Az ország, ahol betiltották a karácsonyt
Nem lehet komolyan venni egy nemzetet, ha nincs erős és önazonos karácsonyilap-gyártó és -gyűjtő szubkultúrája. Nyelvében él a nemzet, hogyne, de az alulfizetett giccsgyárosok mindennapi Götterdammerungjai többet mondanak ezer szónál. A képeslap a vizuáliskultúra-vásárlás alapegysége (legális fotó, apróval fizethetsz érte), és a civilizáltság fok-mérték határozója. Ki venne komolyan egy országot, ahol még ronda képeslapok sincsenek? Ha a Tristan da Cunha-szigeteken, az Isten háta mögött tudtak gondoskodni a saját postabélyegről, mástól sem fogadható el a kifogás.
Az angolok már a viktoriánus korban tudták, hogy hol lakik az úristen (legalábbis a képeslapszcénáé): 100-150 éve a kifinomultság csúcsa az volt, ha obszcén ünnepi képeslapokat küldtél az ismerőseidnek – amik leszúrt békákat, gyerekrabló öregembereket és késsel játszó macskákat ábrázoltak –, hogy társasági eseményeken ezeken kuncogjatok vagy szörnyülködjetek. Nem baj, ha nem érted a viccet: az ilyen fokú kifinomultsághoz évszázados gyarmattartó hagyományok, az alpáriság iránti vonzalom, némi gőg és rengeteg tiszteletlen humor kell; az angoloknak jutott mindegyikből elég. A szovjeteknek más jutott, így őket más erők kényszerítették a minőségi trash kiérlelésére.
Ha az 1917-es bolsevik hatalomátvétel idején a Szovjetunió civilizáltságát is képeslapokkal mértük volna, ijesztő lett volna az eredmény. (Ez nem a képeslapok hibája volt, a Szovjetunió akkoriban elég sok nézőpontból festett ijesztően.) Eleinte több volt a baj, mint a képeslap; aztán kevesebb lett a baj, és több lett a képeslap; aztán nagyon nagy lett a baj, de a képeslapok és a Pravda megírták, hogy szovjetnek lenni a legjobb dolog a világon.
A Szovjetunió mindig hálás lesz magának a fenyőillatért, Pável elvtárs, de parancsba kaptuk, hogy lőjük agyon
A Szovjet Kommunista Párt tokkal-vonóval betiltotta a keresztény gyökerű karácsony ünneplését. Az iparművészek nem csavarhatták ki a klasszikus karácsonyiképeslap-esztétikát – ami a folklóros giccshez nélkülözhetetlen – mert klasszikus esztétika sem volt, így nem volt miből absztrahálni sem.
A fenyőfaállítást a bolsevikok nem tiltották meg, csak a karácsony megünneplését. Sztálin már nem volt ennyire liberális. 1929-ben örökre száműzte a Szovjetunióból párton belüli legnagyobb riválisát, Lev Trockijt – Lenin régi harcostársát, a Vörös Hadsereg alapítóját –, és a leszámolásból visszamaradt lendülettel a karácsonyfa-állítást is betiltotta. A tilalom 6 éven át érvényben maradt.
A vallási jelképek és hagyományok eltörlése a kommunista ideológiából következett; a karácsonyfa betiltása nem is ideológiai összeférhetetlenséget okozott, hanem hiányérzetet. A kommunistákat hidegen hagyta az Isten meg az egyszülött fia, de a fenyőfa illatát ők is szerették.
Sztálin régi elvtársa, Pável Postyshev 1935. december 28-án egy Pravda-cikkel vágta át a gordiuszi csomót: azzal érvelt, hogy kár lenne megfosztani a szovjet gyerekeket a feldíszített fa látványától és illatától. Ne törődjünk a keresztény gyökerekkel: gyomláljuk ki, és cseréljük újakra!
A kommunisták egyetértettek Postyshevvel: jöhet a fenyőfa, csak nem a keresztény karácsony, hanem a kommunista újesztendő szimbóluma lesz. Hogy az új szokásnak adjanak egy kis őseredeti patinát, az újévköszöntő fa, a Novogodnyaja jolka (Новогодняя ёлка) felállítását egy, a hagyományból évszázadok óta kikopott, szláv eredetű fenyőünnephez kötötték. Miklós püspök ünnepének helyére is találtak csereszabatos népi hőst Ded Moroz (Дед Мороз), vagyis Fagyatya személyében – az ő nevét magyarul Télapónak ejtjük.
A kezdeményezést jól fogadták; a fenyőfát mindenki szerette. 1937-ben Postyshev a moszkvai Szakszervezetek Házánál állította fel az újévköszöntő fát. Maga Postyshev nem sokáig élvezhette a tömjénmentesített karácsonyozást, mert 1939-ben megölték. Nem a szekularizált karácsony miatt, hanem mert Postyshev egyszerűen lojális volt régi harcostársához, Nyikolaj Buharinhoz, a Párt régi tagjához, akit Sztálin viszont nem szívlelt, így agyon is lövette mindkettejüket.
1937-től a szovjet grafikusok szabadon használhatták az összes karácsonyiképeslap-sablont. A feldíszített fát legalizálták, az égő gyertya be se volt tiltva, a havas táj meg mégúgy se; hogyne, hiszen a havas táj maga volt a Szovjetunió. A szekuláris vörös trash kialakulásának azonban – sok más egyéb mellett – igencsak keresztbe tett, hogy Hitler 1941 júniusában megtámadta a Szovjetuniót. A következő 4 év vizuális kultúrájában a háborús propaganda dominált, nem a boldog karácsonyok.
Boldog újévet, barom német, mondta Szovjetember, és puskatussal verni kezdte az árja kommandós Gyíknácit
A támadás váratlanul érte Sztálint, de egy héten belül totális ellentámadást indított minden fronton. Parancsba adta a titkosszolgálatnak, hogy lőjenek agyon minden vöröskatonát, aki visszavonulással próbálkozna. A Vörös Hadsereg – két tűz közé kerülve – nem tehetett mást: támadott.
A szovjet háborús propaganda szövegezése és a látványelemei – hogy Chuck Palahniuk ars poeticáját idézzük – inkább igékre épültek, mint melléknevekre. Nem hazafias érzelmű szólamokat pengettek, nem jelszavakat harsogtak, hanem konkrét, akciófilmszerű jelenetekben mutatták meg, hogy pontosan hogyan és milyen mozdulatokkal is lesz szétrúgva a nácik segge, de legfőképpen a főellenségé, Hitleré.
A szovjet eszmerendszer rugalmassága, ami a tilalmas keresztény karácsonyból Marx-kompatibilis szovjet fenyőünnepet faragott, már korábban bebizonyította, hogy nincs pótolhatatlan eszme vagy személy – csak maga Sztálin. Ha viszont mindenki pótolható, akkor mindig lesz valaki, aki elvégzi a mocskos munkát. Így lett az 1940-es években a pietista Miklós püspökből matrózpólós tengerésztisztté szovjetesített badass (крутой парень) Télapó, aki a szenteskedő papokkal szemben személyesen ment ki a frontra a liszteszsákba csomagolt rakétavetővel.
A Vörös Hadsereg 1945 tavaszán érte el Berlint. A háború a szövetségesek győzelmével zárult. 8-10 millió halott és kétszer ennyi sebesült szovjet katona az életét adta érte, hogy fél Európa a Szovjetunió érdekszférájába kerüljön – ki egy részét, ki az egészét.
A szovjetek nemcsak területeket, nyersanyagokat és kézzelfogható hadizsákmányt szereztek a háborúban, hanem szellemi tulajdont is – már ha használhatjuk ezt a fordulatot az emberrablásra. Amerika a brain drainnel csábította magához a világ legjobb koponyáit: magas fizetéssel és korlátlan előrejutási lehetőséggel. A szovjetek a háborút túlélt tehetséges német rakétamérnököknek nem fizetést kínáltak, hanem elraboltatták és a Szovjetunióba csempészték őket a titkosszolgálattal.
Jobb rakétákkal modellkedni, mint pofán lövetni magad Lavrentyij Berijával
A második világháború véget ért; beköszöntött a rakétakorszak. A civilek persze nem rakétában mérték az időszámítást, hanem HNTTF-ben (Halálfélelem Nélkül Töltött Téli Fenyőünnep). A karácsonyozás-újévköszöntés és a rakéták iránti érdeklődés szimultán nőtt, és ez a szovjet képeslapkultúrán is rajta hagyta a nyomát.
Természetes, hogy a szovjet rakétaprogram a kultúrára és az esztétikára is rányomta a bélyegét; most, hogy a mögötte álló szovjethatalom már nem létezik, kuncogni is könnyebb a végeredményen. De a szovjet elvtársak alighanem jobban el tudták volna költeni azt a pénzt – a GDP szabad szemmel jól látható részét –, amit a Szovjetunió hordozórakéta-fejlesztésre költött.
Éhen halt tízmillió paraszt, a mindig empatikus Sztálin parancsba adta a pezsgőgyártás felpörgetését
Az 1930-as évek elején a súlyos aszályok, a mezőgazdasági struktúra átalakítása és az Ötéves Terv bukdácsolása miatt 7-10 millióan haltak éhen a Szovjetunióban. (Részben épp Postyshev elvtárs, a szovjet fenyőünnep szellemi atyja miatt: ő szervezte ugyanis a gabona-újraelosztást és a terménybeszolgáltatást az ukrajnai Holodomorban, ami miatt több millió ukrán paraszt halt éhen.) Sztálin a pezsgőgyártás felpörgetésében látta a megoldást. A pezsgő, ami az arisztokrácia kezében gyűlölt és megvetett ital volt, a kommunistákéban a proletárok olcsó ünnepi italává vált. 1936-tól országszerte beindult a nagyüzemi pezsgőgyártás.
A champagne sommelier-k sejthetik, mennyire lehetett finom a szovjet FMCG-szektor százéves technológiával sorozatgyártott pezsgője, de az 1930-as években kevés szovjet tudta megkülönböztetni a jó pezsgőt a rossztól. Az ínyenceket a bolsevik forradalom után megölték vagy a gulágra küldték, a lakosság nagy része meg, ha hihetünk Horn Gyula szovjetunióbeli visszaemlékezésének, a szintetikus gyümölcsporral kevert etilalkoholt is megitta. (Mit megitta, szerette!)
A pezsgő, ami a világon mindenhol a luxus fogalmával kapcsolódik össze, a szovjet kommunizmusban a proletárok ünnepi itala lett. A pezsgőfogyasztás kimutatható növekedése viszont nem a szovjet nép polgárosodását segítette elő, hanem az alkoholizmus terjedését – kijelenthető tehát, hogy nem a pezsgő teszi az arisztokratát.
A Szovjetunió azóta összeomlott, de a pezsgőzés azóta beépült az orosz folklórba, sőt Vlagyimir Putyin orosz elnök nemrég odáig ment, hogy törvénybe iktatta: Oroszországban csak belföldön gyártott pezsgőt lehet pezsgő (champagne) néven árulni. Az importtermékek, beleértve a legjobb francia pezsgőket, ezentúl habzóbor (sparkling wine) címkével kerülhetnek forgalomba.
A kék korszak: 3 kép, ami mai szemmel is jó
A vörös korszak: 3 kép, amit mai szemmel is rossz nézni
A pszichedelikus korszak: 1970: Amurodüsszeia
Volgát lehetne rekeszteni repülő télapós grafikákkal, fotókkal, rajzokkal és képekkel. Ahol ekkora a kínálat, ott matematikai törvényszerűség a stílusbeli sokszínűség, mégis meglepő, hogy az ötvenes évekbeli hordozórakéta-kampányok – amik a szocialista-realista stílusjegyeket a háromszínnyomásos szovjet nyomdatechnológia gyermekbetegségeivel ötvözték – alapvetően realisztikus űreszközöket ábrázoltak. Később bontakozott ki az a máig megmagyarázhatatlan trend a szovjet grafikusok körében, hogy a mechanikus űreszközök rideg, mechanikus hatását pszichedelikus orosz folklórral lágyítsák.
Mitől boldog mindig A Mindig Boldog De Mitől Nyúl?
Már figyeltem egy ideje a Nyulat (eleget ahhoz, hogy nagybetűzzem), de sose tudtam eligazodni rajta. Addig rendben volt, hogy nyúlféle (Leporidae), gerinchúros és emlős, de hogy miért látszik boldogabbnak, mint az új Népstadionban gyönyörködő Soós Imre, azt nem értettem. Tényleg boldog? Tényleg ennyire? Miért? Mitől?
Sokáig az volt a hipotézisem, hogy a nyúl a szovjetségtől boldog, mert aki szovjetként boldogtalan, azt Lavrentyij Berija arcon lövi, és ha nyúlnak (Leporidae) született, még a vadasába is belefőzi. Mivel a boldogság vonzóbb perspektíva a golyó általi halálnál – spekuláltam –, a szovjetember ösztönösen a kisebb ellenállás irányába fog mozdulni, és előbb-utóbb boldog lesz. A hipotézist nem éreztem sziklaszilárdnak, így nem is hökkentem meg, amikor egy 1991-es kiadvány borítóján is feltűnt a Nyúl, élete legsugárzóbb mosolyával. Lőttek a kommunizmusnak, a Szovjetuniónak, Lavrentyij Berijának (a homlokába, még 1953-ban), leomlott a Vasfüggöny, de a Nyúl Borisz Jelcin alatt is úgy vigyorog, mint akit a Fogorvosok Világszövetsége kért meg rá.
Új hipotézisem szerint a Nyúl azért boldog, mert szeret énekelni és táncolni. Vagy mert végre eltakarodtak a kommunisták.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
