Szarvasgomba-vadászat, barlangi mentőakció és még több Kína – 2021 kihagyhatatlan dokumentumfilmjei
Bár a megszokottnál valamivel nehezebb volt kiválogatni a 2021-es dokumentumfilm-termésből a Qubit tematikájához illő filmeket, azt nem lehet mondani, hogy a járvány miatt leállt volna a minőségi dokumentálóipar, sőt. Zenei dokukban különösen erős volt az év, a legkülönfélébb előadók és műfajok kerültek a rivaldafénybe (Beatles! Velvet Underground! Sparks! Billie Eilish!), de a 15 műből álló Oscar-shortlisten, amiből majd kiválasztják az 5 végső jelöltet, találunk animált menekültsztorit (Flee), egy 50 éves börtönlázadás történetét (Attica) és katolikus papok szexuális abúzusát elszenvedő férfiak elképesztő feldolgozás-történetét (Procession).
A 2021-ben megjelent dokumentumfilmek között legalább négy olyan volt, amit akár külön-külön is be lehetne mutatni cikkformában, de igazából nehéz lenne mit hozzátenni a történetekhez: az egyaránt Kínában játszódó Ascension és In the Same Breath, valamint a 2018-as thaiföldi barlangmentésről szóló The Rescue ugyancsak versenyben van még a legjobb dokumentumfilm Oscar-díjáért, az észak-olasz szarvasgombavadászokról szóló The Truffle Hunters pedig csak azért nem, mert az korábbi nemzetközi premierje miatt már a tavalyi shortlistre került fel.
Ascension
A kínai származású amerikai rendező, Jessica Kingdon filmje a narrációt mellőző, hipnotikus videóesszé jellegével egyszerre segít Kína megértésében, és zavar össze még jobban. Az biztos, hogy a Kínai Álom hajszolását ritkán látjuk ilyen érzékletesen: az utcán azzal csalogatják a gyárakba az embereket, hogy a munkásszállón kevesebb mint 8 emberrel kell osztozni a légkondival is felszerelt szobán, cserébe az ország felemelkedéséért tehetnek – a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy nyugati cégek összeszerelő-üzemeiben végezhetnek monoton feladatokat, minimális bérezéssel.
Óriási, személytelen gyárak mellett personal branding workshopokon mutatkozik meg a kommunista kapitalizmus szürreális oldala: a tudás nem ér semmit, ha nem tudod pénzre váltani, tanítják az izzasztó influenszerképzéseken. Mindegy, hogy milyen munkát vállal valaki, a katonás kiképzés és az etikai tréning (hány fogat szabad mutatni mosolygáskor, milyen magasan kell tartani a kezet integetéskor, ha jönnek a párttitkárok) elengedhetetlen. A kollektivizmus nagyképének árnyékában a hétköznapok jelenetei is ugyanolyan erősek: a szexbabagyárban dolgozó nők a mellbimbók színezési technikáit tanítják egymásnak, miközben fej nélküli, élethű meztelen testek lógnak nejlonban a fogason; a komornyikaspiránsok pedig úgy szenvednek meg a késsel-villával étkezés rejtelmeivel, mint a körúti kínaiban udvariasságból pálcikát kérő budapestiek az idegen botokkal.
A kőkemény hierarchia ellenére a célt sosem tévesztik szem elől, persze nincs is sok mozgásterük – a komornyikokat például már az elején arra tanítják, hogy a gazdag uraknak mindig igazuk van, és ha rajtuk akarják kitölteni a dühüket, azt tűrni kell. A párt üzenete is világos: Kínában az egy személyre eső fogyasztás az amerikai alatt van, tehát van hova növekedni, fel kell futtatni a kínai brandeket, és majd akkor lehet megnyugodni, ha Kína fogyasztása az USA-énak az ötszöröse lesz.
In the Same Breath
The First Wave néven kiváló amerikai dokumentumfilm is született a koronavírus-járvány kezdeti őrületéről, a túltelített kórházakban lélekölő, de a végsőkig kitartó munkát végző egészségügyi dolgozókról. Nanfu Wang filmje, az In the Same Breath azonban, bár elsősorban a kínai helyzetre koncentrál, párhuzamba állítja Kína és az USA járványkezelésének korai, finoman fogalmazva elhibázott szakaszát.
Miközben Vuhanban tíz- vagy százezrek ünnepelték az utcán a 2020-as újévet, az Egyesült Államokban élő Wang kétéves fiával hazalátogatott kínai rokonaihoz, és éppen január 23-án kellett visszatérnie New Yorkba – azon a napon, amikor a kínai kormány bejelentette Vuhan lezárását. Mivel Wang a rövid munkaügyi utazásban bízva a nagyszülőknél hagyta fiát, beleásta magát a hirtelen bejelentés hátterébe. Mint kiderült, az erősen cenzúrázott közösségi médiában már január elején terjedtek a rejtélyes megbetegedésekről szóló hírek és videók, de a kórházak állami utasításra nem nyilatkozhattak. Amikor megbízott néhány, speciális forgatási engedéllyel rendelkező videóst, hogy térképezzék fel a kórházakban uralkodó helyzetet, a dolgozók mellett a betegek is féltek bármit mondani, hogy aztán nem sokkal később megjelenjenek a propagandisták, és meghozták a narratívát: azt kell bemutatni, hogy milyen keményen dolgoznak a kínai egészségügyben, és a vírus elleni harc Kína valódi dicsősége. Egy, a filmben is bemutatott média-eligazításon el is hangzott a pozitív üzenetek doktrínája: „Tollainkat és kameráinkat fegyverként kell használnunk, hogy bemutassuk a világnak Kína győzelmét a járvány felett, Kína erősségét és hatalmát.”
Mivel a hivatalos szervektől és az állami kórházakban nem lelt válaszokra, Wang felkeresett egy magánklinikát, amely a járvány vélt kitörési helyszínétől, a vuhani vadpiactól két perces sétára található. Az itteni biztonságikamera-felvételek szerint már december 20-tól özönlöttek a covid jellegzetes tüneteiről beszámoló betegek, de még egy légszomjra és tüdőfájdalmakra panaszkodó lányt is hazazavartak azzal, hogy túlaggódja, nem lesz semmi baja. 26-ára már a klinikát vezető Dr. Liu is belázasodott, pár napra rá kórházba is került. December végére már a laboratóriumokban is nyilvánvaló volt a vészhelyzet, ám hiába értesítették a kórházakat és a közegészségügyi felelősöket, január 1-én még bemondta a híradó, hogy 8 embert ítéltek el egy ismeretlen tüdőbetegségről szóló pletykák terjesztéséért. A befenyített orvosok Liut is hazaküldték különböző ürügyekkel (kamu ágyhiány, kezelhetetlen betegség), így január 7-én otthonról vitte el a mentő – még megszorította felesége kezét, akit aztán már csak a halálhíréről értesítették, és a temetést sem engedélyezték. Az állami média január közepéig azt harsogta, hogy a vírus nem veszélyes, nem terjed emberről emberre, aztán amikor már nem tudták tovább titkolni, pár nap alatt hirtelen elszabadult a káosz. Később, mint a filmből is kiderül, az amerikaiak ugyanazokat a hibákat vétették el – de talán más országokban is ismerősek lehetnek a járvány körüli állami machinációk.
The Rescue
2018 júniusában egy 12 gyerekből és 25 éves edzőjükből álló thaiföldi focicsapat kirándulás közben egy barlangba tévedt, majd a heves esőzések miatt ott is rekedt. A 11–17 éves gyerekek eltűnését nem sokkal később bejelentették, de minden ellenük dolgozott: a vízszint csak emelkedett a szűk barlangrendszerben, vészesen fogyott az oxigén, és hiába mozgósították a thaiföldi haditengerészet mellett a világ legtechnikásabb hobbibúvárjait, a kimentésükre egyre kevesebb esély mutatkozott, ahogy teltek a napok.
A barlangi búvárkodás nemzetközi szupercsapata már majdnem feladta a mentőakciót, amikor 10 nap után két brit búvár rátalált a kisebb magaslati sziklára felhúzózkodott gyerekekre, több mint 3 kilométerrel a barlang bejáratától. A tíz napon át mindössze a sziklákon lefolyó vízen túlélő gyerekeket azonnal ellátták takaróval és élelmiszerrel, de a mentés körüli legnagyobb dilemma még csak itt kezdődött. Hiába pumpáltak ki a barlangból óránként több millió liter vizet, a vízszint nem nagyon akart csökkenni, így két lehetőség állt a döntéshozók előtt: vagy várnak 8 hónapot a monszun végéig, és addig ellátmányokkal bent tartják a gyerekeket a szűk barlangban, vagy a csodával határos módon néhány nap alatt megtanítják őket búvárkodni. Egyik lehetőség sem kecsegtetett nagyon biztató túlélési esélyekkel, így a thai hatóságok is feltették a kérdést: hogy nézne ki a lehetetlen küldetés? A választ egy hobbibúvárkodó ausztrál aneszteziológus adta meg, munkájának és kedvenc időtöltésének ötvözésével. Az általa javasolt megoldás olyan kockázatos volt, hogy a helyiek felkészítették rá, ha nem sikerül, a kőkemény thai jogrendszerrel nézhet szembe – készen is állt egy Bond-filmbe illő terv a búvárok furgonokban való kimenekítésére az országból.
Hiába ismeri a néző a történet végét, jó eséllyel feszülten nézi majd végig a filmet, de ez már a rendezők személyéből lehet sejteni: Elizabeth Chai Vasarhelyi és Jimmy Chin rendezte a 2019-es dokumentumfilmes Oscart elnyerő Free Solót is, amely a világ legmeredekebb szikláit is kötél nélkül megmászó Alex Honnold története. A cikkben bemutatott filmek közül messze a Rescue a leghagyományosabb dokumentumfilm, interjúkkal, híradórészletekkel, újraforgatott jelenetekkel, de ha mindez a Vasarhelyi–Chin-féle profizmussal társul, máris messze kiemelkedik a kábeltévés tömegdokuk miatt elfásult műfaj átlagából.
The Truffle Hunters
Ha a Rescue a legklasszikusabb dokumentumfilm, a Truffle Hunters a legformabontóbb. Persze ez már a készítők miatt egyértelmű kell, hogy legyen: a film rendezői az elsősorban fotóművészként ismert Michael Dweck és operatőr alkotótársa, Gregory Kershaw, producere pedig az elmúlt években felkapottá vált olasz filmes, Luca Guadagnino (Szólíts a neveden, Vakító napfényben).
Dweck és Kershaw Olaszország Piemont régiójában nyaralt, amikor rátalált Alba kisvárosára, az isztriai szarvasgomba egyik őshazájára. A hihetetlen pénzbeli és szellemi értéket képviselő szarvasgomba felkutatása generációkra visszanyúló titkokon alapul – a film egyik központi alakja, a forgatás idején 84 éves Carlo Gonella kész a sírba vinni a lelőhely koordinátáit, nehogy a nagy éttermekkel kereskedő külföldi haszonlesőké legyen a környék. Carlónak éppen ezért az a legnagyobb gondja az életében, hogy halála után megfelelő gazdát találjon kutyájának, a legtehetségesebb gombavadásznak tartott Birbának.
A festői erdei tájak és az idős szarvasgomba-vadászok puritán, legfeljebb kenyérben és borban gazdag otthonai mellett a film jellemző helyszínei az olasz kisváros sikátorai: az itt, a sötétben köttetett üzleteket bármilyen drogmaffiafilm megirigyelhetné, és a zsebből előkapott termetes gombákat árszabása mindig kliensfüggő („Csak neked adom ennyiért, Paolo, ez alá már nem mehetek!”). Sokat elmond erről a haldokló, mégis elragadó szubkultúráról, hogy a rendezőknek egy évükbe telt, míg elnyerték a helyiek bizalmát, és még egy év kellett ahhoz, hogy kameráikkal elkísérhessék őket a szarvasgomba-lelőhelyekre. Időközben újfajta veszélyek is leselkedni kezdtek a vadászokra: a klímaváltozás miatt lehetővé vált szőlőtermesztés erdőirtásokkal jár, így az isztriai szarvasgomba könnyen kikerülhet a helyi klánok kezéből.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: