Budapest, a férfiváros
Hogyan lehet jól akadálymentesíteni? Levezethetjük a 21. századi ember térélményét a középkori és modern kori várostervezés és térhasználat örökségeiből? Milyenek azok a férfivárosok, és Budapest vajon közéjük tartozik-e? Hol vannak a többféle fogyatékossággal élő csoportokkal egyeztetett buszmegállók vagy éppen a közterületi pelenkázók? Milyen hatalmi viszonyok szabják meg a városok kialakítását, és hogyan jelenik meg a városi terekben a társadalmi igazságosság?
Erről beszélgetett péntek este a CEU Határtalan Tudás sorozatának vitaestjén Flamich Mária és Hoffmann Rita Fulbright-ösztöndíjas, látássérüléssel élő független kutatók, Szende Katalin, a CEU Kulturális Örökségvédelmi Tanszékének professzora és Merker Dávid, a Hosszúlépés. Járunk? városiséta-projekt társalapítója és ügyvezetője. A beszélgetést László Flóra, a CEU Társadalmi Felelősségvállalás irodájának vezetője moderálta.
A földszinten zajló középkori élet jót tett a fogyatékosok inklúziójának
Szende előadásában elmondta: a fogyatékosság fogalma a 19. században alakult ki, és nem feltétlenül esett egybe a középkori fogalmakkal. Már a téma kutatásában akadályokba ütközött, mivel az a szempont, hogy a középkori városok terei mennyire voltak átjárhatók, megközelíthetők, és hogyan voltak jelen ezekben a fogyatékkal élők, csak az utóbbi években jelent meg. A városok emlékeiben is ritkán találni meg a fogyatékosokat; a városi határozatokban legtöbbször akkor, amikor meghatározzák, ki koldulhat a városokban; a végrendeletekben az adományok osztásakor, vagy a temetőkben talált maradványokból, tehát apró morzsákból áll össze a tudásunk a fogyatékosok középkori életéről.
Ezekből azonban a kutató szerint az sejlik fel, hogy a leggyakoribb tér, amelyet a fogyatékkal élők elfoglalhattak, a családok életterei voltak, ezeket egészítették ki a szerzetesrendek és a városok által fenntartott ispotályok, szegényházak. Mivel a városok többnyire földszintes házakból álltak, a kereskedelem a piacon zajlott, a városházán pedig a közérdeklődésre számot tartó ügyek a földszinten rendeződtek, a fogyatékossággal élők számára ezek a terek sokkal megközelíthetőbbek voltak, mint a modern, 19-20. századi városokban. És mert a középkorban a legtöbbször a munkahely, például a műhely is egybeesett a lakóhellyel, a munkába járás sem okozott gondot.
A templomok szintén megközelíthetők voltak, sőt a bejáratoknál kéregető koldusok a keresztény tanításokra hívták fel a városlakók figyelmét, elsősorban arra, hogy adakozzanak a szegényeknek, akik közé a fogyatékosokat is sorolták. Szende szerint maga a társadalom a középkorban sokkal integráltabban működött, nem volt jellemző a fogyatékosok szegregációja, amit a 19. század hozott létre. Emellett az invenció korai elemei is megjelentek, Nürnbergben és Itáliában például már ekkor elkészítették az első kerekesszékeket.
A férfiak által férfiaknak épített városok egyik díszpéldánya: Budapest
Merker, aki Budapestet emelte előadása középpontjába, úgy vélte, hogy a 19. században a középkorhoz vagy a 21. századhoz képest összehasonlíthatatlanul rosszabbul festettek a városok, és a fogyatékosok helyzete a mai fogalmainkkal nézve teljesen elfogadhatatlan volt.
A Hosszúlépés.Járunk? ügyvezetője szerint Budapest is a férfiaknak épített városok közé sorolható. Andrássy Gyula miniszterelnök, Podmaniczky Frigyes, az 1873-ben egyesített Budapest fejlesztésében oroszlánrészt vállaló politikus vagy Ybl Miklós, a kor sztárépítésze mindhárman elegáns férfiak voltak, akik a saját szempontjaik szerint, maguknak tervezték a várost. Merker úgy vélte, egyáltalán nem rosszindulatból tették ezt így, csak a saját tapasztalataikat építették be a városokba.
Ez pedig azt jelentette, hogy a köztereket férfiaknak építették, és férfiak is népesítették be azokat, hiszen akkoriban a nők kísérő nélkül ki sem léphettek az utcára. A fogyatékkal élők közül pedig egyetlen csoporttal törődtek: a hadirokkantakkal, akik a hatalom érdekében katonának álltak, majd megsebesültek. A többi fogyatékkal élőt a város szélén lévő szegényházakba, ispotályokba száműzték, hogy ne legyenek szem előtt. A szegregáció azonban a hadirokkantaknál is megjelent: a jelenleg viták kereszttüzében ákkó Városházán, ami eredetileg az Invalidusok háza nevet viselte, a hadirokkantaknak és családjaiknak gyakorlatilag egy teljesen elszeparált várost hoztak létre a városon belül. Dolgozhattak, megnősülhettek, de gyerekeik csak akkor hagyhatták el az épületegyüttest, amikor felnőttek.
A fővárost fizikai korlátok jellemezték: lépcső lépcső hátán a közterületeken, a bérházakban vagy a középületekben, sőt a hídpénz vagy a tömegközlekedés díjszabása szintén sokaknak korlátokat jelentettek. Merker a budapesti közvécék helyzetét is felhozta példaként: bár az első nyilvános illemhelyiséget 1870-ben nyitották meg, olyan közvécék, amelyek kialakításakor már a nőkre is gondoltak, csak a 20. század elején létesültek, és máig megoldatlan probléma a városban a vécék megmagyarázhatatlanul alacsony száma vagy éppen a pelenkázók hiánya.
A világ legnagyobb kisebbsége: a fogyatékkal élők
Flamich és Hoffmann előadásukban a fogyatékosság 19. században született társadalmi és kulturális konstrukcióját elemezték és hozták a 21. század közelébe. Hoffmann szerint mára a fogyatékossággal élők sokkal kevésbé láthatatlanok, mint korábban, és szeretnének tevékeny szerepet vállalni a társadalomban. Flamich szerint az elmúlt 50 évben óriási változáson ment keresztül a fogyatékosság iránti attitűd, és míg korábban nem volt lehetőség arra, hogy elfogadtassák magukat a társadalommal. Ez mára megváltozott, de még mindig kevés a fogyatékossággal élők iránti bizalom, kevés róluk a valódi tudás. Az ismeretlenség, a bizonytalanság, a sztereotípiák és a különféle vélekedések pedig megakadályozzák, hogy leomoljanak a lépcsők, olvashatatlan feliratok, apró betűs árcédulák vagy nehezen nyíló ajtók formájában megjelenő falak.
Milyen a jó akadálymentesítés?
Flamich és Hoffmann arra is felhívta a figyelmet, milyen fontos elfogadni, hogy a fogyatékossággal élők is sokszínűek, sokféle igénnyel, akik készen állnak arra, hogy segítsenek összehangolni a tereket. Jó példa erre a Széna téri villamosmegálló, ami jó a kerekesszékeseknek, de a vakoknak veszélyes lehet. A kutatók úgy vélik, mindannyiunk érdeke, hogy ha utazunk, ne lépcsőn cipeljük a bőröndünket, és ha boltba járunk, ne három szemüveggel kelljen kisilabizálni az árcédulát.
Merker szerint épített örökségünk nem akadálymentes, hiszen ez a szempont a legtöbb épület építésekor még nem merült fel, a kérdés, hogy mihez kezdünk ezzel. Habár az akadálymentesítés ma már a városfejlesztés kötelező eleme, kérdés, hogy ez kipipálandó rubrika marad-e vagy valódi megoldások születnek. Pedig sokan az otthonukat sem tudják elhagyni, nem tudják igénybe venni a városi tereket, ez pedig komoly probléma, hiszen akik nincsenek kinn, azok nem lesznek részei a közösségnek sem. Hoffmann szerint természetesen lehetetlen úgy akadálymentesíteni, hogy senki ne találjon benne kifogásolnivalót, de fontos lenne, hogy például a metró peronján legyen egy jel, hol fog nyílni a metróajtó, vagy hogy az alacsonypadlós villamosok ajtaja magától kinyíljon. Ugyanis ha az embernek magának kell kinyitnia az ajtót, az egész villamos vagy busz oldalát végig kell simogatnia, hogy megtalálja az ajtónyitót.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
„Na de drága akadémikus úr, minek adjak én neked pénzt?”
A csillagászat alapkutatás, de igenis kijöhetnek hasznos dolgok, csak ez néha kétszáz évig is eltart – hangzott el a CEU Határtalan tudás legutóbbi beszélgetésén, ahol a csillagászat magyar nagyágyúi a magáncégek formálta New Space-ről, az űrturizmus veszélyeiről és a fejlett technológiák földi alkalmazásairól is beszéltek.
Az a gyerek, aki a mesékből megismeri a hétfejű sárkányt, később a konyhásnénivel is bátran szembenéz
Az emberiség hozzávetőlegesen 2000 mesetípust variál időtlen idők óta, ezért sem létezik a sokak által emlegetett nemzeti mesekarakter – hangzott el a CEU Határtalan Tudás című sorozatának június 4-i előadásában, ahol arra is fény derült, hogy egyáltalán nem minden magyar népmese kezdődik a hol, volt, hol nem volt felütéssel.
Most döbbennek rá az iskolákban, mi mindent nem tanultak meg a gyerekek az online oktatásban
A magyar oktatási rendszer egyik sarokköve, hogy a diák azért dolgozik, hogy elkerülje a büntetést, ez egyáltalán nem érvényesült a pandémia idején. A magyar szülők, ha tehetik, képességgé transzformálják a pénzüket, a közoktatásban uralkodó egyenlőtlenség a koronavírus-járványban tovább növekedett – hangzott el a CEU Határtalan tudás idei első beszélgetésén.