A dicső Akkád Birodalommal 4200 éve az aszály végzett, és ez jól mutatja a klímaváltozás veszélyeit

2022.02.02. · tudomány

Nagyjából 4200 évvel ezelőtt szárazság köszöntött be a mai Szíria és Irak területén, de nem esett az eső az Indus völgyében, a Nílus mellékén és az Égei-tenger vidékén sem. Harvey Weiss, a Yale Egyetem régésze szerint a hosszan elhúzódó aszály az egész világon visszafordíthatatlan társadalmi változásokat hozott: a nép növekvő elégedetlenségével az uralkodó osztály nem tudott megbirkózni és megbukott, tömeges migráció indult el, és ez többek között az Akkád Birodalom végét is jelentette. A változásba Weiss szerint az akkádokon kívül az egyiptomi Óbirodalom és a kínai Liangcsu-kultúra is belebukott.

Ez a több ezer évvel ezelőtt bekövetkezett eseménysorozat jelentette a jelenlegi földtörténeti korszak, a meghálajai kezdetét. A korszak, amit 2018 óta a Nemzetközi Rétegtani Bizottság hivatalosan is elismer, egy olyan Indiában található cseppkőben megfigyelt rétegről kapta a nevét, amelynek rétegződése is az akkori mostoha klimatikus körülményekről árulkodik. Weiss és társai azt állítják, hogy globális jelenségről volt szó, ami a világ minden táján jelentős társadalmi változásokat hozott, más kutatók szerint csak egyes régiókat sújtott az aszály – így például az egyiptomi Óbirodalom válságát nem annyira klimatikus, mint inkább politikai problémák okozták.

A civilizáció bukása

Weiss és kollégái viszont kitartanak amellett, hogy az időjárás okozta ezeknek a komplex civilizációknak a bukását. A régész a kilencvenes évek óta foglalkozik az Akkád Birodalom és a 4200 évvel ezelőtti klímaválság kapcsolatával, sőt, ennek az irányzatnak a követői úgy gondolják, hogy a meghálajai korszak kezdetét jelentő mega-aszályhoz (megadrought) hasonló jelenségek más korokban is az akkor fennálló civilizációk összeomlásával jártak. Egy Weiss által szerkesztett 2017-es kötetben (Megadrought and Collapse: From Early Agriculture to Angkor) a szerzők amellett érvelnek, hogy a korai gyűjtögető életmódnak is egy ilyen esemény vetett véget, de a Khmer Királyság bukását is egy ilyen esemény okozhatta.

Weiss szerint a paleoklimatológia csak nemrégiben jutott arra a felfedezésre, hogy az elmúlt 12 ezer év időjárása korántsem volt olyan stabil, mint korábban hitték, a néhány évtizeden vagy évszázadon elhúzódó száraz időszakok pedig mindig jelentős civilizációk bukását vonták maguk után. Ahogy a kötet előszavában írja: a mega-aszályok valódiak, megjósolhatatlanok, és az a civilizáció, amelyet érintenek, legalábbis igencsak nehéz helyzetbe kerül, de az általuk kiváltott társadalmi változások és népvándorlások általában az adott kultúra összeomlásával járnak. Ez Weissék szerint a világ minden szegletében megfigyelhető az akkádoktól az andoki civilizációkig, mások szerint viszont nem minden esetben bizonyítható az összefüggés.

De mi is az az összeomlás?

Ahhoz persze, hogy egyáltalán tisztán lehessen látni a kérdésben, nem árt tisztázni, hogy ki mit is ért a civilizáció összeomlása alatt. A Weiss által is idézett Joseph Tainter 1988-as könyvében, a Collapse of Complex Societiesben azt állítja, hogy valódi összeomlásról csak a lehető legritkább esetben lehet beszélni, ez alatt ugyanis az adott népre jellemző kultúra és politikai rendszer teljes eltűnését érti. Ha mégis megtörténne valami ilyesmi – folytatja Tainter –, az sosem valamilyen külső környezeti vagy természeti hatásnak köszönhető, hanem vagy valamilyen idegen kulturális hatásnak, vagy az adott társadalmon belüli politikai változásnak.

És persze az is kérdés, hogy mivel is jár pontosan egy ilyen összeomlás: Weiss szerint az általa vizsgált esetekben a politikai rendszer felszámolásával és a lakosság elvándorlásával, Tainter szerint viszont jellemzően csak átmeneti visszaeséssel az életszínvonalban vagy a civilizációs vívmányokban. A Római Birodalom bukása után sem csak füstölgő romok maradtak, és bár az ezt követő fejlődés lassú volt ugyan, egyértelműen érezhetők maradtak a római gyökerek.

Weiss szerint az ipari társadalom előtti kultúrák képtelenek voltak alkalmazkodni az aszályos időszakokhoz, és bár nem kizárólag ezek okozták ezeknek a civilizációk eltűnését, az általuk kiváltott társadalmi és demográfiai változásokkal együtt elegendőek voltak ahhoz, hogy nagyban hozzájáruljanak az adott kultúra bukásához.

Nem mindenkit győzött meg

Nick Scroxton, az ír Maynoothi Egyetem paleoklimatológusa szerint az legalábbis egyértelmű, hogy a közel-keleten 4200 évvel ezelőtt komoly következményekkel járt a váratlanul beköszöntő aszály, arra azonban nem lát meggyőző bizonyítékot, hogy máshol is ez lett volna a helyzet. Az egyik ok a rendelkezésre álló források bizonytalansága: Stacy Carolin, a Cambridge-i Egyetem paleoklimatológusa szerint a gyakran hivatkozott források (cseppkő- és üledékminták) többsége alkalmatlan arra, hogy akár évszázados pontossággal meg lehessen határozni az aszályos időszak pontos időpontját.

Weiss azzal érvel, hogy számos várost elhagytak a kérdéses időszakban, majd később, amikor helyreállt a klíma a lakók is visszatértek – de a fő kérdés az, hogy a mintákban zordnak tűnő időszakok egybeesnek-e azokkal az évekkel, amikor a közel-keleti városok elnéptelenedtek. Carolin szerint bár vonzónak tűnik Weiss 4200 évvel ezelőttre datált mega-aszálya, az indiai Mawmluh-barlang cseppkőanalízise szerint az aszályos időszak 4300 évvel ezelőtt történhetett, ez viszont nem vág egybe az amerikai régész elméletével.

Weiss szerint viszont az adatok pontosak, a cseppkő vizsgálata pedig alátámasztja az elképzelését, sőt, a rétegek analízisét a 21. századi paleoklimatológia egyik csúcsteljesítményének tartja. Nem is ez az egyetlen bizonyíték, amivel Weiss igazolja elméletét: egy 2015-ös előadásában több olyan vizsgálatra is hivatkozik, amelyben kimutatható a 4200 évvel ezelőtti klímaesemény nyoma. Ezek szerint az elhúzódó aszály nyomai fellelhetőek az izlandi tavak fenekéről vett üledékmintában, Spanyolország és Franciaország partjainál, az olasz tavakban, Görögországban és Albániában, a Vörös-tengernél, a Perzsa-öbölben, a Fekete- és Kaszpi-tengeren és az egykori Mezopotámia területén is.

A problémát az okozza, hogy ezek az adatok sem elég pontosak ahhoz, hogy évszázados pontossággal meg lehessen határozni belőlük az aszályos időszak kezdetét, ezért arra sem jók, hogy az ok-okozati összefüggést alá lehessen támasztani velük. Dagomar Degroot, a Georgetown Egyetem környezetkutatója szerint ráadásul Weiss elmélete figyelmen kívül hagyja a társadalom alkalmazkodókészségét, azt, ami miatt Jared Diamond földrajztudós-történész egyenesen ragyogó lehetőségnek tartotta a civilizációk bukását a fejlődésre.

Globális válság

Weiss mégis ragaszkodik hozzá, hogy globális eseményről volt szó, ami éppenséggel 4200 évvel ezelőtt ment végbe, bár elismeri, hogy a birodalom bukása kicsit drámaian hangzik: az akkádok (és más népek) esetében nem tömegsírokat, hanem tömeges elvándorlást kell elképzelni, amikor erről van szó. Weiss azt is elismeri, hogy a globális mega-aszály elméletére még nincsenek kiterjedt bizonyítékok: azzal a vele vitatkozó tudósok is egyetértenek, hogy az Akkád Birodalom területén valóban aszály pusztított a kérdéses időszakban, de Weiss szerint csak további adatokra van szükség, hogy ezt Kínában és Törökországban is minden kétséget kizáróan bizonyítani lehessen.

A vita tétje földtörténeti jelentőségű: ha kiderül, hogy a meghálajai ciklus valójában nem egy globális jelenség kezdetét jelenti, csak lokális jelentőségű, elképzelhető, hogy a Nemzetközi Rétegtani Bizottságnak újra kell majd szabnia a korszakolást. A kérdés másfelől nem is annyira elméleti: ha bebizonyosodna, hogy Weissnek igaza van, és természetszerű, hogy a klímaválság birodalmak bukásához vezet, és nem új, kreatív alkalmazkodási megoldásokhoz, mint ahogy Diamond mondja, a jelenlegi helyzetben sem számíthatunk túl sok jóra.

A Weiss által emlegetett tömeges migráció nagy valószínűséggel be fog következni, a kreatív megoldások pedig még váratnak magukra. Ha tovább folytatódik a felmelegedés, 2050-re egymilliárd ember indulhat útnak a lakhelyéről, de a Világbank újabb, optimistább becslései szerint is legalább 216 millió embernek kell elhagynia eddigre az otthonát, hogy egyáltalán megélhessen. Azért még nincs minden veszve: egy átfogó klíma- és menekülstratégiával az elvándorlás 80 százaléka megelőzhető lenne, így nem természetszerű, hogy a most hőséggel sújtott területek több száz évre vagy akár örökre elnéptelenedjenek – csak ezért éppen tenni is kellene valamit, a megoldáshoz pedig, mivel ezúttal valóban globális klímaválságról van szó, nemzetközi összefogás szükséges.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás
link Forrás
link Forrás