Képzeld el, hogy a hazádban heteken át 40-50 Celsius-fokos hőség tombol, a falusi kutak kiszáradnak, és a városi vízellátás is akadozik. Órákon át kell gyalogolnod a forróságban, hogy a kutak alján megmaradt iszapos vízből száz liternyit összegyűjts magadnak és négy gyerekednek. A terményeidről és az állataidról ne is beszéljünk. Magáncégektől lajtoskocsit rendelhetsz, ha tehetősebb vagy, de az abban érkező saras, sós vizet még a szomjas tehenek is visszautasítják.

Megpróbálnál külföldre települni a családoddal együtt?

Indiában milliók, ha nem tízmilliók számára volt ez a napi realitás idén májusban és júniusban. 2015 óta (2017-et leszámítva) minden évben szélsőséges szárazság és vízhiány sújtja az ország jelentős részét – igaz, a 2019-es hőhullámhoz hasonló még nem fordult elő, és hatvan éve ez volt a legsúlyosabb szárazság. Egy 2018-as kormányzati előrejelzés szerint 21 indiai nagyvárosban – például Delhiben, Csennajban, Bengaluruban és Hyderabadban – már jövőre elfogy a talajvíz, 2030-ra pedig az indiaiak 40 százalékának nem lesz biztosított az ivóvízellátása. Június közepén tízezrek keltek útra az ország északi, legszegényebb államaiban, Biharban, Rádzsasztánban és Uttar Pradesben falvak néptelenedtek el, amíg a hőség kitartott. 

Afrikát sem hagyta hidegen a hőség: Szomáliában is súlyosabbá és gyakoribbá váltak a szárazságok az elmúlt 30 évben, csak 2019-ben százezer embernek kellett elhagynia az otthonát emiatt, a legtöbben a szomszédos Kenyában kerestek menedéket. Ők már klímamenekültnek tartják magukat – még ha a nemzetközi jogban nem is létezik ez a státusz. 

Nem menekült, de klíma-

A klímaváltozás hatásai – a hőhullámok, a terméshozamok változása, az állattenyésztés ellehetetlenülése, a víz- és élelmiszerhiány, a hurrikánok – máris tömegeket késztetnek lakóhelyük elhagyására, pedig a tenger még be sem tört a part menti városokba.

Az ENSZ Közgyűlése 2018 decemberében nagy többséggel fogadta el a menekültügyi szervezet, a United Nations  Commission on Human Rights (UNHCR) jelentését az új típusú menekülthullámról. Ebben egyértelműen kijelentették, hogy „a klíma, a környezeti károk és a természeti katasztrófák növekvő mértékben járulnak hozzá a menekültek mozgásához”. A szervezet áttelepítési útmutatót is kidolgozott már a jövőben várható további katasztrófák esetére. Mint írják, a klímaváltozás hatására jellemzően először egy ország határain belül indul meg a vándorlás, ahogy Indiában is történt, mígnem a helyzet eléri azt a pontot, hogy a határokon túlra is megindul a migráció.

Ennek ellenére az UNHCR nem támogatja a klímamenekült kifejezés használatát, mert a menekült definícióját az 1951 óta változatlan, bár egyszer-kétszer kiterjesztett genfi egyezmény másként határozza meg. Eszerint az jogosult védelemre, akinek hazájában faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politikai meggyőződése miatt üldözéssel kell szembenéznie, és emiatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik. Az UNHCR megjegyzi, előfordulhat, hogy a klímakatasztrófa miatt menekülőket is megilleti ez a megnevezés, például „ha a szárazsággal összefüggő éhínség miatt fegyveres konfliktus alakul ki”. Addig is, klímamenekült helyett pontosabb, ha „katasztrófákkal és klímaváltozással összefüggésben kitelepülni kényszerült személyeket” mondunk. 

Az ENSZ egy másik szervezete, az International Organization for Migration (IOM)  egyik tisztviselője pedig a Magyarországon rosszul csengő klímamigráns kifejezést javasolja, számos szakmai érvet hozva a kétféle státusz megkülönböztetése mellett. Például hogy ebben az esetben a kivándorlás nem feltétlenül kényszerű; hogy a genfi egyezmény kiterjesztése gyengítené a menekült jogi kategóriáját; hogy az eljárásban nehéz bizonyíthatóan elkülöníteni a klímaváltozással összefüggő okokat; hogy a fogalom kiterjesztésével a legszegényebb, ezért legkiszolgáltatottabb emberek járhatnának rosszul, akiknek nem áll módjukban bizonyítani, hogy ami miatt menniük kellett, az a klímaváltozás – és így tovább.

Lehet, hogy 25 millió, lehet, hogy egymilliárd menekülő

Akár menekült-, akár migránsválság tör ki a jövőben, az biztos, hogy nem a nyugati fehér ember lesz a klímaváltozás elsődleges kárvallottja. A szegénységben, elszigetelten élő, adott esetben kis lélekszámú népek aránytalanul jobban részesülnek a felmelegedés hatásaiból, kezdve azzal, hogy a Stanford Egyetem friss kutatása szerint a klímaváltozás máris hozzájárult a jövedelmi egyenlőtlenség növekedéséhez a Földön. A legszegényebb és a leggazdagabb országok közötti olló 25 százalékkal nagyobbra nyílt, mint amekkora globális felmelegedés nélkül lenne.

Hogy kik és hányan lesznek kénytelenek elhagyni otthonukat, azzal kapcsolatban még nagy a homály, amit jól érzékeltet, hogy a 2050-re szóló előrejelzések skálája 25 millió főtől egymilliárd főig terjed. Ez a széles becslés az 1973-ban alapított ENSZ Egyetemtől (a világszervezet tudományos ágától) származik, amely 2015-ben azt írta, „senki sem tudja, hány klímamigráns kel majd útra”, mégpedig azért, mert nehéz kibogozni a kivándorlás okait, és mert nincsenek hivatalos adatok az országokon belüli vándorlásról, pedig a klímastresszorokhoz köthető elvándorlás nagyrészt országhatárokon belüli. A klímaváltozás kiváltotta stresszorok sokszor keverednek lokális konfliktusokkal, politikai instabilitással, a gazdaság alulműködésével és az emberi jogok megsértésével. Az ENSZ kutatói szervezete még 2017-ben is tartotta magát a 25 milliótól egymilliárd főig terjedő becsléshez.

A Világbank 2018. márciusban megjelent jelentése már konkrétabb előrejelzésekbe is mer bocsátkozni: a szervezet szakértői úgy számolnak, hogy 2050-re több mint 143 millió ember fog útra kelni kifejezetten a klímaváltozás hatásai miatt, hacsak nem lép valami radikálisat az emberiség a klímaváltozás ellen. 

A Világbank jelentése kizárólag belső elvándorlással számol, azaz úgy gondolja, hogy a nagy többség a saját régióján belül próbál majd jobb helyet keresni. Ezt logikailag alátámasztja, hogy rendre a legszegényebbek szenvedik meg az időjárási szélsőségeket, nekik viszont nincs pénzük és vagyonuk egy viszontagságos és bizonytalan kimenetelű tengerentúli utazás megfinanszírozására. (Más kérdés, hogy az így benépesült, a klímaváltozást kevésbé megszenvedő régiókból a tehetősebbek nem indulnak-e útnak, hogy még biztonságosabb helyen élhessenek.) A Világbank előrejelzése szerint 2050-ig 

• a legtöbben, 84 millióan Afrikában kelhetnek útra, de az előrejelzés szerint az elvándorlás kevésbé érinti majd a földrész legészakibb államait Marokkótól Egyiptomig;
• a jelentésben Dél-Ázsiának nevezett területen belül (Afganisztántól Indián át Bhutánig) 40 millióan vándorolhatnak el;
• a legfőbb érintettek közé tartozik még Dél- és Közép-Amerika, ahol 17 millió embernek kell majd klimatikus okokból új lakhelyet keresnie.

Az ENSZ 164 tagországa írta alá tavaly júliusban azt a megállapodást, amely szerint a klímaváltozás miatt kitelepülőknek majd nemzetközi összefogásban keresnek új hazát. Az egyezmény azonban – amit az Egyesült Államok nem írt alá – törvényesen nem betartható, ezért jobb híján önkéntes vállaláshoz kötött.

Gianvito Grieco, egy texasi menekültügyi szervezet, a RAICES jogásza kétélű kardhoz hasonlította a dilemmát, amikor a Vice-nak nyilatkozott: „megváltoztassuk inkább a jogszabályokat, és próbáljunk védelmet biztosítani a klímamenekülteknek, ezzel kockáztatva, hogy valamilyen kétoldalú megállapodás végül gyengíteni fogja a menekültügyi védelmet? Vagy próbáljuk a klímamenkültek ügyét a jelenlegi keretrendszerben rendezni?”

George Benson vancouveri várostervező három kollégájával azzal foglalkozik, hogy kanadai városokat lásson el szellemi munícióval az esetlegesen milliószámra érkező klímamenekültek befogadására. Az egyik kihívás ebben az, hogy kevés migráns tekinti magát klímamigránsnak, és nehéz egy olyan csoport jogait képviselni, amelyik nem is tud a saját létezéséről.

Az első ország, ami eltűnik, és egy másik, ami kitart

A klímaváltozás miatt kitelepülők státuszának problémája szimbolikus jogi vitának tűnik, de máris vannak olyanok, akiknek az életében ez gyakorlati jelentőségű: a Hawaii és Ausztrália között félúton található aprócska szigetcsoport, Kiribati 102 ezer állampolgárának például mindenképp. Egyikük, Ioane Teitiota 2014-ben folyamodott menedékjogért Új-Zélandon azzal az indokkal, hogy a tengerszint emelkedése fenyegeti otthonát. Egészen az új-zélandi legfelsőbb bíróságig jutott az ügy, ahol elutasították Teitiota kérelmét, és visszatoloncolták szülőföldjére, amit még akkor is elöntene a tenger a jövőben, ha valami csoda folytán holnaptól zéró emisszióra állna át az emberiség.

A 2017-ben felállt új új-zélandi kormány felvetette ugyan egy humanitárius vízum bevezetését hasonló esetekre a csendes-óceáni népekkel partnerségben, de Winston Peters miniszterelnök-helyettes idén februárban lesöpörte az asztalról az ötletet. Kiribati korábbi elnöke, Anote Tong előrelátóan vásárolt egy 2200 hektáros (22 négyzetkilométeres) területet a Fidzsi-szigeteken, és bár utódja inkább helyben harcolna az elmerülés ellen, a Fidzsi-szigetek miniszterelnöke egy 2017-es klíma-csúcstalálkozón bejelentette, hogy országa szívesen befogadja a Tuvaluról és Kiribatiról a klímaváltozás hatásai miatt menekülőket.

A Karib-tengeri Dominikai Köztársaság más utat választott, miután a Mária nevű hurrikán 2017-ben elpusztította a lakóházak 90 százalékát, a lakosság ötöde pedig elhagyta a szigetet. Bár Roosevelt Skerrit miniszterelnök háborús övezetté nyilvánította az országot, a következő évben a Dominikai Köztársaság úgy döntött, hogy kiállja a klímaváltozást, és ennek érdekében egyrészt hurrikánbiztossá akarják tenni a szigetet, másrészt nyitnak a megújuló, például geotermikus energiaforrások irányába, jóllehet az ország szén-dioxid-kibocsátása már így is igen alacsony.

Menjünk mind Michiganbe!

Abril Gallardo bevándorlásügyi aktivista, egy arizonai civil szervezet, a LUCHAAZ munkatársa szerint a klímaválság miatt várható népvándorlás problémáját éppen azoknak a kormányoknak kellene a nyakukba venniük, amelyek a leginkább felelősek a krízisért, a bevándorlást viszont nehezítik. Gallardo, aki maga is bevándorló, természetesen az Egyesült Államokra célzott, amely szerinte kiaknázza Salvador, Guatemala, Honduras és Mexikó természetes erőforrásait: „mindent elvesznek, és aztán elvárják, hogy az emberek maradjanak ott meghalni”.

A kanadai várostervező, Benson is arra hívta fel a figyelmet, hogy a klímaváltozás elleni egységes nemzetközi fellépés kerékkötői és a bevándorlás ellen ágálók gyakran ugyanazok.

Pedig az Egyesült Államokban sem lesz olyan könnyű az élet a 21. század végére. A Popular Science 2016-ban több kutatás előrejelzéseit összesítve rajzolta újra a 2100-as USA térképét, azt a javaslatot téve, hogy lehetőleg mindenki költözzön Michigan Wisconsinnal határos, félszigeten fekvő részére, a Felső-tó mellé. 

Míg a kontinentális területek nagy részén a betegségeket terjesztő szúnyogok, észak- és dél-nyugaton az erdőtüzek, a keleti part közelében a hurrikánok, az ország közepén a szárazság és a tornádók okozhatnak gondot, az északkeleti területeken akár a mainál kellemesebbé is válhat a klíma.  

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás