Miért etetjük az állatokat?
Az állatokat etetni kell: a tyúkot azért, hogy tojást tojjon, a kutyát azért, hogy őrizze a házat, a macskát azért, mert éhes, a laboratóriumi egeret meg azért, hogy tovább lehessen vele kísérletezni. Az utilitarista szempontok nagyjából világosak, de magukban nem magyarázzák meg sem az ember állatok iránti vonzalmát, sem azt, hogy a világ minden táján bevett gyakorlatnak számít például a madarak etetése még akkor is, ha ezek nem háziállatok, csak egyszerűen éhesek.
Ez a kérdés kezdte el foglalkoztatni az Exeteri Egyetem kutatóit is, akik a Wellcome Alapítvány egy ösztöndíjával interdiszciplináris módszerekkel próbálnak felelni a kérdésre. A kutatásban antropológusok, génkutatók, régészek, biológusok és kémikusok is részt vesznek, és többek között azt kutatják, hogy hol, mikor és miért kezdték el etetni az emberek az állatokat. A kutatók munkahipotézise az, hogy az állatok háziasítása épp azért történhetett meg, mert az ember hajlandó akár érdek nélkül is etetni, valamint az is, hogy ez a domesztikált fajokat sikeresebbé tette, vad társaikat viszont a kihalásba kergette. A tehén sikeres és hasznos, az őstulok nincs többé, ezért a kutatók azt is feltételezik, hogy a háziasítás folyamata még nem zárult le, az ember etetés iránti vonzalma pedig hosszabb távon több faj kihalásához vezethet, mint amennyit sikeresen táplál miatta.
Embertan, állattan
Az exeteri kutatás még folyik, a válaszokat még várjuk, de az ember-állat viszonnyal már foglalkoztak elegen. Ennek külön tudománya is van: a 2014-ben megjelent Routledge Handbook of Human-Animal Studies című kötetben a mostani kutatásban is részt vevő antropológus, Garry Marvin (és szerzőtársa, Susan McHugh) azt írja, hogy itt nélkülözhetetlen az interdiszciplinaritás, és a viszony vizsgálatához ugyanolyan fontos adalékokkal szolgálhat egy genetikus, mint egy művészettörténész. A kutatócsoportot nyomasztó kérdések közé tartozik például az is, hogy a középkorban vajon a szerzetesek terjesztették-e el a macskatartást Angliában, illetve hogy mivel etethették a római csirkéket.
Annak megértéséhez, hogy miért szeretjük megosztani más állatokkal az élelmünket, érdemes lehet megvizsgálni, hogy mennyire elterjedt ez a jelenség a természetben. Nem túl meglepő módon az étel megosztása a többiekkel meglehetősen elterjedt az emberszabásúak között, itt azonban nem önzetlen gesztusról van szó: az egyén túlélésének a csoport fennmaradásában is szerepe van. Az élelemért rendszerint valamiféle viszonzás is jár, ez nem is mindig anyagi természetű, banán helyett lehet akár egy jó kurkászás is. Az önzetlen segítségre is akad példa: a rőt vérszopó denevérek (Desmodus rotundus) között gyakran előfordul, hogy a sikeres vadászatot végző állatok visszaöklendeznek némi vért a kevésbé szerencsés társaiknak, akik enélkül néhány napon belül elpusztulnának. A kutatók szerint ez nem hajt különösebb hasznot az öklendezőknek, igaz, ha jól teleették magukat, olyan nagy lemondást sem jelent az egyedek számára.
A deal is a deal
Ezek az interakciók azonban legtöbbször azonos fajú állatok között mennek végbe, eltérőeknél nagyon nagy a valószínűsége, hogy mindkét fél jól jár az üzlettel. A hollók nem azért hívják oda a farkasokat a megtalált döghöz, mert különösebben jó fejek, hanem azért, mert hozzá szeretnének férni az állat beleihez, a farkas pedig kiváló szarvasnyitóként működik. Ebben a viselkedésben még mindig nincs semmi különös, ha csak az nem, hogy a holló okos. Elli H. Radinger farkaskutató szerint a madarak kifigyelik a farkasok testbeszédét, és tudják, hogy melyik példánnyal mit engedhetnek meg maguknak, sőt, ahogy könyvében Bernd Heinrich hollókutatót idézi, egyfajta háziállatként működnek a farkasok mellett. Persze a farkasok sem hülyék, Radinger szerint a Yellowstone-ban a kölykök együtt nőnek fel a hollókkal, és ahogy a madarak is tudnak olvasni a farkasok testbeszédéből, úgy a farkasok is megértik, ha a holló veszélyre, ember vagy medve közeledtére figyelmeztet, ahogy azt is, ha a madarak élelmet találtak.
Heinrich szerint a hollók akár farkas-madaraknak is tekinthetők: a kutató a hatvanas évektől kezdve foglalkozott hollókkal, előbb hobbiszinten, aztán már biológusként is, és ugyanott kutatta a viselkedésüket, ahol Radinger a farkasokat figyelte meg. Feltételezése szerint a holló és a farkas az évmilliók alatt sikeres együttműködést alakított ki. 1997-ben megjelent könyvében, a Mind of the Raven: Investigations and Adventures with Wolf-Birdsben arról számolt be, hogy egy kísérlet során leöltek és kibeleztek egy szarvast egy olyan területen (Maine-ben), ahol sok holló élt, de farkasok nem voltak. A madarak így hozzáférhettek a belekhez és a többi finomsághoz, mégsem jelentek meg a tetemnél – ott viszont, ahol éltek farkasok, az általuk frissen elejtett zsákmánynál egy órán belül felbukkantak a hollók.
Az engedélyezett lopás és a pluszfehérje esete
Ez persze nem csoda: egyes állatok szemet hunynak afelett, ha mások megdézsmálják az élelmüket, ebből aztán pedig vagy származik valamilyen hasznuk, vagy nem, mindenesetre túl nagy kár nem éri őket. Egy idén januárban megjelent tanulmány szerint valami hasonló történhetett a farkasokkal és az emberekkel is: az ember nem tudatosan kezdte el kihasználni a farkas barátságát, hanem a számára felesleges ételt kezdte el odaadni a tábor közelébe tévedő farkasoknak, majd mikor már jobban összebarátkoztak, saját farkasra kezdett vágyni, így elrabolt néhány kölyköt, és nekiállt domesztikálni az állatot. Az eredmény: farkas alig van, kutyából viszont akad elég.
Maria Lahtinen finn régész eredetileg nem a domesztikációt, hanem a sarkkörön élő vadászok étrendjét vizsgálta, és arra jutott, hogy az eltérő tápanyagszükséglet miatt történhetett meg, hogy az ember elkezdett húst adni az állatoknak. A hipotézis szerint ebben a kapcsolatban az ember eredetileg nem profitált semmit a kapcsolatból, de nem is veszített: a vadászok télen nem nagyon tudtak mást enni, mint húst és zsírt, de zsírból többre volt szükségük. A farkas viszont boldogan elvan akkor is, ha csak színhúst kap, és Lahtinen szerint ott kezdődhetett a kutya története, amikor az ember a felesleges húsdarabokat a környéken kódorgó farkasoknak adta.
Naomi Sykes, a tanulmány bírálója szerint a kutatásnak két különösen fontos megállapítása van: az egyik az, hogy az ember és a farkas ugyan ugyanarra a prédára vadászott a jégkorszak idején, az eltérő igényeik miatt azonban nem feltétlenül rivalizáltak egymással, a másik pedig az, hogy maga az etetés hamarabb jelent meg, mint a domesztikáció iránti igény.
Adjunk neki enni, mi baj lehet?
Már ha egyáltalán volt ilyen igény: ahogy arra Melinda A. Zeder, a Smithsonian evolúcióbiológusa is rámutatott egy 2012-ben megjelent tanulmányában, az emberek nem tudták, hogy hosszabb távon mi lesz az eredménye annak, ha enni adnak egy állatnak, vagy épp megszelídítik. Sykes szerint a ma már elterjedtnek számító haszonállatoknál több esetben is megfigyelhető volt, hogy a háziasítás az etetéssel vette kezdetét, méghozzá úgy, hogy az ember közvetlenül nem profitált abból, hogy gondozta a környékbeli nyulakat, csirkéket vagy lovakat. A zooarcheológus szerint a legkorábbi leletek alapján ezeket az állatokat etették és ellátták, de nem feltétlenül hasznosították, sok esetben pedig szentként tisztelték. Az ókori görögöknek például eszükbe sem jutott a rántott csirke: a madarakat Pallasz Athéné szent állataiként tisztelték és gondozták, igaz, a fazék helyett aztán a tyúkok (legalábbis a görög hitvilág szerint) áldozatként valamelyik égi vagy alvilági istennél végezték. Sykes szerint a csontmaradványok vizsgálata alapján az áldozati állatokat kölessel etették a csirkéket, és még a római korban is közkedvelt áldozatnak számítottak Mithrász és Merkúr számára (igaz, Apicius szakácskönyve, az i.sz. 1. századra datált De re culinaria később már értékes nyersanyagként emlegeti a csirkét).
Delhiben úgy elszaporodtak a barna kányák, mint sehol máshol a Földön, és a helyi muszlim lakosok a levegőbe dobott húsdarabokkal etetik őket, a New York Times újságírója szerint pedig Indiában, Ahmedabadban a kóbor kutyákat is ghível megkent kenyérrel etetik még azok is, akiknek maguknak is alig jut élelem. Úgy tűnik, hogy etetni jó.
Az evolúcióval szemben, az evolúcióval együtt
Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy az etetés az állatoknak is jót tesz. A domesztikáció során a háziasított állatok agymérete csökken, ez pedig a legnagyobb nyomot a disznókon hagyta: a házisertés agymérete átlagosan és tömegarányosan 33,6 százalékkal kisebb, mint a vaddisznóé. A kutyák agya 30 százalékkal kisebb, mint a farkasoké, mindez pedig egyes kutatók szerint nagyjából azt jelenti, hogy az ember „tönkretette” ezeket az állatokat, és a folyamatos fejlődés útja helyett visszafejlesztette őket. Mások szerint ez nem jelent különösebb problémát az állatoknak sem: a nagy agyat költséges fenntartani, a háziállatok pedig evolúciós mértékkel mérve villámgyorsan alkalmazkodtak az új körülményekhez. Ennek egyik első lépése a félelemérzet csökkenése lehetett, amit talán épp az etetés korai, minden hátsó szándék nélküli szokása válthatott ki, majd később ezekből az állatokból sorra kikoptak azok a tulajdonságok és képességek, amelyekre vadon szükségük volt még ugyan, de az ember által teremtett környezetben már nem, és teljesen érthető módon ezekhez a körülményekhez alkalmazkodtak.
Azok szerint, akik úgy gondolják, hogy az ember jóvátehetetlen károkat okozott ezeknek az állatoknak, a hosszú domesztikációs folyamat javarészt visszafordíthatatlan. Bár az elvadult állatok bizonyos tekintetben hasonlóvá válhatnak a vad őseikhez, Zeder szerint az agyméret csökkenése valószínűleg maradandó, igaz, bizonyos esetekben képesek sikeresen visszavadulni, a Galápagos-szigeteken elszaporodott és elvadult disznók például hosszabb orral és lábbal rendelkeznek, mint a házisertések. A visszavadult állatok vadászati szokásai viszont nem igazán változnak meg attól, hogy elszakadnak az embertől. Zeder szerint épp ezért jelenthetnek komoly problémát a macskák, amelyek a vadmacskától eltérően nem néhány prédára koncentrálnak, hanem mindent megesznek, amit könnyen el tudnak kapni.
Változó ember, változó állat
Egy 2017-es indiai kutatás szerint a barna kányák Delhiben tudatosan választanak olyan fészkelőhelyet, ahol forgalmas utak közelében lehetnek, megfigyelhetik az emberek nyüzsgését, és ahol több szemetet dobálnak el, mint másutt. Önmagában nem számít ritkaságnak, hogy a vadállatok képesek alkalmazkodni az urbánus környezethez, de a kutatók attól tartanak, hogy ezzel önkéntelenül is megszelídítik magukat, és idővel olyan sikeresen alkalmazkodhatnak a városokhoz és az ember közelségéhez, hogy a vadonban már kevésbé eredményesen teljesítenek majd.
Sykes szerint az emberhez való alkalmazkodás és a domesztikáció folyamata nemhogy nem állt meg, hanem még gyorsulóban is van: a városok térnyerésével és az állatok etetésével az ember ugyanúgy önkéntelenül formálja az állatvilágot, mint a farkasok esetében. A kutató azért aggódik emiatt, mert szerinte a háziasítás és az egyes fajok pusztulása kéz a kézben járnak. A változó világban sikeresebben érvényesül a kutya, mint a farkas, jobban él az a mókus, ami a könnyebben fogyasztható, a parkokban lévő élelmet fogyasztja. Macska rengeteg van, vadmacska alig akad.
Az emberek világszerte őrületes összegeket szánnak a madarak téli etetésére, amit a legtöbben önzetlen és kedves gesztusnak tartanak. Egy 2019-es kutatás szerint azok, akik madarakat etetnek, fontosabbnak tartják a környezeti körülményeket, mint az erre szánt pénzt vagy időt – nem csoda, hogy világszerte dollármilliárdokat költenek madáreleségre, hogy a vadon élő állatokat táplálják vele télen. Darryl Jones, az ausztrál Griffith Egyetem környezettudósa szerint sokaknak ez lehet a legközelebbi kontaktusa a természettel, a madárfigyelők és -etetők pedig a citizen science hasznos tagjai lehetnek, akiknek már így is számos hasznos megállapítást köszönhetett az ornitológia.
Az etetés, ahogy a domesztikáció is, persze nem csak az állatokon hagy nyomot, hanem az emberen is: az állattartás alapjaiban változtatta meg az emberi társadalmat, de a Földet is. A földművelés megjelenésével rohamosan kezdett csökkenni a biodiverzitás, sokan ezért is tartják ezt az időszakot az antropocén kor kezdetének.
És hogy akkor mégis miért etetjük az állatokat? Az Exeteri Egyetem kutatóinak még van két évük és kétmillió dollárjuk arra, hogy megtalálják a tökéletes választ. Remélhető, hogy kimerítőbb lesz, mint amire Colin Jerolmack amerikai szociológus jutott: szerinte azok, akik galambokat etetnek a városban, jellemzően idősek, magányosak vagy hajléktalanok, az pedig, hogy enni adnak az állatoknak, segít nekik egy kis időre szabadulni a magánytól.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
