat vonultatnak fel, több pozitív esemény és kívülről kevésbé érthető elem fordul elő bennük.

A covidosok álmai között nagy a negatív álmok aránya, és ezeknek csak igen kis hányadában – kevesebb mint a negatív álmok negyedében – jut aktívabb szerep az álmodónak. A mintában szereplő negatív álmok nagy részére igaz, hogy az álmokban megjelenő negatív élményt, problémát (például a halálfélelmet) nem dolgozták fel.

Volt, hogy az álomban kísérlet történt a „gyakorlásra”, de ez általában nem volt sikeres, tehát az álom legtöbbször nem vált gyakorlótereppé a traumák feldolgozására – akadtak azért ellenpéldák is, például a vírussal megküzdeni készülő anya esetében. Ám a legtöbb álomnak passzív elszenvedői voltak a szereplők, megjelentek a halottak, a fenyegető dolgok, és az álmodók legfeljebb menekülni próbáltak, vagy még azt sem.

Bár, mint említettem, a legtöbben csak egy álmot küldtek el, volt, aki több epizódot osztott meg az álmaiból, és így folyamatában lehetett látni az álommunka alakulását. A következő álomsorozat jó példa a történtek sikeres feldolgozására: az egyik beküldő a betegsége elején azt álmodta, hogy „vizes, sáros helyen kellett átmennie autóval, mindene vizes lett, nem volt nála száraz ruha, sem törölköző”. Második álmában is megjelent a víz, de ebben már „megtanult benne úszni”. Végül a covid 12. napján, amikor tünetei még voltak, a vizes álmokat felváltotta, hogy arról álmodott, hogy „nem ment időbe a gyerekéért az óvodába, csak a játszótéren találja”, vagy „sötétben dolgokat kell vennie, de végül felszáll egy buszra, ahol világos van”. Ezek az álmok már hétköznapibb helyzeteket jelenítenek meg, ami azt mutatja, hogy a betegséget feldolgozta, a szorongás csökkent, az álmok metaforikusabbá váltak, és csökkent az elveszettség érzés.

(A cikk a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület XXVII. Fenyegetettség: külső és belső valóságaink című konferencián elhangzott előadás rövidített változata.)

A szerző pszichológus, pszichoterapeuta.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás