„ …csak hallgatta a rádiót, és figyelte a híreket, és olyan valószínűtlen volt az egész, mint egy mozi, mert röhögnie kellett azon, hogy TÜNTETÉS meg SZTRÁJK meg FEGYVERES FÖLKELÉS, napokig nem akarta elhinni, hogy a hírek igazak, olyan hihetetlenül távoli, idegen dolgok voltak számára ezek, mint az, hogy TORNÁDÓ, KENGURU vagy KOLERA, egy más földrész, más világ tartozékai…”

(Kertész Ákos: Makra)

„Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon” – tolmácsolta (rosszul) a Szabad Magyar Rádió Örkény István mára legendássá vált szavait. A szólás- és sajtószabadság fontossága, a cenzúra eltörlése mind az 1848-as, mind az 1956-os forradalomban kulcskérdés volt: a változásért foggal-körömmel, vérrel és verítékkel harcolók életbevágóan fontosnak tartották az igazság kimondását és terjesztését.

A diktatúrák nemcsak kézivezérelt pártsajtóval, jelszavakkal és uszítással kommunikálnak; legalább ilyen jelentős eszközük a csönd. A duma bojkottja. „A diktatúra nyelve a csönd, a halálos, végtelen, mozdíthatatlan csönd. Én már csak a gyöngített változatot ismertem, a lágyat, a szoft pornót, ennek nyelve a hallgatás, épp a diktatúráról való hallgatás, mert a gyönge diktatúra is diktatúra, a gyönge is erős, fölzabálja az alattvalók életét”– írta-mondta Esterházy Péter.

Az első szavak az indulat szavai voltak

Ennek a hallgatásnak, ennek a pusztító csöndnek vetett véget az 1956-os forradalom. A nép hangja szavakká, üzenetekké, képekké formálódott, amelyek elborították az utcákat. A közhangulatnak teste, dimenziója, hangja lett: alakot öltött, és röpirat, stencilezett nyomtatvány, plakát, gépírásos lap, kirakatra mázolt jelszó, házilag gyártott grafika, majd később újságcikk és rádióbeszéd formájában terjedt. A nép hangja bibliai írásként jelent meg a falakon – vox populi, vox Dei.

Az 1956-os forradalomnak nem volt – vagyis olyan formában nem volt – központi vezetése és egységes célkitűzései, mint a ’48-asnak. Volt skandálható jelszava („ruszkik, haza!”), amire tekinthetünk a Rákosi-rendszerrel szembeni gyűlölet egységes summázataként; volt 16 pontból álló követeléslistája (amiből készült 10-17 pontos változat is); de a feltörő indulatok nem valamilyen irányba, hanem valami ellen hajtották a tömeget.

Abban nagyjából mindenki egyetértett, hogy ezt így eddig, és ne tovább – de hogy merre van az előre, arról már megoszlottak a vélemények. A forradalom túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy cselekvési tervbe lehessen becsatornázni az indulatokat, de az indulatok feltörtek, és nyomot hagytak kövön, falon, felborított harci járművön és kirakatüvegen egyaránt.

Az elsőként kimondott tiltakozó szó az volt, hogy elég. Hogy elég ebből a rendszerből, az elnyomásból, Rákosi Mátyásból – és az őt váltó, de a politikáját folytató Gerő Ernőből –, elég az oroszokból, elég az ÁVH-ból. Ehhez nem kellett jól megfogalmazott program- és javaslatcsomag, se cselekvési terv, csak nettó indulat. Először ez az elég, ez az indulat tört magának utat; nemcsak erős szavakként, hanem erőszakos cselekedetekként is.

Erős szavakhoz erős tettek társultak

Gyilkosok, árulók, halál rájuk, takarodjanak, pusztuljanak; a forradalom első napjait nem a Petőfi Kör és az Írószövetség kompromisszumos-megoldáskeresős tónusa uralta. De ez érthető: csak akkor beszélhetünk tárgyalásról és megegyezésről – vagy bármi másról –, ha a másik felet is meghallgatják. A másik felet akkor már egy évtizede nem hallgatták meg; az összesűrűsödő indulatból pedig ritkán születnek cselekvési tervek. Csatakiáltások annál inkább.

Hogy a szavak indulatát tettekben is erőszakos cselekedetek kísérhették, annak részben az is lehetett az oka, hogy alig egy évtizedes távolságban volt a második világháború és az ostrom emléke. Ez legalább annyira lehetett bátorító, mint elrettentő erő. A felkelők között aligha akadt olyan, aki visszasírta a harcokat, az éhezést és a megpróbáltatásokat, de a fegyveres harcra nem életveszélyes kockázatként, hanem reális alternatívaként gondoltak.

Bár épp 1956 októbere előtt csökkentették két év három hónapra a sorkatonai szolgálat idejét, az 1950-es évek eleje óta a sorállományú katonák hároméves kiképzést kaptak; nem rezeltek be a fegyverektől, és azt is tudták, hogyan bánjanak velük. Azok a kommunisták, akik erős proletárhatalmat emlegettek, aligha gondolhatták, hogy ezzel az erővel majd a regnáló hatalomnak kell szembenéznie.

A karhatalmisták indulatos, jól kiképzett fegyveresekkel néztek szembe, így aztán tömegbe lövő katonák, kivégzett államvédelmisek, elfoglalt épületek, folyamatos utcai harcok, tönkrevert harci járművek jellemezték a forradalom első napjait.

Kezdeti indulatok után tétova megoldáskeresés

A felszabaduló indulatok csak később csillapodtak. El kellett telnie néhány napnak, mire alakot öltöttek a célkitűzések, a megoldási javaslatok, az ellenállás finanszírozása és a tájékoztatás beindítása. Az ország háromdimenziós Facebook-hírfolyammá vált: mindenki közzétehette a véleményét kiégett harckocsin, kirakatüvegen, röplapon vagy újságcikkben.

A vérzivataros első napok híre az egész országot bejárta. A lincselésekről szóló rossz hírek hatására – amikre később Kádárék is rájátszottak a megtorlásnál: hogy százával ölték a tisztességes kommunistákat, és vérengző csőcselék tombolt a pesti utcákon – a forradalmi szervezetek és a felkelők hamar felismerték, hogy mennyire fontos a forradalom eszmeiségének megőrzése. „Őrködjetek a forradalom tisztaságán, őrizzétek meg minden ízében csodálatos emberségeteket és becsületeteket!" – olvasható egy korabeli röplapon.

A vérontás ellenére csakugyan emberségességre utal, hogy a civilek igyekeztek támogatni egymást az áruhiány idején, és a Magyar Írók Szövetsége által az elesettek családjának megsegítésére felállított utcai becsületkasszákat sem fosztogatták.

Szocialista diktatúra ellen kapitalista furfanggal

A forradalom fő célkitűzése nem a kommunista rendszer megdöntése, hanem a megreformálása volt. Ismét: közel volt a második világháború lezárása, a nácik pusztításának rossz emléke, és a (létező) szocializmusnak az antifasiszta ideológia is szerves része volt. A tüntetők és tiltakozók követelései között – a 16 pontot tartalmazó listán – ugyanakkor a sztrájkjog is szerepelt.

A forradalmárok és felkelők felismerték, hogy a munkabeszüntetés megbéníthatja az országot, ami átmeneti kellemetlenséget okoz, de az elnyomókat is megfosztja a gazdasági hátországuktól.

Az általános sztrájk fő követeléssé vált, noha ez nem szocialista találmány volt; hiszen ha a gyár a népé, ahogy a szocializmus állította, ugyan ki ellen sztrájkolna a nép – talán saját maga ellen? (Az amerikai író-filozófusnő, Ayn Rand is A sztrájk munkacímmel írta Veszett világ (Atlas Shrugged) című, a kapitalizmust pártoló csúcsművét.)

Az ENSZ nem jött el

„Aztán jött a Kadét, aki katonai szemmel nézte a dolgokat, és azt mondta, Magyarországnak nincs hadserege, nincs stratégiailag védhető terepe, nincsenek szövetségesei, a nyugat szarik ránk, a nyugatot a közel-keleti olaj érdekli és Szuez, az ENSZ sóhivatal, és csak meg kell nézni a számokat: kilencmillió magyar van és kétszáznegyven millió orosz, és Makra hitt a számoknak, a józan, racionális érveknek, mert a Kadét úgy beszélt, mint profi katona.”

(Kertész Ákos: Makra)

Ha a kezdeti követelésekből indulunk ki, az 1956-os forradalom elbukott. Nem vezettek be titkos választásokat és többpártrendszert, és nem kaptunk sztrájkjogokat, szabad sajtót, szólásszabadságot és független bíróságokat sem. A Sztálin-szobrot is a népnek kellett elbontania – a népnek, akik nem vehették föl a harcot a bevonuló szovjet csapatokkal szemben. Az ENSZ-csapatokra hiába vártunk; a Nyugat nem avatkozott bele a forradalomba.

A gyűlölt sztálinista-rákosista rendszer azonban véget ért: Rákosi Mátyás a Szovjetunióba menekült a forradalom elől, és soha nem térhetett vissza Magyarországra.

A kádári gulyáskommunizmus évei a Rákosi-érához képest már-már liberális demokráciának hatottak, de a csönd – a diktatúráról való hallgatás csöndje – újabb negyven évre beburkolta az országot.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás