Hogyan segíthet a filozófia a fake news elleni harcban?
A véleménybuborékok fogalma mostanra mindenkinek ismerős: jobboldaliak és baloldaliak, oltáshívők és oltástagadók, konteósok és a mainstream média hívei is bezárkóznak a maguk online közösségeibe, amelyek az igazság egyedüli forrásainak tüntetik fel magukat és különbejáratú valóságot alakítanak ki a résztvevők fejében (íme egy példa az amerikai médiában keletkező párhuzamos valóságokra).
A véleménybuborékok egy részét a fake news uralja – a kifejezés alatt az álhíreket, a kontextusukból kiragadott híreket és az összeesküvés-elméleteket értem egyszerre, bár maga a kifejezés szó szerint álhírt jelent. Mégis érdemes e három jelenséget egy címke alá sorolni, mert funkciójuk nagyon hasonló: az adott véleménybuborék lakóiban azt az érzést erősítik, hogy ők ismerik az „igazi” tényeket és összefüggéseket.
A fake news manapság már nemcsak a politikai párbeszédet teszi lehetetlenné, hanem konkrét közegészségügyi veszélyt is okoz. Sürgető kérdésnek tűnik tehát, hogy mit tegyünk ellene. Erről az utóbbi években intenzíven, bár kissé pesszimistán tanakodnak újságírók, hírügynökségek, pszichológusok, szociálpszichológusok, biztonságpolitikai elemzők és a radikalizálódás ellen küzdő civil szervezetek, közben pedig egyre több honlap próbál küzdeni a politikai hazugságok, tényszerű tévedések és a mémeken keresztül terjendő dezinformáció ellen. Van már kézikönyv az álhírek kivédésre szolgáló mentális technikákról, készült mobiljáték, amiben fake news gyárosok lehetünk, sőt, még fake news hívei számára is íródott útmutató a „valódi” fake news (= a mainstream média) bűneiről.
Fake news vs filozófia
Mivel a filozófia egyik hagyományos feladata a társadalmi visszásságok kritikája, joggal merül fel a kérdés, hozzájárul-e a kiútkereséshez a filozófiának az a területe, ami a tudás mibenlétével foglalkozik. Milyen kritikát fogalmaz meg a fake news-zal kapcsolatban az ismeretelmélet? Elsősorban nem morális kritikára kell itt gondolni, inkább módszertani diagnózisra azzal kapcsolatban, hogy milyen hibát követnek el a fake news fogyasztói, hogyan szegik meg a tudásszerzés normáit (feltéve, hogy ilyenek léteznek).
Felvethetnénk, hogy ismeretelméleti szempontból a fake news azért problémás, mert hamis, vagy mert hamis következtetésekre sarkall, emiatt pedig irracionális elhinni. De hamis dolgokban hinni nem feltétlenül irracionális. Newton például azt gondolta, a gravitáció a távolság négyzetével fordítottan arányos, pedig ez nem igaz. A téridő görbülete miatt a newtoni törvény csak közelítőleg teljesül. Newton mégsem vétett a megismerés normái ellen, mikor saját gravitációs törvényét igaznak hitte.
Olyasmiben sem feltétlenül irracionális hinni, ami közelítőleg sem igaz. Sokáig azt gondolták, hogy a fény sebessége végtelen (a fény azonnal eljut egyik pontból a másikba), pedig ez közelítőleg sem igaz. Mégsem volt irracionális, aki ezer évvel ezelőtt, megfelelő kísérleti eszközök hiányában ezt hitte, hiszen az adott körülmények nem vétett semmilyen, a tudásszerzéssel kapcsolatos norma ellen.
Lehet, hogy a fake news inkább azért problémás, mert alaptalan, igazolatlan. Ha csak olyasmiben racionális hinni, amire kellő bizonyítékunk van, akkor a fake news-hívők irracionálisak, mert nincs bizonyítékuk azokra az állításokra, melyekben hisznek.
Sajnos a filozófiai kritikának ez az útja is járhatatlan. Ha kizárólag olyasmiben szabad hinni, amire bizonyítékunk van, akkor semmiben sem szabad hinnünk. Tegyük fel, hogy meg akarjuk tudni, mikor volt a mohácsi csata. Ehhez a feltevés szerint valamilyen bizonyítékra van szükség. Mondjuk a bizonyíték egy régi krónika. Ahhoz, hogy a krónika bizonyítéknak minősüljön, tudnunk kell, hogy hiteles korabeli beszámoló, nem pedig pletykagyűjtemény vagy hamisítvány. Tehát a bizonyíték valódiságára is kell bizonyíték. A bizonyíték valódiságát igazoló bizonyíték valódiságára pedig úgyszintén. Sosem érünk az igazolás végére, ha mindenre bizonyítékot követelünk. Ha csak olyasmiben szabad hinni, amire bizonyítékunk van, akkor semmiben sem szabad hinnünk.
Sem a hamisságra, sem a bizonyítékok hiányára nem hivatkozhatunk tehát, ha ismeretelméleti kritikát akarunk megfogalmazni a fake news-zal kapcsolatban. Milyen egyéb opcióink vannak?
Fundácionalizmus, koherentizmus, externalizmus
A tudás egyik klasszikus elmélete szerint az igazolás alapvető hitekre épül, melyeket normál esetben nem tudunk és nem is kötelességünk megkérdőjelezni – olyanokra, mint hogy van fejem, van kezem, látok magam előtt egy képernyőt és hasonlók. Ez a „fundácionalista” megközelítés azonban a fake news esetében keveset segít, hiszen az, hogy az amerikai választást nem csalták el vagy hogy a Covid-oltás működik, nem a tudatunkban közvetlenül jelentkező tény, ami nem szolgál további igazolásra.
A tudás egy másik klasszikus elmélete szerint az igazolás ismérve a koherencia. A tudást az különbözteti meg a szerencsés tipptől, hogy logikus, szerves rendszerbe illeszkedik. Egy igaz hit attól lesz tudás, attól lesz igazolt, hogy el tudjuk helyezni egy koherens világképben. A megismerés legfontosabb normája a koherentista szerint az, hogy a hiteink alkossanak ellentmondásmentes, összefüggő rendszert.
A koherentizmusnak két előnye van. Egyrészt könnyű megmagyarázni vele, hogyan lehet racionálisan tévedni. Newton fejében a saját gravitációs törvénye szép, koherens világképe illeszkedett, és ennyiben igazolt volt. Newton tehát nem vétett a megismerés normái ellen, sőt, példásan alkalmazta őket, amikor (hamis) gravitációs törvényét igaznak vélte.
A koherentizmus másik előnye, hogy jól illeszkedik ahhoz, ahogy a való életben gondolkodunk. Ha elénk kerül egy videó egy néptelen parkolóban szambázó földönkívüliről, akkor hajlamosak vagyunk tréfára gyanakodni. A világképünkbe koherensebben illeszkedik az a feltevés, hogy valaki földönkívülinek öltözve sétálgatott egy térfigyelő kamera előtt, mint az, hogy egy valódi földönkívüli tette ezt, noha a felvétel az utóbbi esetben is így nézne ki. A jelek szerint tehát aszerint tekintünk bizonyos állításokat megalapozottnak (igazoltnak), másokat pedig megalapozatlannak (igazolatlannak), hogy koherensen illeszkednek-e a világképünkbe.
A koherentizmus komoly magyarázóerővel rendelkezik, a fake news kiküszöbölésére azonban sajnos nem alkalmas. Sőt, koherentista alapon kifejezetten könnyű megvédeni a fake news-hívők jelentős részét, hiszen sokuknak teljesen koherens a világképe. Részletesen kidolgozott elméletük van a háttérhatalomról, az 5G-vel támadó oltáslobbiról és hasonlókról, és ebbe kiválóan illeszkednek a fake news csatornák híradásai. Ha a tudással kapcsolatos fő kötelességünk egy koherens világkép kialakítása, akkor a fake news hívei eleget tettek kötelességüknek.
A fundácionalizmus és a koherentizmus kiesése után a klasszikus episztemológia fegyvertárát tekintve egyetlen opciónk maradt, ez pedig az externalizmus (ami a legnépszerűbb ismeretelméleti álláspont manapság). Az externalista szerint a tudás olyan hit, ami megbízható forrásból származik, olyan forrásból, mely az esetek többségében igaz hitekhez vezet. Ha a szemem ép és a parkra kinézve fákat látok, akkor ezáltal megtudom, hogy a parkban fák vannak, mert egy megbízható folyamat – az agyam és a külvilág közti kapcsolat – kialakította bennem ezt a hitet. Ha a CNN megbízható hírforrás, akkor a CNN-t nézve megtudom, hogy a demokraták nem csalták el az amerikai választást: megbízható csatornákon jut el hozzám ez az információ. (Az externalista azért externalista, mert a tudás garanciáját a külvilág és a megismerő közti viszonyokban keresi.)
Az externalizmusnak legalább három előnye van. Először is megmagyarázza, miért rendelkezhetnek állatok vagy csecsemők is tudással. Mivel a tudáshoz elég egy megbízható forrás, externalista alapon egy kutyáról vagy csecsemőről is mondhatjuk, hogy tud egyet s mást. A kutyák és csecsemők is alkotnak valamiféle képet a valóságról, és reprezentációikat gyakran megbízható mechanizmusok generálják. Koherentista alapon sokkal nehezebb lenne önreflexióra képtelen lényeknek ismereteket tulajdonítani.
Az externalizmus másik (állítólagos) előnye az, hogy választ ad a szkepticizmus kihívására. René Descartes valamikor 1640 táján eltöprengett, tényleg van-e fejünk és testünk. Honnan tudjuk, hogy nem egy gonosz démon szuggerálja belénk ezt az illúziót, miközben valójában nincs is testünk és nem létezik a külvilág? Descartes úgy próbálta megoldani ezt a problémát, hogy előbb igazolta, hogy ő maga létezik, majd fogalmi úton „levezette” Isten létét, végül levonta a következtetést, hogy Isten az ő jóságában nyilván megóv minket a gonosz démonok episztemikus terrorjától. (Manapság gonosz démon helyett őrült tudósokról szoktak beszélni. Honnan tudjuk, hogy nem tartályban lebegő agyak vagyunk egy laborban?)
Az externalista (állítólag) teológiai spekuláció nélkül is választ tud adni erre a fejtörőre. Ha jól működnek az érzékszerveink, akkor tudjuk, hogy van testünk és létezik a külvilág, mert megbízható csatornákon jut el hozzánk ez az információ. Pontosan ennyi kell a tudáshoz. Az externalista szerint a tudásnak nem feltétele a „meta-tudás”: abból, hogy tudok valamit, nem kell következnie annak, hogy tudom, hogy tudom.
Az externalizmus harmadik előnye (témánk szempontjából), hogy támadni lehet vele a fake news-t. A fake news hívei pont az ellentétét csinálják annak, ami az externalista szerint a tudáshoz kellene: nem megbízható (sőt, kifejezetten megbízhatatlan) forrásból szerzik be állítólagos ismereteiket. A fake news fogyasztói akaratukon kívül, termelői pedig szándékosan sárba tiporják a tudás legfőbb normáját.
Úgy tűnhet, ezzel ki is dolgoztuk a fake news elvi kritikáját. De a látszat csal, mert az externalista valójában nincs feljogosítva rá, hogy a fake news-t ilyen módon kritizálja. A fake news hívei (szólna a kritika) azért vétenek a tudás normái ellen – szemben például a CNN nézőivel –, mert megbízhatatlan forrásból tájékozódnak. Az externalista ezt kimondja, azt is állítja, hogy a CNN – szemben a fake news-t terjesztő csatornákkal – megbízható hírforrás. Csakhogy az információforrásainkról általában nem tudjuk (externalista szemszögből nézve), hogy megbízhatóak-e. Hiába képes tájékoztatni minket egy jól beállított óra arról, mennyi az idő, az óra arról nem fog tájékoztatni minket, hogy jól állították-e be. Hiába közvetít a CNN tudást (amennyiben megbízható), a CNN maga arról nem fog engem tájékoztatni, hogy a CNN megbízható-e. (Ez „a könnyű tudás problémája”, az externalizmus egyik fontos defektje. Akit részletesebben érdekel, mindenképp üsse fel Forrai Gábor könyvét.)
Elgondolható persze, hogy valaki ellenőrzi egy hírforrás hitelességét. A CNN tudósítóit követve elutazhatunk a világ különböző tájaira és megnézhetjük, jól végzik-e a munkájukat. A CNN atlantai központjába látogatva utánajárhatunk, hogy manipuláció nélkül adják-e le a tudósítók beszámolóit, a műholdas műsorszóró berendezéseket és a tengeralatti száloptikás kábeleket átvizsgálva pedig megbizonyosodhatunk róla, hogy torzítás nélkül jut-e el hozzánk az adás. A teljes alaposság érdekében persze ennél is tovább kell mennünk, és valahányszor a CNN megszólaltat egy szakértőt, ki kell derítenünk, az illető tényleg ért-e ahhoz, amiről beszél. Ha például egy állítólagos virológus nyilatkozik, kísérleti biológiai ismereteinket felfrissítve át kell néznünk az illető publikációit és felmérni, valódi autoritás-e vagy egyszerű csaló. Arról is meg kell bizonyosodnunk, hogy az ő neve alatt megjelent publikációkat tényleg ő írta-e, és így tovább.
Az információforrások megbízhatóságát csak egy végtelen idővel rendelkező polihisztor képes ellenőrizni. (És néha még ő sem: hogyan tudjuk ellenőrizni azt, hogy nem tartályban lebegő agyak vagyunk?) A fake news externalista kritikája szempontjából azért végzetes ez, mert ha nem tudjuk, hogy a CNN megbízható és a fake news-t terjesztő csatornák megbízhatatlanok, akkor nem tudjuk azt sem, hogy a fake news-t terjesztő csatornák tényleg fake news-t terjesztenek-e. Emiatt nincs alapunk (externalistaként) fake news-hívőknek bélyegezni a fake news híveit. Externalista szemszögből nézve nem része a tudásunknak az, hogy a fake news hívei sárba tiporják a megismerés normáit. Az externalizmus mint fake news-kritika tehát saját dugájába dől. (Ez a probléma részletesen tanulmányozható Neil Levy és Matthew Dentith vitájában, ami az összeesküvés-elméletek racionalitásáról szól.)
A fenti kiúttalan bolyongás azt sugallja, hogy elég nehéz filozófiai alapon kritizálni a fake news-t, legalábbis ha a klasszikus ismeretelméletre szorítkozunk. Két újhullámos megközelítés talán kiutat jelent.
New wave to the rescue
Az egyik a társas episztemológia. Ez a fejlődőben lévő kutatási irány a kollektív tudás természetével foglalkozik, arra a megérzésre építve, hogy emberek csoportjai, hálózatai másképp rendelkeznek tudással, mint az egyes emberek. Egyetlen fizikus sem igazolta egy személyben a mai fizika egyetlen elméletét sem, noha a fizikus-társadalom kollektíve mindegyik mai fizikai elméletet igazolta, az elvárható legszigorúbb normák szerint. Ha a kollektív hit és kollektív igazolás élesen eltér az egyéni tudástól és annak igazolásától, akkor a fake news-t talán kritizálni lehet amiatt, hogy megszegi a kollektív tudás normáit.
Egy másik újhullámos megközelítés a morálfilozófiát vegyítené az ismeretelmélettel. Elképzelhető, hogy a fake news elsősorban erkölcsi probléma, és az ismeretelméleti hiányosságai is ebből erednek. A baj az, hogy a fake news fogyasztói nem tisztelik, gyártói pedig aktívan rombolják, a modern társadalom információtermelésre szakosodott intézményeit és hálózatait. Ez komoly morális probléma, hiszen ezek az intézmények és hálózatok hozták létre és működtetik a modern világ szellemi és technikai infrastruktúráját, melyek nélkülük össze fognak omlani. Nem egyértelmű viszont, kit terhel a felelősség ezért a morális deficitért. Lehet, hogy a fake news fogyasztóival rosszul bántak az oktatási intézmények, vagy nincs hozzáférésük érthetően megfogalmazott, megbízható információkhoz, és ezért válhatnak (önhibájukon kívül) az álhírek és propaganda áldozatává.
Ha a fake news elsősorban morális probléma, akkor válaszul vélhetőleg a társadalom morális szövetét kell erősíteni az oktatás kiterjesztésével és a intenzív tudomány-népszerűsítéssel. Ha a fake news inkább a társas igazolás módszertanát sérti, akkor a dilemma alighanem technokrata jellegű: meddig lehet korlátozni a tudástermelő hálózatok működését anélkül, hogy ez a társadalom általános működőképességét akadályozná? Mivel a társadalmi célok megvalósításának előfeltétele a kollektív tudás, egy ország saját létfeltételeit ássa alá, ha kiszolgáltatottá teszi magát a dezinformációs hadjáratoknak – akár külföldről irányítják őket, akár spontán szerveződnek belföldön, akár a helyi kormány szervezi őket felülről, propagandával árasztva el saját polgárait ahelyett, hogy a pénz szabad áramlásához hasonlóan a tudást is szabadon engedné áramlani.
A szerző az ELTE Általános Filozófia tanszékének adjunktusa. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható, Facebook-oldaluk pedig itt érhető el.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: