Budapest, a férfiváros

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Hogyan lehet jól akadálymentesíteni? Levezethetjük a 21. századi ember térélményét a középkori és modern kori várostervezés és térhasználat örökségeiből? Milyenek azok a férfivárosok, és Budapest vajon közéjük tartozik-e? Hol vannak a többféle fogyatékossággal élő csoportokkal egyeztetett buszmegállók vagy éppen a közterületi pelenkázók? Milyen hatalmi viszonyok szabják meg a városok kialakítását, és hogyan jelenik meg a városi terekben a társadalmi igazságosság?

Erről beszélgetett péntek este a CEU Határtalan Tudás sorozatának vitaestjén Flamich Mária és Hoffmann Rita Fulbright-ösztöndíjas, látássérüléssel élő független kutatók, Szende Katalin, a CEU Kulturális Örökségvédelmi Tanszékének professzora és Merker Dávid, a Hosszúlépés. Járunk? városiséta-projekt társalapítója és ügyvezetője. A beszélgetést László Flóra, a CEU Társadalmi Felelősségvállalás irodájának vezetője moderálta.

Balról jobbra: Szende Katalin, a CEU Kulturális Örökségvédelmi Tanszékének professzora, Merker Dávid, a Hosszúlépés. Járunk? városiséta-projekt társalapítója és ügyvezetője, Hoffmann Rita és Flamich Mária Fulbright ösztöndíjas kutatók és László Flóra, a CEU Társadalmi Felelősségvállalás irodájának vezetője

A földszinten zajló középkori élet jót tett a fogyatékosok inklúziójának

Szende előadásában elmondta: a fogyatékosság fogalma a 19. században alakult ki, és nem feltétlenül esett egybe a középkori fogalmakkal. Már a téma kutatásában akadályokba ütközött, mivel az a szempont, hogy a középkori városok terei mennyire voltak átjárhatók, megközelíthetők, és hogyan voltak jelen ezekben a fogyatékkal élők, csak az utóbbi években jelent meg. A városok emlékeiben is ritkán találni meg a fogyatékosokat; a városi határozatokban legtöbbször akkor, amikor meghatározzák, ki koldulhat a városokban; a végrendeletekben az adományok osztásakor, vagy a temetőkben talált maradványokból, tehát apró morzsákból áll össze a tudásunk a fogyatékosok középkori életéről.

Ezekből azonban a kutató szerint az sejlik fel, hogy a leggyakoribb tér, amelyet a fogyatékkal élők elfoglalhattak, a családok életterei voltak, ezeket egészítették ki a szerzetesrendek és a városok által fenntartott ispotályok, szegényházak. Mivel a városok többnyire földszintes házakból álltak, a kereskedelem a piacon zajlott, a városházán pedig a közérdeklődésre számot tartó ügyek a földszinten rendeződtek, a fogyatékossággal élők számára ezek a terek sokkal megközelíthetőbbek voltak, mint a modern, 19-20. századi városokban. És mert a középkorban a legtöbbször a munkahely, például a műhely is egybeesett a lakóhellyel, a munkába járás sem okozott gondot.

A templomok szintén megközelíthetők voltak, sőt a bejáratoknál kéregető koldusok a keresztény tanításokra hívták fel a városlakók figyelmét, elsősorban arra, hogy adakozzanak a szegényeknek, akik közé a fogyatékosokat is sorolták. Szende szerint maga a társadalom a középkorban sokkal integráltabban működött, nem volt jellemző a fogyatékosok szegregációja, amit a 19. század hozott létre. Emellett az invenció korai elemei is megjelentek, Nürnbergben és Itáliában például már ekkor elkészítették az első kerekesszékeket.

A férfiak által férfiaknak épített városok egyik díszpéldánya: Budapest

Merker, aki Budapestet emelte előadása középpontjába, úgy vélte, hogy a 19. században a középkorhoz vagy a 21. századhoz képest összehasonlíthatatlanul rosszabbul festettek a városok, és a fogyatékosok helyzete a mai fogalmainkkal nézve teljesen elfogadhatatlan volt.

A Hosszúlépés.Járunk? ügyvezetője szerint Budapest is a férfiaknak épített városok közé sorolható. Andrássy Gyula miniszterelnök, Podmaniczky Frigyes, az 1873-ben egyesített Budapest fejlesztésében oroszlánrészt vállaló politikus vagy Ybl Miklós, a kor sztárépítésze mindhárman elegáns férfiak voltak, akik a saját szempontjaik szerint, maguknak tervezték a várost. Merker úgy vélte, egyáltalán nem rosszindulatból tették ezt így, csak a saját tapasztalataikat építették be a városokba.

Ez pedig azt jelentette, hogy a köztereket férfiaknak építették, és férfiak is népesítették be azokat, hiszen akkoriban a nők kísérő nélkül ki sem léphettek az utcára. A fogyatékkal élők közül pedig egyetlen csoporttal törődtek: a hadirokkantakkal, akik a hatalom érdekében katonának álltak, majd megsebesültek. A többi fogyatékkal élőt a város szélén lévő szegényházakba, ispotályokba száműzték, hogy ne legyenek szem előtt. A szegregáció azonban a hadirokkantaknál is megjelent: a jelenleg viták kereszttüzében ákkó Városházán, ami eredetileg az Invalidusok háza nevet viselte, a hadirokkantaknak és családjaiknak gyakorlatilag egy teljesen elszeparált várost hoztak létre a városon belül. Dolgozhattak, megnősülhettek, de gyerekeik csak akkor hagyhatták el az épületegyüttest, amikor felnőttek.

A fővárost fizikai korlátok jellemezték: lépcső lépcső hátán a közterületeken, a bérházakban vagy a középületekben, sőt a hídpénz vagy a tömegközlekedés díjszabása szintén sokaknak korlátokat jelentettek. Merker a budapesti közvécék helyzetét is felhozta példaként: bár az első nyilvános illemhelyiséget 1870-ben nyitották meg, olyan közvécék, amelyek kialakításakor már a nőkre is gondoltak, csak a 20. század elején létesültek, és máig megoldatlan probléma a városban a vécék megmagyarázhatatlanul alacsony száma vagy éppen a pelenkázók hiánya.

A világ legnagyobb kisebbsége: a fogyatékkal élők

Flamich és Hoffmann előadásukban a fogyatékosság 19. században született társadalmi és kulturális konstrukcióját elemezték és hozták a 21. század közelébe. Hoffmann szerint mára a fogyatékossággal élők sokkal kevésbé láthatatlanok, mint korábban, és szeretnének tevékeny szerepet vállalni a társadalomban. Flamich szerint az elmúlt 50 évben óriási változáson ment keresztül a fogyatékosság iránti attitűd, és míg korábban nem volt lehetőség arra, hogy elfogadtassák magukat a társadalommal. Ez mára megváltozott, de még mindig kevés a fogyatékossággal élők iránti bizalom, kevés róluk a valódi tudás. Az ismeretlenség, a bizonytalanság, a sztereotípiák és a különféle vélekedések pedig megakadályozzák, hogy leomoljanak a lépcsők, olvashatatlan feliratok, apró betűs árcédulák vagy nehezen nyíló ajtók formájában megjelenő falak.

Milyen a jó akadálymentesítés?

Flamich és Hoffmann arra is felhívta a figyelmet, milyen fontos elfogadni, hogy a fogyatékossággal élők is sokszínűek, sokféle igénnyel, akik készen állnak arra, hogy segítsenek összehangolni a tereket. Jó példa erre a Széna téri villamosmegálló, ami jó a kerekesszékeseknek, de a vakoknak veszélyes lehet. A kutatók úgy vélik, mindannyiunk érdeke, hogy ha utazunk, ne lépcsőn cipeljük a bőröndünket, és ha boltba járunk, ne három szemüveggel kelljen kisilabizálni az árcédulát.

Merker szerint épített örökségünk nem akadálymentes, hiszen ez a szempont a legtöbb épület építésekor még nem merült fel, a kérdés, hogy mihez kezdünk ezzel. Habár az akadálymentesítés ma már a városfejlesztés kötelező eleme, kérdés, hogy ez kipipálandó rubrika marad-e vagy valódi megoldások születnek. Pedig sokan az otthonukat sem tudják elhagyni, nem tudják igénybe venni a városi tereket, ez pedig komoly probléma, hiszen akik nincsenek kinn, azok nem lesznek részei a közösségnek sem. Hoffmann szerint természetesen lehetetlen úgy akadálymentesíteni, hogy senki ne találjon benne kifogásolnivalót, de fontos lenne, hogy például a metró peronján legyen egy jel, hol fog nyílni a metróajtó, vagy hogy az alacsonypadlós villamosok ajtaja magától kinyíljon. Ugyanis ha az embernek magának kell kinyitnia az ajtót, az egész villamos vagy busz oldalát végig kell simogatnia, hogy megtalálja az ajtónyitót.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: