Nagyon úgy tűnik, hogy a fizikai valóságon túl már tudat alatt is fertőz a koronavírus. A közösségi médiában egyre többen számolnak be gyakori, szokatlan álomképekről, a „miért álmodok furcsákat mostanában” kérdés (legalábbis angolul) pedig egy hét alatt megnégyszereződött a Google keresési trendjei között.

Ennek megfelelően az álommal kapcsolatos tudományágak (idegtudomány, neuropszichológia) kutatói igyekeznek megválaszolni a felmerülő kérdéséket: miért erősödtek fel a szokatlan álmok az elmúlt időszakban, és mit lehet tenni ellenük?

Az álomkutatás nem éppen egzakt tudomány, hiszen az álmok elemzése közben meglehetősen nagy mennyiségű hiányos információval dolgoznak a szakemberek. Az álmok körülbelül másfél óránként jelentkeznek az alvás REM fázisában, vagyis abban a szakaszban, amelyet gyors szemmozgás, fokozott szívritmus és megnövekedett agyi aktivitás jellemez. Mivel a REM fázisok hossza az alvási ciklus során fokozatosan nő, általánosságban elmondható, hogy aki többet alszik, az többet álmodik, és az álmaik nemcsak hosszabbak, hanem élénkebbek is.

Mivel karanténban az emberek napi rutinja könnyen felborulhat, ez az időérzékelést is érinti, a távmunka és távoktatás hatására pedig – akár csak az ingázással töltött idő kiesése miatt – az alvási szokások is változnak: egy-egy kialvatlan nap után sokan akár több mint 10 órás alvási maratonokkal igyekeznek helyreállítani bioritmusukat.

Konkrét koronavírus-álmok főként az érintetteknél jelentkeznek

Deidre Barrett, a Harvard Egyetem orvosi iskolájának pszichológusa, aki negyven éve foglalkozik álomkutatással, néhány hete egy olyan kérdőívet tett közzé, amelyben olyan álmokról várt beszámolókat, amelyek feltehetően a koronavírus-járványhoz kapcsolódnak – a válaszadókat egyben arra kérte, jelezzék, ha közvetlenebbül is érintettek a járványban, tehát például az egészségügyben dolgoznak, pozitívan tesztelték őket a COVID-19-re, vagy éppen csak a vonatkozó tünetek jelentkeztek náluk.

A válaszok között több olyan álomképet talált, amelyet más, elvontabb félelmek, láthatatlan fenyegetések (például mérgesgáz-támadás) is kiválthatnak – sokan álmodtak például nagy áradásokkal vagy szörnyekkel.

Bár az ilyen gyakori rémálmokat a traumatikus élményeket követő mentális zavarhoz (PTSD) szokás kötni, Barrett szerint a társadalom nagy részénél jelentkező életmódbeli változások nem esnek a trauma kategóriájába pszichológiai értelemben. Ez inkább az egészségügyi dolgozóknál jellemző, akik napi 12 órás vagy még hosszabb műszakokban élik át a járvány legszörnyűbb következményeit. Az ő esetükben a trauma olyan élénk, specifikus látvánnyal jár, amely nagyobb valószínűséggel jelenik meg realisztikus formában az álmaikban is.

„Azok, akik olyan döntéseket hoznak, hogy egy betegnek szükséges-e lélegeztetőgépet biztosítani, vagy sem, és akik holttesteket látnak nap mint nap, egyértelműen megfelelnek az akut trauma kritériumainak, és ők később poszttraumás reakciókra is számíthatnak” – mondta Barrett. Az emberek többségénél azonban kevésbé a konkrét eseményekhez kötődő, de mégis a járványhelyzet okozta változásokból fakadó álmok jellemzőbbek – legyen szó Uber-sofőr helyett érkező halottaskocsiról, egy temetésen a távolságtartási előírások ellenére ölelkező családtagokról, vagy éppen gigantikus teknősöktől és rákoktól való menekülést követő repülőszerencsétlenségről.

Tapasztalatok egy fogolytáborból

Egy brit katonatiszt, Kenneth Davies Hopkins 1940-ben kezdett naplót vezetni egy német fogolytáborban internált társai álmairól. Eredetileg a doktori disszertációjához használta volna fel az adatokat, de még azelőtt meghalt a táborban, hogy befejezte volna a projektet, így több száz álomról írt feljegyzést hagyott maga után. Az ilyen táborok nem hasonlíthatók össze a náci koncentrációs és haláltáborokkal: bár mozgásukban és a társasági interakciókban korlátozták a foglyokat, az ellátásuk viszonylag megfelelő volt. Hopkins olyan katonákkal került egy táborba, akiknek többsége élete első bevetésén volt, így közelharcban sosem volt része. Bár természetesen még így is nagy túlzás a járványügyi elszigeteltséghez hasonlítani egy fogolytábort, ennél jobb összehasonlítási alapja nem nagyon van az álomkutatóknak.

Barrett 2012-ben elemezte Hopkins feljegyzéseit, és arra jutott, hogy a kevés poszttraumás álomkép mellett a legtöbb katona álma tartalmilag enyhébb volt az álomkutatások során megállapított férfi normánál. A foglyoknak álmukban kevesebb sikerük és szerencséjük volt, kevésbé barátságos emberekkel találkoztak, ugyanakkor a bukás és az agresszió is kisebb mértékben fordult elő bennük, vagyis nem voltak olyan szélsőségesek, mint amilyenek az álmok hajlamosak lenni.

A társas interakciók hiánya az álmokban is jelentkezett: szexuális tartalmuk csökkent, a nosztalgikus képek (családi múlt, szülőváros) előfordulása nőtt – gyakori volt például, hogy arról álmodtak, hogy hazatértek a családtagjaikhoz, akiknek azonban fel sem tűnt, hogy sokáig távol voltak.

Persze az, hogy valaki semlegesebb tartalmú, kisebb intenzitású álmokat él át, nem olyan feltűnő, mint ha hirtelen a semmiből félig darázs, félig rák szörnyekről álmodna minden nap – így nem zárja ki egymást, hogy a közösségi médiát elárasztják az élénk álomképekről szóló beszámolók, de a kutatások szerint az enyhébb, nosztalgikus álmok jellemzőbbek az elkülönítés alatt.

Tervezd meg az álmaid!

Azoknak, akik szeretnék kordában tartani a tudatalattijukat, Barrett azt javasolja, hogy próbálkozzanak meg az álominkubáció technikájával, amelynek sikerességéről állítása szerint egyre többen számolnak be. Ehhez egy (nem túl elvont) választott témára kell gondolni elalvás előtt, például a repülésre. „Ha vizuális alkat vagy, képzeld el, hogy a magasban szállsz. Ha kevésbé, akkor helyezz a témához kapcsolódó képeket vagy tárgyakat az éjjeli szekrényedre, hogy azokat lásd utoljára villanyoltás előtt” – mondta a kutató, aki szerint természetesen nem minden alkalommal jön be a módszer, de a beszámolók alapján meglepően hatékony.

Ahogy arra is emlékeztetnek a kutatók, hogy az egészséges alvási rutin fenntartása mindig fontos, de a megváltozott helyzetben több buktatóval találja szembe magát az ember. A képernyőktől való elszakadás nehezebb, ha felborult a napi időbeosztás, ráadásul most sokan az interneten, például videocset formájában tartják a kapcsolatot szeretteikkel, és gyakran elalvás előtt is beszélgetnek. A szakértők szerint legalább két órával elalvás előtt érdemes kikapcsolni a tévét és a számítógépet, valamint letenni a telefont, és érdemes minden nap nagyjából ugyanabban az időben ágyba vonulni az egészséges alvási ciklus érdekében.

De hosszabb távon is jól jár az, aki most egy kicsit még jobban odafigyel a megfelelő alvásra. „Tudjuk, hogy ha valaki nem alszik jól, annál nagyobb eséllyel alakulhat ki a jövőben depresszió, vagy akár poszttraumás stressz szindróma. Vagyis azt gondolom, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani a helyes alvási rutin kialakítására, mert azzal rengeteg pszichológiai betegséget előzhetünk meg, amelyek csak 9-10 hónap múlva jelentkeznének” – mondta a CNN-nek Jason Ellis, a Northumbriai Egyetem alváskutatási intézetének igazgatója.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: