A klímakatasztrófák megelőzéséért és a klímaváltozás negatív hatásainak csökkentéséért folytatott küzdelemben gyakran elhangzik, hogy a felmelegedéssel járó folyamatok akár teljes országokat tüntethetnek el a Föld színéről, és emberek millióit, akár milliárdjait tehetik otthontalanná, újabb és újabb tömegeket késztetve menekülésre.

Bár a klímavédelmi forgatókönyvek általában évtizedes távlatban számolnak ilyen radikális eseményekkel, vannak olyan szigetországok, ahol már meg kellett kezdeni a védekezést, különben egész egyszerűen ellepné őket a víz. Közéjük tartozik a Csendes-óceán kellős közepén, Hawaii és Ausztrália között félúton fekvő, 33 korallszigetből álló Kiribati Köztársaság is, amit gyakran úgy emlegetnek, mint az első országot, amit elpusztít a klímaváltozás.

A külföldi segítség elengedhetetlen, de nem mindegy, hogy a migrációt vagy a helyi védekezést támogatják

Az egyre erőteljesebb viharok és más szélsőséges időjárási jelenségek miatt évente több mint 20 millió embernek kell elhagynia otthonát, de a különböző tudományos becslések ennél sokkal sötétebb jövőt vetítenek elő: a Világbank három éve 143 millió klímamenekültet becsült 2050-ig, az ENSZ két éve arról adott tájékoztatást, hogy a következő 30 évben akár egymilliárd ember kelhet útra otthonából a klímaváltozás hatásai miatt, egy nemzetközi kutatás pedig tavaly figyelmeztetett arra, hogy 2070-ig 1–3 milliárd ember lakóhelyén válhat elviselhetetlenné az időjárás.

„Kiribati a világ egyik legjobban veszélyeztetett országa a klímaváltozás hatásai és a természeti katasztrófák által, köszönhetően a földrajzi és társadalmi-gazdasági helyzetének – alacsonyan fekvő korallszigetek, elszigeteltség, a hatalmas óceán által elválasztott kis földterületek, nagy népsűrűség, az alapvető szolgáltatások magas költségei” – foglalja össze a 120 ezer lakosú Kiribati helyzetét az ország 2020 augusztusában kiadott kockázatértékelési jelentése.

Az ország 33 szigetét a tengerszint-emelkedés mellett az egyre szárazabb időjárás és a szélsőséges időjárási jelenségek is sújtják, amelyek nemcsak az állam fejlődéséhez alapvetően szükséges szektorokat és erőforrásokat fenyegetik, hanem az alapvető létszükségletek kielégítését is. A szigeteken különösen fontos szerepet betöltő halászatot a felmelegedés és az óceán savasodása is veszélybe sodorja, a mezőgazdaságot pedig az eső hiánya vagy a túlzott esőzések teszik tönkre.

Az Egyesült Királyságtól 1979-ben függetlenné vált Kiribati Köztársaság legnagyobb szigete, Kiritimati a maga 388 négyzetkilométeres területével egyben a világ legnagyobb korallszigete. Legmagasabb pontja alig két méterrel a tengerszint fölött található, így a klímaváltozás által legjobban fenyegetett lakott szigetének számít: egy 2016-os ENSZ-jelentés szerint a háztartások felét már érinti a tengerszint-emelkedés, és a költözések 15 százaléka a környezeti változások miatt történik.

A kiribati kormány az elmúlt években számos olyan állami programot jelentett be, amit a helyi lakosok védelme érdekében alkottak meg. A Migráció méltósággal nevű programban olyan állásokra készítik fel a polgárokat, amelyekkel külföldön nagy biztonsággal el tudnak helyezkedni. A kormány ezen felül megvásárolt egy 2500 hektárnyi területet a Fidzsi-szigeteken, hogy biztosítsa a megfelelő élelmiszer-termelést és -ellátást, amennyiben ezeket a klímakatasztrófák miatt már nem lehet helyben megoldani, szükség esetén pedig új otthont adjon akár 70 ezer kiribati menekültnek.

A legközelebbi nagy országokra is fontos feladatok várnak. Új-Zélandon például már megalapították a Pacific Access Ballot nevű, lottószerűen működő programot, amelynek keretében évente 75 kiribati polgár átköltöztetését és elhelyezését vállalja az új-zélandi állam – igaz, a hírek szerint nagyon kevesen jelentkeznek, hiszen a legtöbben amíg csak lehet, családjuk és kultúrájuk közelében maradnának. Közben a Világbank és az ENSZ is arra biztatja Ausztráliát és Új-Zélandot, hogy minél több kiribati polgárnak teremtsék meg a lehetőséget arra, hogy méltó körülmények között kezdhessenek új életet szülőhazájukon túl, kezdetben akár idénymunkák biztosításával.

A nagy nemzetközi szervezeteket az ilyen javaslatok miatt vádolják azzal, hogy valójában nem a veszélyeztetett területeken élő emberek életét és eltűnőben lévő kultúráját akarják megmenteni, hanem pusztán gazdasági okokból igyekeznek elérni, hogy máshol találjanak új otthonra. A szigetlakók elvándoroltatása mindenképpen a legolcsóbb megoldás, de a szakértők szerint tévút, hiszen még nem kell lemondani arról, hogy megmentsék a szigetet az óceántól. És nemcsak, hogy meg lehet, de meg is kell: az emberi tényezőn túl ugyanis olyan ökoszisztémák uralkodnak ezeket a szigeteken, amelyek eltörlése még nem ismert következményekkel járhat. Kiritimati számos olyan fajnak (főként madaraknak és rákoknak) ad otthont, ami a sziget eltűnésével együtt kihalna.

Ha a klímaváltozás felgyorsulását előidéző gazdag nyugati országok segítsége nem fulladna ki annyiban, hogy bevándorlási programokon keresztül próbálnak tőkét kovácsolni a haldokló szigetről menekülő emberekből, akkor számos lehetőség adódna a problémák lokális megoldására. Szóba került már a dubajihoz hasonló mesterséges szigetek létesítése, a holland típusú árvízvédelem (partmenti töltések, védőgátak) meghonosítása, és a világ rengeteg pontján alkalmazott, különböző talajvisszanyerési technológiák alkalmazása is – de ezeket a szegényebb szigetországok külső segítség nélkül nem tudják megvalósítani.

Kína közbelép, miközben a szigetek természetesen emelkednek

Miután a Kiribati Köztársaság elnökét, Taneti Maamaut 2020 júniusában újraválasztották, az ország új diplomáciai partnert szerzett magának: Kínát. Maamau a kínaiakkal üzletelő országok vezetőihez képest szokatlanul nyíltan jelentette ki, hogy az együttműködés részleteit Kiribati határozza majd meg, és sem óriási kölcsönöket nem fogad el Kínától, sem bázisok építését nem teszi lehetővé az ázsiai országnak Kiribati stratégiai szempontból fontos szigetein.

„Már vannak terveink arra, hogy Tarawa atolljának egyes részeit a lagúnából kikotort töltőanyagokból építjük fel. Kiribati 20 éves víziójának fontos elemei a kotrógépek beszerzése és a csatornák kikotrása a külső szigeteken” – mondta az elnök tavaly a Guardiannek. A kotrás mellett megemelt utak és hidak építésére is készülnek új-zélandi és kanadai szakértők bevonásával, de a források valószínűleg a külföldi infrastruktúra-fejlesztéseket gyakran pénzelő Kínából érkeznek majd.

A kínai segítség híre az amerikaiak figyelmét sem kerülte el: a hadseregnél már kifejezték az aggályaikat azzal kapcsolatban, hogy Kína kettős célú (civil és katonai) létesítményeket építhet a Hawaiitól 2000 kilométerre található Kiritimati szigetén, ahol az Egyesült Államok haditengerészetének csendes-óceáni flottája állomásozik. A kiribati elnök azóta többször kijelentette, hogy ezt nem fogja hagyni.

Maamau elődjével ellentétben nem hajlandó arra berendezkedni, hogy a kiribati lakosok elvándorlását támogassa az állam, ezért előnyben részesíti azokat a programokat, amelyek a szigetek megmaradását és a lakosok megtartását segítik elő. A Fidzsi-szigetektől 2014-ben megvásárolt Vanua Levu szigetét például már nem azért birtokolja Kiribati, hogy szükség esetén oda menekülhessenek a lakosok: tavaly bejelentették, hogy Kína segítségével az egész szigetet mezőgazdasági területté alakítják. Ezt a lépést a kiribati ellenzék hevesen támadta, szerintük ugyanis Maamau végleg eladta Kínának Kiribati jövőjét, ráadásul a megállapodás részleteit nem közölték, így azt sem tudni, kik végzik el a mezőgazdasági munkát, mit termesztenek majd a szigeten, és kinek a javára.

Kiribati a természeti katasztrófák elkerülésében ironikus módon a természetes folyamatokra is számíthat, legalábbis ezt vallja az elnök tudományos tanácsadója, a kanadai Simon Fraser Egyetemen geomorfológiát kutató Paul Kench. „Ezeknek a szigeteknek a tengerszint feletti magasságát és az alakját a hullámok alakítják, amelyek találkoznak a zátonyokkal, homokot és kavicsot szállítva, amelyekből felépülnek a szigetek” – mondta Kench, aki az elmúlt 50 év műholdképeinek tanulmányozásai alapján azt állítja, hogy a nagy áradások során a hullámok még több ilyen anyagot hordanak a szigetekre, ezzel egyben emelik is a magasságukat.

Bár a lakatlan vagy kevésbé lakott szigeteknél ez a folyamat gond nélkül zajlik, az elvárosiasodott szigeteken Kench szerint nem elég a hullámok munkájára támaszkodni, ezért igenis szükség van a kotrásra, az utak megemelésére vagy a házak cölöpökön való újjáépítésére: „A sűrűn lakott városi központok esetében az egyetlen stratégia az emelkedő tengerszint kezelésére a technológiai megoldások felkarolása.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: