Clifford D. Simak amerikai science fiction-szerző 1952-ben megjelent regényében, a Városban egy ember nélküli Földet vizionál, ahol a kutyák veszik át a vezető szerepet, és arról, hogy éltek-e itt valaha emberek, már csak a kutyafilozófusok vitatkoznak. „Ezeket a történeteket a kutyák mesélik, amikor magasan lobog a tűz, és fúj az északi szél. Ilyenkor összegyűlnek a családok a kandallókőnél, a kölykök csendben ülnek és figyelnek, és mikor vége a történetnek, rengeteget kérdeznek: »Mi az az ember?« vagy például: »Mi az a város?«”. Simaknál egyes kutyák szerint az ember csak valamilyen primitív megszemélyesítése a természeti erőknek, népköltészeti invenció: „az ember a kutyai kultúra korai időszakában valami képzeletbeli lény, faji istenség lehetett, melyhez a kutyák segedelemért, vigaszért fordulhattak”.

A hétköznapi vélekedés szerint a kutya gyámoltalan is lenne az ember nélkül: a 25 ezer évnyi közös történelem nem múlt el nyomtalanul. Az emberi társadalom nem képzelhető el háziállatok nélkül, de a domesztikált állatok is komoly változásokon mentek keresztül: egy 2012-es amerikai kutatás szerint a házisertés agymérete átlagosan és tömegarányosan 33,6 százalékkal lett kisebb, mint a vaddisznóé, a kutyáknak pedig 30 százalékkal kisebb az agyuk, mint a farkasoknak.

Melinda A. Zeder, a Smithsonian evolúcióbiológusa szerint ez ugyan természetes következménye a domesztikációval megváltozott életkörülményeknek, de elképzelhetőnek tartja, hogy a háziasított állatokat az ember már annyira megváltoztatta, hogy nélküle már nem is boldogulnának. Ez persze nem minden fajra igaz: a Galápagos-szigeteken megfigyelt elvadult házisertések egész jól elboldogultak, és idővel visszatértek a vaddisznó egyes külső jegyeihez, a lábuk és az orruk hosszabb lett, miután nekik is mostoha körülmények között kellett boldogulniuk. A macskák is híresen jól alkalmazkodnak a vadonhoz, ezért is jelent akkora problémát az őshonos fajok közötti pusztításuk. De mi a helyzet a kutyával?

Kutya egy világ

Simak szerint a kutyák egész egyszerűen átvennék a világuralmat: idővel az emberek eltűnnének a Földről, csak az általuk hátrahagyott robotok maradnának meg, amelyek a magukra hagyott, az emberre még emlékező, de bölcsebbé válók kutyákat segítik azokban a feladatokban, amelyekre maguktól nem lennének képesek. A Webster-család hűséges robotinasa, Jenkins még emlékszik az emberre, sőt, arra is, hogy utolsó gazdája Genfben fekszik mesterséges álomba merülve, ahová a Föld utolsó emberei vonultak vissza. Mikor a kutyáknak feltűnik, hogy a hangyák világában páratlan fejlődés történik, és valószínű, hogy idővel átveszik az uralmat a Földön, Jenkins felébreszti az utolsó élő Webstert, aki azt tanácsolja neki, hogy mérgezzék meg a hangyákat. Mivel a robotok a kutyák egy erőszakmentes világ létrehozásán fáradoztak, az inast elborzasztja ez az ötlet: hagyja a gazdáját aludni, és végül arra jut, hogy ezen az áron nem érdemes ragaszkodni a hatalomhoz, el kell fogadni, hogy a kutyák uralma a hangyák felemelkedésével véget ér.

Ez azonban még Simak regénye szerint is arrébb van, és talán az sem mellékes, hogy a történet szerint az emberek eredetileg önként hagyták el a Földet, aki pedig maradt, vagy a virtuális valóságba menekült, vagy az örök álmot választotta (a könyv egy későbbi történetében a kutyák kísérleteztek még az ember visszatelepítésével, de ez a faj erőszakos természete miatt kudarcba fulladt). Ha ilyesmi történne, talán lenne idő az átmenetre, és persze Simaknál a robotok szerepe sem elhanyagolható: hiányoznak belőlük az emberre jellemző negatív vonások, ez pedig a kutyák empatikus készségével együtt elegendő hozzá, hogy közösen létrehozzák a tökéletes álomvilágot (amiről persze kiderül, hogy nem tarthat örökké).

Az ember vége

De mi történne, ha most tűnne el hirtelen az összes ember? Ezt járta körül Jessica Pierce bioetikus és Marc Bekoff amerikai etológus az A Dog's World című könyvben, illetve erről szól Posthuman Dog című esszéjük is. Ahhoz, hogy a Simak által elmesélt történethez hasonló állati társadalom alakuljon ki, elég sok minden lenne szükséges, de persze az együttműködés és az író által hangsúlyozott együttérzés elengedhetetlen lenne hozzá. A kutyák, legalábbis Simaknál, mélyen morális lények, akik számára elfogadhatatlan az erőszak, pláne a népirtás, még akkor is, ha „csak” hangyák ellen irányul.

Bár nem valószínű, hogy a kutyák ennyire altruisták lennének, a jelek szerint több, egymással együttműködni képes emlőshöz hasonlóan vannak olyan vonásaik, amelyeket antropomorf módon akár együttérzésnek vagy empátiának is nevezhetnénk. Pierce és Bekoff szerint a kutyák egymással és az emberrel szemben is képesek bizalmat érezni, együttműködni, és azonnali jutalmazás nélkül is segíteni társaikat. Hasonló viselkedést már hollóknál, főemlősöknél, cetféléknél és farkasoknál is megfigyeltek, de ezek az állatok nincsenek annyira ráutalva az emberre, mint a kutyák, és persze róluk nem is írt Simak egy ilyen szép utópiát (vagy ahogy nézzük, esetleg disztópiát).

A szerzőpáros persze nem merészkedik el a kutyák által üzemeltetett szuperállamig, azt meghagyják a science fictionnek, azt a kérdést viszont felteszik, hogy miképpen boldogulhat magában egy olyan régen domesztikált állat, mint a kutya. De milyen reális kilátásokkal számolhatnak a magukra hagyott ebek?

Az erkölcsös kutya

Pierce és Bekoff a Wild Justice című, az állatok erkölcsi életéről szóló könyvében David Mech amerikai biológus, farkaskutató eredményeire hivatkozva azt írja, hogy a farkasfalkák méretét nem az elérhető élelem mennyisége határozza meg, hanem a falka tagjai között fennálló személyes viszonyok. A falka vagy a szociális állatok bármely csoportja ezen felül bizonyos erkölcsi törvényeknek megfelelően működik: a tagok közötti interakciók többsége a proszociális, vagyis a békés együttműködést segíti. Ennek az aránya a félmajmoknál kiemelkedően magas: 93,2 százalékban „jól” viselkednek. A szerzők egy a könyv megjelenésekor még nem publikált kutatás adataira hivatkozva azt írják, hogy ez az arány a gorilláknál még magasabb, itt az interakciók 95,7 százaléka volt proszociális. Egy másik általuk idézett kutatásban Annemieke Cools etológus megállapította, hogy a hasonló interakciók között a békéltető szociális megoldások a kutyáknál még nagyobb arányban fordulnak elő, mint a főemlősöknél. Egy-null Simaknak, bár a világuralomhoz talán még ez is kevés lesz.

Öngondoskodás

Viszont a kutyák fejlődhetnek akár a maguk útján is. Pierce és Bekoff azt vizsgálták, hogy a kutyák vajon képesek lennének-e emberi segítség nélkül fennmaradni, és ha igen, vajon milyen változásokon mennének keresztül.

A szerzőpáros esszéje szerint ha eltűnne az ember, nagyjából egymilliárd kutya maradna magára a Földön, de Pierce szerint ezek java része már amúgy sem szorul rá annyira az emberi gondoskodásra. Csak a kutyák 20 százalékát tartják házikedvencként, a maradék 80 százalék többé-kevésbé szabadon él; igaz, Pierce és Bekoff ide sorolják a kertben élő, utcára került és elvadult kutyákat is, amelyek esetében nem minden esetben lehet öngondoskodásról beszélni – az viszont biztos, hogy jobban magukra kell hagyatkozniuk, mint a kanapélakó ölebeknek. A kóbor kutya is kap néha enni, a kerti vagy mezőgazdasági munkára tartott állatokról nem is beszélve. Ha nem is direkt módon etetik őket, mint például Indiában, Ahmedabadban, ahol még a kóbor kutya is vajaskenyeret kap, az állatok találnak maguknak hulladékot a városok környékén, amin elélhetnek.

Kubinyi Enikő etológus, az ELTE tudományos főmunkatársa szerint ez már meg is történt: a kutyakutató a Qubit kérdésére elmondta, hogy az ausztráliai dingók nem mások, mint elvadult kutyák, a kutyák pedig képesek hibridizálódni farkasokkal és más Canis fajokkal, így sakálokkal és prérifarkasokkal is. Ez azt is jelenti, hogy ezek az állatok be tudnak olvadni a vadászó populációba. Kubinyi szerint ez Olaszországban elsősorban a farkas-kutya keveredés miatt jelenthet problémát, a mi régiónkban viszont leginkább sakál-kutya hibridek fordulhatnak elő. A kutató szerint a Pierce-ék által említett 80 százalék nagyjából szabadon él, és hiába kapnak olykor élelmet az embertől, egy részük vadászni is szokott, így ez nem jelentene nekik újdonságot.

Új fajok születése

Ha viszont nincs város, nincs olyan bőségben hulladék sem, sőt, ha nincs ember, a hasznosítatlan hulladék mennyisége is csökken. Ez lehet az egyik legnagyobb kihívás az ember nélküli jövő kutyájának, de ennek az állatnak van két erős fegyvere: a kutyák kellően tanulékonyak ahhoz, hogy többféle környezethez alkalmazkodhassanak, és mindenevők, így növényeken, gyümölcsökön, kisebb emlősökön, madarakon, sőt, akár rovarokon is elékhetnek. A farkasokkal való rokonság sem merült egészen feledésbe, így a magukra hagyott kutyák nagyobb zsákmányt is ejthetnek.

Pierce és Bekoff szerint persze a váltás nem lenne egyszerű: rengeteg állat elpusztulna, de maga a kutya alkalmas arra, hogy alkalmazkodjon a megváltozott körülményekhez, már ha egyáltalán kutyák (vagy bámilyen élőlény) számára lakható marad a bolygó. Azok a kutyák viszont, akik megmaradnának, maguktól folytatnák azt a nemesítési kísérletet, amelybe az ember vonta be őket, és nem biztos, hogy sokkal rosszabbak lennének benne. Az ember által végzett nemesítés ugyanis a kívánt tulajdonságok mellett olyan jellemzőkhöz is vezetett, amit legfeljebb csak mellékhatásnak, nem tudatos törekvés eredményének lehet tekinteni. Pierce-ék szerint az biztos, hogy a kutyából soha többé nem lesz farkas: ehhez már túl távol kerültek az őseiktől. Ez Kubinyi szerint nagyrészt attól is függ, hogy hogyan határozzuk meg a fajt: az amerikai szakirodalom a kutyát a farkas alfajának tekinti, az európai viszont inkább külön fajként kezeli a kutyát és a farkast.

A jövő kutyája egy, de könnyen lehet, hogy idővel több külön faj lenne, attól függően, hogy milyen túlélési stratégia bizonyul sikeresnek az egyes fajták számára, de Kubinyi arra is felhívja a figyelmet, hogy ehhez több ezer évre lenne szükség, valamint arra, hogy a populációk (például az eurázsiai és az amerikai) egymástól független fejlődési utat járjanak be, és ne tudjanak keveredni egymással.

Lehet, hogy egyes vidékeken jobban megéri kutyaként kicsinek maradni, és bogyókon, rágcsálókon és rovarokon élni, máshol viszont nagyobb szerepet kaphat a közös vadászat vagy a falka létrehozása. Ami Pearce és Bekoff szerint viszont biztosan eltűnik majd, az a fölösleges cicoma, ami nem segíti az állat túlélését: nem lesznek többé nyomott orrok, karikába görbülő farkak vagy látványos mintázatú bundák. Kubinyi szerint a mesterséges megtermékenyítéssel foganó, császármetszéssel születő fajták természetesen hamar kiszelektálódnának, ezek az ember nélkül ugyanis életképtelenek.

A hangyáké a jövő

A gondolatkísérlet persze gondolatkísérlet marad: nagyon valószínű, hogy ha az ember egyszer végképp eltűnik a Föld színéről, a kutyák sem fogják megúszni a kihalást, de ha nem atomkatasztrófa vagy a globális felmelegedés végez az emberiséggel, esélyük mindenképpen van a fennmaradásra. A domesztikáció kritikusai szerint az ember tönkretette a háziasított állatokat, de az sem zárható ki, hogy egy új faj fejlődése kap tőle egy akkora lökést, hogy valami példa nélküli jöjjön belőle létre. Simak kutyái nem hétköznapi kutyák, és a regény idealisztikus, erőszakmentes, az állatok testvériségét hirdető kultúra létrejöttére valószínűleg nincs is különösebb esély, annál is inkább, mert a kutyák nem tudnak beszélni, és Kubinyi szerint arra sem utal semmi, hogy a jövőben megtanulhatnának.

Érdemes megjegyezni, hogy a regényben jelenlévő külső fenyegetettségre a korai kutyák válasza az ember újbóli megidézése, aki ismét az erőszakhoz fordul, amikor azonban erre a kutyák nem hajlandók, nem marad számukra más, mint a csendes beletörődés: ha jönnek a hangyák, az erőszakmentes társadalom fegyver nélkül marad.

Pearce és Bekoff gondolatkísérletének végső célja persze nem egy fiktív jövő felvázolása: abban, ahogy összevetik a jövő kutyáinak kedvező és hátrányos körülményeit, arra is rávilágítanak, hogy miként lehetne jobban bánni a jelen kutyáival, akiknek gyakran nem jut elegendő terület, szaglálnivaló, vagy csak egészen egyszerűen életképtelenre tenyésztették őket. Emiatt is érdemes hát belemenni ebbe a kísérletbe, legalább gondolatban, aztán ha nem sikerül, még mindig számíthatunk a hangyákra.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás