Hallgasd meg a kihalt állatok hangját!
Rachel Carson tengerbiológus, környezetvédelmi aktivista 1962-ben megjelent könyvében, a Silent Springben arra figyelmeztette a világot, hogy ha továbbra is ilyen mértékben használják a gyomirtókat és egyéb vegyszereket, ezen belül is a DDT-t, hamarosan beköszönthet a csendes tavasz, amelyben már nem marad madár, hogy énekeljen.
A tavasz még nem csendes, a DDT-t betiltották, de a Föld egy olyan kihalási hullám kellős közepén jár, amelynek során több faj örökre el fog némulni – viszont most már legalább néhány esetben lehet tudni, hogy milyen hangot adtak ki, míg ki nem pusztultak. A nosztalgiafaktor mellett ennek tudományos értéke is van: számos esetben vitatott, hogy valóban kipusztult-e egy faj, a megőrzött hangminták alapján pedig könnyebben lehet azonosítani azokat az egyedeket, amelyek megmaradhattak. Ilyen kipusztult, de mégsem kipusztult faj volt a közelmúltban a Gould-féle egér Ausztráliában (igaz, itt nem a hangminták, hanem egy 1857-ben készült rajz segítette a kutatókat), és ilyen lehet a király- vagy elefántcsontcsőrű harkály (Campephilus principalis) is, amelynek a hangját digitalizálták, de mióta 1944-ben kihaltnak nyilvánították, folyamatosan kutatnak a fennmaradó egyedei után.
Ha a harkály válaszol, lebukott
A királyharkályt kereső ornitológusoknak a rajzokon kívül van még egy segítségük: a hangjáról készült felvétel, amit az amerikai Cornell Egyetem 1929 óta működő, ornitológusok és műkedvelők által is használható és bővíthető adatbázisában lehet megtalálni. Az egyetem madártani intézetének oldaláról egyébként egy madárfelismerő applikáció, a Merlin Bird ID is letölthető, bár némileg valószínűtlen, hogy az ember épp ezzel találna rá a királyharkályra, amelyre még nyomravezetői díjat is hirdettek: 2006-ban először 50 ezer, majd 100 ezer dollárt ajánlottak annak, aki bizonyítani tudja, hogy a faj nem halt ki.
Ez senkinek sem sikerült, de egy 1935-ben készült felvétellel még sikerülhet: egyrészt ennek alapján fel lehet ismerni a madár dalát, másrészt egyes kutatók ennek a lejátszásával próbálják szóra bírni a vadonban lapuló (vagy nem lapuló) madarakat. Ha a harkály válaszol, lebukott. Az 1935 utáni felvételek kétes eredetűek, ezt azonban az ornitológusok és madárkedvelők többsége eredetinek fogadja el; külön érdekessége, hogy a Cornell kutatói azért készítették, mert attól tartottak, hogy a madár örökre el fog tűnni a Föld színéről, miután az amerikai polgárháború után az erdőirtások következtében az egyedszám a töredékére csökkent, a huszadik század elején pedig a megmaradt madarakat a természettudósok is alaposan megtizedelték, hogy múzeumi gyűjteményekben ritkaságként őrizhessék a kitömött állatokat.
A hangminták alapján egyébként úgy tűnik, hogy a királyharkály talán mégsem halt ki, de élő példányt még nem sikerült lefotózni, az állítólagos észlelések esetében pedig a szakemberek többsége arra gyanakszik, hogy egy másik harkályfajt sikerült kiszúrni ott, ahol eredetileg ezek az állatok éltek.
Felbecsülhetetlen hagyaték
Nem a Cornellé az egyetlen hangadatbázis, amiből dolgozhatnak a kutatók, és még csak nem is ez az egyetlen, ahol mára hallhatatlan halott lények hangjait rögzítették – és ez azért rossz hír, mert ez is jól mutatja, hogy milyen iramban folyik a pusztulás. Martyn Stewart brit természetbúvár 30 ezer órányi hanganyagot gyűjtött össze különböző madarakról, emlősökről, rovarokról, kétéltűekről és hüllőkről, az általa rögzített fajok közül pedig legalább négy már kihalt.
Stewart hobbistaként, gyerekként talált rá erre az elfoglaltságra; először befőttesüvegben őrzött rovarok hangját vette fel, majd nyakába vette a világot, az anyagait mára pedig 150 természetfilmben és számtalan podcastban is használták. Tavaly gyógyíthatatlan csontrákot diagnosztizáltak nála, ezért is tette elérhetővé, hallgathatóvá és kutathatóvá a gyűjteménye egy részét, a búcsúajándék mintegy 200 felvételt tartalmaz. Stewart reményei szerint így meg lehet hallani azoknak az állatoknak a hangját is, amelyek még nem léptek visszafordíthatatlanul a pusztulás útjára, a hanganyag pedig segíthet felhívni a figyelmet a védelmükre.
Stewart munkája nem csak a védelem miatt fontos: miközben 20-25 évvel ezelőtt három-négy óra alatt el tudott készíteni egy használható felvételt, most már csaknem 2000 órányi hanganyag rögzítésére van szükség ahhoz, hogy zajszennyezés nélküli, jó minőségű anyaghoz jusson.
Növekvő zajszennyezés
Az elmúlt évtizedekben felvett hangok többségét már nem lehetne úgy rögzíteni, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt: ha a hangot adó faj nem is halt ki, a hangját már nehéz kivenni a repülőgépek és az autók zajától. A négy kihalt faj között, amiről Stewart felvételt készített, szerepel a panamai aranybéka (Atelopus zeteki), amit 2007 óta kihaltként tartanak számon, és az északi szélesszájú orrszarvú is. Stewart szerint amellett, hogy egyes fajok állománya megcsappant, vagy éppen kihaltak, más tekintetben is megfigyelhető a romlás: becslései szerint a zajszennyezés miatt az általa készített felvételek kétharmada mára megismételhetetlenné vált.
Stewart kétszáz felvétele persze csak csepp a tengerben – ő maga is jóval többet készített, ezek közül több meg is vásárolható. Nem filléres piacról van szó: annak ellenére, hogy egy-egy felvétel nem túl drága, évente több millió dolláros forgalmat bonyolítanak a természethang-dealerek, leginkább az utóbbi időkben divatba jött meditációs appoknak köszönhetően, ahol a városi életbe belefáradt yuppie-k néhány percig az alaszkai vadonban érezhetik magukat, és még hideg sincs.
A kihalt állatok között is akadnak népszerűbbek és kevésbé népszerűek, egy apró, Hawaii-n élő madár számít a szakma legnagyobb sztárjának.
A pikkelyestorkú mohó
A Kaua’i ‘ō ‘ō (Moho braccatus), lenyűgöző magyar nevén a pikkelyestorkú mohó hangjáról 1986-ban készítette az utolsó ismert felvételt, amelytől először csak az ornitológusoknak és a környezetvédőknek, majd 2009 után, amikor remix készült belőle, mindenki másnak is elfacsarodott a szíve. A felvételen egy hím példány párkereső dala hallható – válasz nélkül. Valószínűleg soha nem is kap már választ: a faj valószínűleg kihalt, az utolsó példányt 1987-ben figyelték meg, az ezt követő felmérésekben (1989, 1994, 1996, 2000) már nyomát sem találták.
A pikkelyestorkú mohó utóélete azonban másként alakult, mint a legtöbb kihalt fajé, még ha nem is futott be akkora karriert, mint a környezetvédelem egyik legnagyobb sztárja, a dodó, és ebben sokat segített Robert Davis remixe. A rövid Youtube-videót eddig másfél millióan hallgatták meg, és az alatta lévő kommentek alapján eléggé megrázta a hallgatókat („olyan ez, mint a Föld utolsó életben maradt emberének a magányos üvöltését hallgatni, amint azt kérdi Istentől, hogy miért tette ki ennyi nyomorúságnak és szenvedésnek”).
Hannah Hunter kanadai földrajztudós szerint ezek a felvételek szembesítik a hallgatókat azzal, hogy milyen pótolhatatlan veszteség éri a világot minden egyes faj eltűnésével, és azzal is, hogy az ember milyen felelősséggel tartozik a környezetéért. A pikkelyestorkú mohó mellett a kauai klarinétmadár (Myadestes myadestinus, Kāma’o), a Pouli-gyapjasmadár (Melamprosops phaeosoma, po’ouli) és a Bachman-hernyófaló (Vermivora bachmanii) is a cukornádtermelés miatti erdőirtások, a behurcolt betegségek és állatok miatt tűnt el a Föld színéről, de mielőtt nagy valószínűséggel az utolsó példány is elpusztult volna, még sikerült rögzíteni a hangjukat.
Hunter és Stewart egyre több hasonló esetre számít, és Hunterhez hasonlóan Stewart is azért kezdett el hangrögzítéssel foglalkozni, hogy valahogy a világ elé tárja, hogy milyen veszteségek érik a biodiverzitást. Jakob Kudsk Steensen dán művész és környezetvédelmi aktivista egy másik jelentésréteget is tulajdonít ezeknek a felvételeknek: az örök élet, netán a feltámadás ígéretét.
Örök élet
Akármilyen különösen hangzik, az örök élet elérése talán még egyszerűbb is, mint a feltámadás. Feltámadásban akkor lehet reménykedni, ha van még rá remény, hogy valahol még létezik egy sértetlen populáció, de az eltűnt madarak utáni kutatások eddig rendre kudarcot vallottak. Annak viszont a mai világban talán még van némi esélye, hogy a kihalt faj valamilyen kvázi-létben, a digitalizációnak köszönhetően ne merüljön teljesen feledésbe, sőt, akár új (digitális vagy fizikális) életet kaphasson.
Ennek lehetőségét korábban már többen felvetették: elvontabb módon Hilary Putnam amerikai filozófus az Agyak a tartályban című gondolatkísérletében, szórakoztatóbb módon Michael Crichton a Jurassic Parkban, 2004-ben pedig Lord Anthony Giddens brit szociológiaprofesszor tartott előadást arról, hogy az emberiség most a totális kihalás és a digitális öröklét között húzódó határmezsgyén áll, és ha megfelelően cselekszik, a teljes hanyatlás helyett egy hibrid, a technikával megsegített jövő áll a bolygó élőlényei előtt.
Steensen szerint a környezetvédelem lehetőségei már néhány évvel ezelőtt is alaposan kibővültek a múlthoz képest: az eltűnőben lévő fajokat már nem kizárólag múzeumok és állatkertek őrzik, hanem a digitalizáció is, ahol egy szimulációs közegben az eltűnt faj egy új létminőségre tesz szert. Senki nem tudja meghallgatni, hogy milyen hangot adott ki a dodó, de azt már pár kattintással meg lehet tudni, hogy milyen volt az utolsó pikkelyestorkú mohó éneke.
Az antropocén szellemei
Nils Bubandt antropológus szerint az antropocén kora csak úgy hemzseg az elmúlt hibák szellemeitől. Egy 2017-ben megjelent tanulmánykötetbe (Arts of Living on a Damaged Planet) írott tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy a környezetpolitika előtt két út áll: az egyik az általa nekropolitikának hívott, a múlt emlékeit ápoló irány, a másik pedig a szimbiopolitika iránya, az, ahol az emberben tudatosodik a saját felelőssége a bolygó jelenlegi állapotáért, ennek megfelelően történeti vagy földtörténeti jelentőségűként kezeli a saját jelenlegi cselekedeteit, és befogadja az életnek azokat az újonnan felemelkedő formáit, amelyet éppen az emberiség hozott létre.
Ez lehet romlott, torz vagy csonka is, de Steensen szerint ide tartoznak azok a fél-digitális létezők is, amelyek egyelőre csak egy hangfájlból, egy képből, esetleg egy virtuális modellből állnak, és amelyek egyszer akár még újra létezhetnek is. Ennek megvannak a maga határai: valószínűleg nem fognak egyhamar dinoszauruszok szaladgálni a Földön, de több, mára eltűnt faj maradványaiból is kinyerhető DNS, így megfelelő eljárásokkal akár még fel is lehetne támasztani őket. Susan Haig ornitológus szerint a permafrosztban megőrzött minták is alkalmasak lehetnek erre a célra, de a nemrégiben kihalt állatokból gyűjtött DNS sokkal nagyobb sikerrel kecsegtet – már ha az állatnak van olyan közeli rokona, amelynek segítségével megkezdődhet a szaporítás.
Addig maradnak a képek, a hangok és az antropocén szellemei, de úgy néz ki, hogy a pikkelyestorkú mohó nem hiába járt vissza kísérteni: ha máshogy nem, a digitális világban valami megmaradt belőle.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
