Higgyünk-e a szakértőknek egy demokráciában?

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Még a Brexit-szavazást megelőző vitákban hangzott Michael Gove konzervatív politikus híressé vált kijelentése: „az embereknek elegük van a szakértőkből”. A szakértelembe vetett hit megrendülését sokan az „igazság utáni” (post-truth) politika egyik kulcsmozzanatának tartják, amely azonban ma, a világjárvány korában úgy tűnik, sokszorosan bosszulja meg magát. Az Egyesült Államokban – ahol a járványhelyzet az egyik legsúlyosabb a világon – a politikai vezetés viszonya egyre ellenségesebb az egészségügyi szakértőkkel. Európában tömegek tüntetnek a járványintézkedések ellen, kétségbe vonva, hogy a helyzet csakugyan olyan súlyos lenne, ahogy a szakértők állítják.

Mindez sokak szemében rendkívül aggasztó fejlemény. Mi jelentené azonban a megoldást? A szakértőkbe vetett vakhit és a szakértői tudás fetisizálása sokak szemében antidemokratikus hozzáállás: egy demokráciában semmilyen csoport nem tarthat igényt arra, hogy nézeteit a társadalom többi tagja megkérdőjelezhetetlen igazságként ismerje el. Ezzel ugyanis elvitatná a jogot az emberektől, hogy a maguk fejével mérlegeljék az eseményeket, a felvilágosodás alapeszméjét tagadná meg: sapere aude! Merj gondolkodni! Mindez felveti a kérdést: mi pontosan a szakértői tudás szerepe egy demokratikus társadalomban, különösen egy világjárvány idején? Feltétlen bizalommal kell viseltetnünk a szakértők iránt, vagy mernünk kell a magunk fejével gondolkodni?

Kik a szakértők?

Az első kérdés, amit meg kell válaszolnunk: kik pontosan a szakértők, akikre hallgatnunk kellene? Szakértőknek – a szó legalapvetőbb értelmében – azokat az embereket nevezhetjük, akik olyan megismerési pozícióban, episztemikus helyzetben vannak, hogy vélekedéseik valamely behatárolt tárgykörben jobb eséllyel igazak, mint az átlagemberé (lásd Alvin Goldman amerikai filozófus klasszikus tanulmányát). Ez persze nem a véletlen műve: a szakértők olyan ismereteknek, módszereknek vannak a birtokában, amelyek segítségével képesek megbízhatóbb vélekedésekre szert tenni másoknál – tudják, hogyan kell kísérleteket végezni, a szakirodalmat feldolgozni és így tovább.

Kik ezek az emberek? A tömegkommunikáció és a közösségi média világában szó szerint soha nem látott tömegek lépnek fel az igénnyel, hogy valamely tárgyterület szakértőjeként ismerjék el őket: a különféle összeesküvéselméletek kiagyalóitól egyetemi professzorokig. Első ránézésre könnyűnek tűnhet a választás e kettő között, mégis érdemes mélyebbre ásnunk és feltennünk a kérdés: pontosan minek az alapján ismerünk el szakértőként egyeseket és utasítunk el másokat?

A probléma gyökerét az jelenti, hogy az egyes állítólagos szakértők vélekedéseinek megbízhatóságáról a legtöbbünknek nincs közvetlen ismerete – ehhez nekünk magunknak is szakértőnek kellene lennünk. Elvégre virológiai szakértő például az, akinek a vélekedései vírusok dolgában jobb eséllyel igazak, mint a témában járatlan átlagemberé. Ám, hogy ezt megállapítsam valakiről, először tudnom kellene, melyek az igazságok vírusok dolgában, azaz nekem magamnak is behatóan meg kellene ismernem a tárgyterületet.

Ezt a legtöbben nem tesszük meg. Ehelyett azokra a külsőségekre hagyatkozunk, amelyekről úgy véljük, rendszerint együtt járnak a szakértelemmel: egyetemi címekre, kitüntetésekre, szakpublikációkra, akadémiai állásokra, a szakma elismerésére és így tovább. De miért gondoljuk pontosan, hogy mindez csakugyan a szakértelem jele? Miért gondoljuk, hogy a tudományos közösség és a tudomány intézményei csakugyan szakértőket termelnek ki magukból, nem pedig sarlatánokat?

A tudományba vetett bizalomról

A tudomány intézményeivel szembeni kétkedés sokak számára már-már egy összeesküvés-elmélet benyomását keltheti. A modern tudomány az emberiség egyik legjelentősebb teljesítménye, nemcsak azért, mert embert juttatott a Holdra és széthasította az atommagot, hanem mert elérhetővé tette a tiszta vizet, a villanyvilágítást, megfékezte a leggyilkosabb fertőző betegségeket, és bepillantást engedett számunkra a világegyetem működésének rejtett titkaiba. A tudomány módszerébe és intézményeibe vetett bizalmat az a lehengerlő teljesítménylista alapozza meg, amelyet a modern tudomány az elmúlt évszázadok alatt összegyűjtött, és amelynek vívmányait azok is nap mint nap használják – mi több, sokszor alighanem az életüket köszönhetik nekik – akik ma kétkedve viszonyulnak a szakértői tudás státuszához.

Sokan, akik kételkednek abban, hogy a tudomány képviselőit valódi szakértőknek kellene tartanunk, egyáltalán nem szkeptikusak a tudománnyal magával, a tudományos módszerrel szemben. Ellenkezőleg, azt állítják, hogy átható kételyük éppen a tudományos módszerhez való hűség megnyilvánulása. A tudomány lényege az elfogadott igazságok folytonos megkérdőjelezése, a tekintélyérv elutasítása, a meggyőződés, hogy az embernek a saját eszével kell gondolkodnia. Valóban, számos összeesküvéshívő tesz mérhetetlen erőfeszítéseket arra, hogy nézeteit – például, hogy a Föld lapos – kísérleti úton bizonyítsa.

Ez azonban a tudományos kutatás természetének alapvető félreértése. A tudományos kutatás egészében lehetetlen volna, ha a modern tudomány mérhetetlen tudásanyagának egészét minden egyes tudósjelöltnek az elejétől kezdve önmagának kellene ellenőriznie. Egyáltalán semmi értelme nem volna tudományos eredmények közlésének szakfolyóiratokban és másutt, ha nem várhatnánk el joggal, hogy az ezen eredményekről szóló tudósításokat – a megfelelő feltételek mellett – a tudományos közösség és a társadalom igaznak fogadja el.

Minden tudós támaszkodik a munkájában – mégpedig alapvető és lényegi módon – más tudósok adatközléseire, kísérleti eredményeire, a múlt tudományos belátásaira. A tudomány egy eredendően közösségi vállalkozás. Ez egyébiránt nem csak a tudományos, de a hétköznapi megismerésre is igaz: a világról, sőt önmagunkról szóló ismereteink megszerzésében lépten-nyomon támaszkodunk mások tanúságtételére. Miért olvasnánk újságot vagy járatnánk a gyerekeinket iskolába, ha soha nem bízhatnánk mások – újságírók, tanárok – közléseiben, és mindennek nekünk magunknak kellene utánajárni?

A szakértői vélemények elfogadása – ahogy a tudósításokra, a tanúságtételre alapozott megismerés általában – tehát nem a megismerés illegitim módja. Nem szegi meg szükségképp a sapere aude! parancsát, és nem esik szükségképpen a tekintélyérv hibájába. A modern tudomány múltbeli teljesítménye elégséges alapot ad arra, hogy a tudomány eredményeit ne tartsuk teljesen megbízhatatlannak, hogy legalább valamekkora bizalommal viseltessünk a tudományos tudás iránt. De mégis mekkora bizalommal? Lehet-e helye bármiféle laikus kritikának a szakértői tudással szemben?

A tudomány társadalmi beágyazottsága

Abból, hogy olykor igazolt tudományos szakértők véleményére hagyatkozni – lévén egy olyan téren és korokon átívelő közösség tagjai, amely az elmúlt évszázadok során megannyi igazságot tárt fel számunkra –, még nem következik, hogy ez a bizalom mindig igazolt. A tudományos közösség és a tudomány intézményei nem tökéletesek: előfordulhat, hogy valaki anélkül tesz szert a szakértelem külső jeleire, például egyetemi állásokra, kitüntetésekre, a szakma elismerésére, hogy valódi szakértelemmel rendelkezne. Sajnos léteznek a tudományban sarlatánok, a felbukkanásuk pedig annál valószínűbb, minél inkább tudományon kívüli – politikai, piaci, ideológiai – szempontok határozzák meg, ki rendelkezhet ezekkel az intézményes elismerésekkel.

Továbbá csak azért, mert valaki szakértő, még nem biztos, hogy szakértelmét jóhiszeműen, a nyilvánosság és a tudományos közösség informálására használja fel. A szakértelem – vagy annak látszata – kelendő áru, amely politikai, gazdasági vagy másmilyen érdekcsoportok számára a hitelesség és legitimáció auráját kölcsönzi. Aligha meglepő tehát, hogy e csoportok gyakorta igyekeznek – nem is sikertelenül – megvásárolni a szakértők hitelét és rávenni őket, hogy tekintélyüket az ő érdekükben vessék latba.

Gondoljunk például a dohányipar vagy a klímatagadó lobbi erőfeszítéseire, hogy jelentős kutatási támogatásokkal és hasonlókkal minél több szakértőt a maguk oldalára állítsanak. És bár az ad hominem érvelés hibájába esnénk, ha pusztán azért utasítanánk el bizonyos eredményeket, mert azok a kutató érdekeit mozdítják elő, mégis, ha egy állítólagos szakértő dohányipar által támogatott kutatásai a tudományos konszenzus ellenében rendre azt a szakmai körökben is vitatott eredményt hozzák ki, hogy a dohánytermékeknek nincs egészségkárosító hatásuk, úgy joggal gyanakodhatunk arra, hogy az illető szakértő nem jár el jóhiszeműen.

Azonban igencsak elvadult összeesküvés-hívőnek kellene lennünk, hogy úgy véljük: a tudomány egésze vagy legnagyobb része egy efféle megvesztegetési kampány áldozata; hogy tehát a klímaváltozásról, a koronavírusról, az oltásokról és a Föld alakjáról szóló minden szakértői állítást mint rossz hiszemben született és manipulált kijelentést vessünk el.

Ám míg a tudomány egészének szándékos vagy tudatos manipulációja a „háttérhatalmak” által valóban túlzó felfogásnak tűnik, észre kell vennünk, hogy a tudomány és a tudományos szakértők nem az emberi társadalomtól izolált közegben élnek és dolgoznak, ahonnét csak időnként szállnak le közénk, hogy ismereteiket megosszák velünk. A tudományos tudás termelése, a tudósok képzése egy meghatározott társadalmi közegben, meghatározott intézményi feltételek mellett zajlik, amelyek mind befolyásolhatják és befolyásolják is azt, hogy a szakértők miként tekintenek a világra.

Gondoljuk meg, hogy a nemzetközi pszichológiai konszenzus a homoszexualitást a 20. század második feléig elmezavarként, mentális betegségként tartotta számon. Nem azért, mintha valamely homofób lobbi lefizette volna a világ vezető pszichológusait, hanem mert a pszichológusok képzése meghatározott kulturális közegben, adott társadalmi és intézményi feltételek mellett zajlott, amelyekben egyrészről elfogadott volt – ahogy a világ sok részén ma is az – a homoszexualitás abnormálisként, devianciaként való kezelése, ahol homoszexuális kutatók különféle társadalmi és gyakran büntetőjogi nyomás miatt nem hangoztathatták ellenvéleményüket.

Továbbá meglehetősen naiv lenne azt gondolni, hogy ez a helyzet megváltozhatott volna a homoszexuálisok jogaiért és társadalmi elismeréséért küzdő és többségében laikusokból álló mozgalmak nélkül, pusztán a tudományos kutatás önmozgása révén. Efféle, a tágabb társadalmi, politikai, kulturális változásoktól mentes, azoktól elkülönített tudományos fejlődés nem létezik. Ez nem jelenti azt, hogy a tudomány igazságai csupán korhoz és helyhez kötötten, relatív módon lennének igazak, hogy nem létezik tudományos igazság, vagy relatív igazságok. De azt nagyon is jelenti, hogy a tudományos megismerésnek, mint az emberi megismerésnek általában, az adott kor, hely, és szituáció által meghatározott sajátos akadályokkal, torzító tényezőkkel kell megküzdenie.

Érdemes ezen a ponton megemlíteni a tudományfinanszírozás kérdését is. A tudományos kutatás erőforrásigényes dolog: a kutatóknak eszközökre, laboratóriumokra, könyvtárakra van szükségük, na meg fizetésre. A tudomány finanszírozására fordítható erőforrások azonban szűkösek, és aligha lehet őket olyan módon elosztani, hogy minden tudományterület és azon belül minden részterület művelőjének minden elképzelhető igénye kielégíttessék. Az azonban, hogy az egyes területekre és részterületekre mennyi erőforrás jut, nagyban befolyásolja, hogy az adott terület tárgyköréről mennyi és milyen minőségű tudás keletkezik. Így a kérdés, hogy ki dönt arról, hogy mely tudományterületek miféle pénzügyi támogatásban részesülnek – az állam, a piac, autonóm tudományos intézmények – szintén alapvetően meghatározza, hogy egy társadalomban miféle tudományos tudás születhet meg és kaphat figyelmet. Ez a kérdés ma Magyarországon az MTA és a különféle egyetemek alapítványi átszervezése vagy az OTKA körüli ügyek kapcsán különösen releváns.

Mindez arra mutat rá, hogy a tudományos szakértelemmel szembeni bizalmatlanság olykor nagyon is megalapozott lehet. Ez a bizalmatlanság nem szükségképpen a tudomány egészével szembeni irracionális szkepszisről vagy valamifajta tudományellenes hozzáállásról tanúskodik. Ellenkezőleg, elismerhetjük, hogy a tudomány kimagaslóan sikeres episztemikus vállalkozás, miközben egyúttal azt is belátjuk, hogy azok a társadalmi, politikai, kulturális és gazdasági körülmények, amelyek között a tudományos kutatás zajlik, mélyen befolyásolják a tudomány működésmódját, azt, hogy miről mennyi és milyen minőségű tudás elérhető a számunkra, mely szakértői ismeretek mennyi figyelmet kapnak a tudományban és a nyilvánosságban, és így tovább. Ez pedig nagyon is megingathatja a szakértői tudásba vetett feltétlen bizalmat, és igazolhat egy bizonyos kritikus attitűdöt a szakértői tudás felé. Mi következik azonban ebből? Talán igazuk van a világ városaiban tüntető vírustagadónak?

Közösségi megismerés és társadalmi bizalom

A jelenkori demokrácia sajátos dilemmával szembesül. A modern társadalom fenntartásához elengedhetetlenül szükségünk van tudományos tudásra. Tudnunk kell, miként működnek azok a komplex rendszerek – a földi klímától az emberi szervezeten át a világgazdaságig –, amelyek közösségi és egyéni szinten meghatározzák az emberi élet feltételeit a 21. században. Ez a tudás azonban nem sajátítható el mindenki által. Nem szentelheti minden választópolgár élete java részét az ezen tudományos kérdésekben való elmélyülésnek – nem lehetünk mind szakértők.

Ahogy Thomas Christiano politikafilozófus rámutat, a demokratikus társadalom rászorul egyfajta episztemikus munkamegosztásra; a világ megismerésének feladatát fel kell osztanunk a társadalom tagjai között. Ha azonban a szakértői tudás csak kevesek kiváltsága, úgy mi biztosítja, hogy a szakértők csoportja nem él vissza kiváltságos helyzetével? Ahhoz, hogy az episztemikus munkamegosztás működjön, szükség van arra, hogy az állampolgárok – akik egy demokráciában a közhatalom végső birtokosai – megbízhassanak a szakértőkben. Ez a társadalmi bizalom azonban nem magától értetődő, létrejöttének feltételei vannak.

Feltétele, hogy az állampolgárok joggal számíthassanak arra, hogy a szakértők jóhiszeműen járnak el, nem élnek vissza - tudatosan vagy tudattalanul - szakértői pozíciójukkal. Ehhez egyebek mellett szükséges, hogy az állampolgárok számára nyilvánvalóvá legyen téve, mi határozza meg a tudományban a kutatási prioritásokat: valamely területre azért jut több pénz és figyelem, mert a tudomány saját autonóm mércéi szerint fontos, vagy azért, mert az valamely égető társadalmi probléma megoldásához elengedhetetlenül szükséges, esetleg azért, mert valamely ipari lobbi számára előnyös, vagy talán épp azért, mert egy politikai döntéshozó személyes hóbortja így diktálta? Ugyanilyen fontos a szakértői tudásnak a tudományos kutatás társadalmi beágyazottságából eredő torzításainak minimalizálása. Ennek egy módja például annak biztosítása, hogy a tudományos pálya nyitva álljon a társadalom minden csoportja számára, hogy a szakértők ne csupán a társadalom egyes privilegizált rétegeiből kerülnek ki, akiknek közös szociális és kulturális háttere torzítóan befolyásolhatja kutatásuk menetét.

Feltétele az is, hogy megfelelő közvetítő intézmények működjenek a szakértők és a tágabb nyilvánosság között – ilyen lehet a közoktatás, a tudományos ismeretterjesztés –, hogy a szakértők csoportja ne a világtól elzárt beavatottak zárt klubját jelentse, amely csak időnként nyilvánul meg a hétköznapi halandók számára, és amely ilyenkor feltétlen áhítatot követel. A társadalmi bizalom feltétele, hogy az állampolgárok számára világos legyen, miként illeszkedik be a szakértelem a társadalom demokratikus kormányzásának folyamatába; milyen célból, milyen feltételek mellett hagyatkoznak a politikai döntéshozók szakértői tudásra, és mi garantálja, hogy ez a tudás nem esik áldozatul a fent említett torzító hatásoknak.

Amikor ez a bizalom hiányzik, könnyű a tömegek tudatlanságára hivatkozni, azonban fel kell tennünk a kérdést: vajon a tudományos szakértelem olyan módon van-e beágyazva a társadalom működésébe, hogy az állampolgároktól joggal várható el: viseltessenek bizalommal a szakértők iránt? A társadalmi bizalom feltételeinek megteremtése persze elsősorban nem a tudományos közösség egyedüli feladata, hiszen ehhez társadalmi és politikai intézmények létrehozására és reformjára van szükség.

Létezik tehát középút a szakértői tudással szembeni feltétlen áhítat – amely gyakorta a „tudatlan tömegek” lenéző megvetésével párosul – és a tudománnyal szembeni abszolút szkepszis, a tudományos tudás tagadása között: annak felismerése, hogy társadalmainknak szüksége van megalapozott szakértői tudásra, ám ahhoz, hogy ez a tudás be tudja tölteni társadalmi funkcióját, szükség van a társadalmi bizalom, a tudományos közösség és a társadalom közötti szolidaritás – ilyen válságos időkben talán: bajtársiasság – intézményi feltételeinek megteremtésére. A szakértelem jelenkori válsága része a demokrácia válságának is, és a kiutat ugyanaz jelenti: azon feltételek közös megteremtése, amelyek mellett egymásra mint a társadalom igazságos kormányzására irányuló közös vállalkozás egyenlő résztvevőire tudjunk tekinteni.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

A szerző filozófus, a CEU PhD-hallgatója, kutatási területei a politikai filozófia, társadalomfilozófia és kritikai elmélet. A Filoman filozófusainak összes cikke a Qubiten itt olvasható, Facebook-oldaluk itt érhető el.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: