A háztartási kincugi tökéletlen és ronda, de legalább fenntartható
Íme azoknak a tárgyaknak a listája, amiket tavaly sikeresen összetörtem, vagy összetörtek körülöttem:
- egy laptop-képernyő,
- egy üvegpohár,
- egy desszertes tányér,
- egy porcelándoboz.
Lehet, hogy több is volt, de ezek fájtak a legjobban, főleg a képernyő. A második helyen az a metszett üvegpohár áll, amit Párizsból, egy techkonferenciáról hoztam haza, és azt képzeltem róla, hogy maga a megtestesült franciás kifinomultság az ikeás tucatbögréim között. Egyszerűen képtelen voltam kidobni. Miután egy házibulin valaki egy óvatlan pillanatban összetörte, másnap a kukából szedegettük ki a darabjait abban a Murphy-szülte tíz percben, amikor szinte az egész szomszédság megfordult a kukák körül. Nesze neked, francia elegancia!
A pohár darabjai hónapokig porosodtak a polcon, aztán az új év első hétvégéjén elérkezettnek láttam az időt, hogy az ősi japán módszerhez folyamodjak, és megkincugizzam őket. Vagyis az apró darabokat úgy rakjam össze újra, hogy nem takarom el a sérüléseket, hanem inkább kiemelem őket, ráadásul aranyfestékkel. A kincugi (japánul 金継ぎ, vagyis arannyal illesztés, angol átírással kintsugi) így lehel új életet és művészi értéket a törött, kidobásra ítélt tárgyakba. Ennél nem is kell jobb évindító rituálé – kár, hogy a laptopok képernyőjével ez a módszer nem működik (ami persze nem jelenti azt, hogy ne történtek volna ilyen jellegű kísérletek).
Az arannyal illesztés eredete
A kincugi vagy kincukuroi (金繕い, angolul kintsukuroi, arannyal javítani) eredete a homályba vész, de egyes történészek szerint keletkezése a kései 15. századra tehető. A legendák szerint az arannyal javítás művészete akkor kezdődött, amikor Asikaga Josimasza sógun Kínába küldte vissza egyik törött teás edényét, amikor azonban visszakapta, csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy a kor szokásainak megfelelően fémkapcsokkal tűzdelték össze. Látva a sógun bánatát és ragaszkodását az edényhez, egy kézműves mester elhatározta, hogy sokkal esztétikusabb módját találja meg a javításnak. Így született a kincugi.
A 17. századra az arannyal javítás bevett gyakorlattá vált Japánban. Louise Cort, az Arthur M. Sackler Galéria kerámiákkal foglalkozó kurátora szerint ebből a korszakból származik az az anekdota is, hogy egy japán katona rengeteg hagyományos teáscsészét vásárolt, aztán darabokra törte és megjavította őket, hogy így gazdagodjon meg. Cort szerint a történet azt jelzi, hogy akkorra a kincugi elterjedt javítási módszerré és a teaceremóniákhoz tartozó kerámiák díszítésének bevett módjává vált.
Minden egész eltörött
Többféle kincugi-módszer létezik: a legelterjedtebb az illesztések arany- vagy ezüstvonalakká alakítása, de az elveszett darabkák arannyal kitöltése és más tárgyak darabjainak a törött kerámiába illesztése is járható út. Az autentikus kincugi esetében a ragasztáshoz a Japánban őshonos fából, a lakkszömörcéből nyert urusi lakkot használják. Mivel a fa a megcsapolás során élettelenné válik, a sötétvörös folyadékkal a növény a japánok szerint a vérét adja a tárgyak újjászületéséhez. Miután a lakkal összeillesztették a törött kerámiát, a száradási folyamat akár hetekig is eltarthat, és a szakavatott mesterek ezután festik ki aranyporral a lakknyomokat.
Meglepő módon sem lakkszömörcét, sem aranyport nem találtam itthon, úgyhogy kénytelen voltam megelégedni a kincugi kontár, háztartási változatával, a kétkomponensű epoxi ragasztóval és némi arany akrilfestékkel (ennél kicsit több euróért valami hasonlót tartalmaz a magát eredetinek mondó, holland kintsugi repair kit is). És mivel nem sikerült az évszázadokkal ezelőtti módszerhez rendesen belassulnom, hetek helyett egy délután jutott kísérletezésre, ennek az eredménye pedig egyáltalán nem az Instagramra szabott, esztétikus tökéletlenség lett, hanem az autentikus randaság.
Bár a folyamat elején még sikerült az akrilfestékkel összekevert epoxit a nagyobb szilánkdarabokra viszonylag megfelelő mennyiségben és minőségben felvinni, a nagyon kicsi darabok összelegózásakor már epoxis arany ujjlenyomatokban úszott az összes üvegpohár-felület.
Ilyenkor egyébként a körömlakk az ifjú kincugipadaván legjobb barátja, bár egészen biztosan nem a japán mesterek ajánlásával. A végeredmény elszomorítóan csúnya lett, de abban biztos vagyok, hogy még egy ilyen kincugizott üvegpohár nem létezik a földkerekségen, és ennyi filozófiát sem lehet mezei poharakba rejteni.
El kell felejteni a fenntarthatatlan tökéletest
A kincugi ugyanis az esztétikai élményen túl a japán szépségfelfogáshoz, a vabi-szabihoz kötődik, ami igyekszik meglátni a szépséget a tökéletlenségben. Ez éles ellentétben áll a nyugati világ természetellenes tökéletesség-hajszolásával, ami az agyonfilterezett instaposztokban csúcsosodik ki, és több köze van a Jean Baudrillard francia posztmodern filozófus által megénekelt hiperrealitáshoz, mint a valósághoz. Ehhez képest a törések hangsúlyozása arannyal egyenesen ünnepli a tökéletlenséget, ez pedig a kincugi filozófiája szerint segít elfogadni a lét törékenységét, miközben megmutatja azt az erőt és szívósságot, amivel összeragaszthatjuk, ami eltörött.
Praktikusabb szinten a kincugi a fogyasztói attitűdöt is megtöri, hiszen új értéket ad egy olyan tárgynak, amit az ember amúgy kidobott volna, hogy egy újjal helyettesítse. Ezek az aranyvonalakkal díszített, szerencsés esetben művészi értékkel bíró relikviák a javítással sokkal értékesebbé válnak, és jól látható jeleit adják saját történetüknek.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: