Gyilkos a newsfeed a pesti utcán: 1956-ban a köztereken működött a közösségi média

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

„ …csak hallgatta a rádiót, és figyelte a híreket, és olyan valószínűtlen volt az egész, mint egy mozi, mert röhögnie kellett azon, hogy TÜNTETÉS meg SZTRÁJK meg FEGYVERES FÖLKELÉS, napokig nem akarta elhinni, hogy a hírek igazak, olyan hihetetlenül távoli, idegen dolgok voltak számára ezek, mint az, hogy TORNÁDÓ, KENGURU vagy KOLERA, egy más földrész, más világ tartozékai…”

(Kertész Ákos: Makra)

„Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon” – tolmácsolta (rosszul) a Szabad Magyar Rádió Örkény István mára legendássá vált szavait. A szólás- és sajtószabadság fontossága, a cenzúra eltörlése mind az 1848-as, mind az 1956-os forradalomban kulcskérdés volt: a változásért foggal-körömmel, vérrel és verítékkel harcolók életbevágóan fontosnak tartották az igazság kimondását és terjesztését. 

Fotó: Fortepan / Nagy Gyula

A diktatúrák nemcsak kézivezérelt pártsajtóval, jelszavakkal és uszítással kommunikálnak; legalább ilyen jelentős eszközük a csönd. A duma bojkottja. „A diktatúra nyelve a csönd, a halálos, végtelen, mozdíthatatlan csönd. Én már csak a gyöngített változatot ismertem, a lágyat, a szoft pornót, ennek nyelve a hallgatás, épp a diktatúráról való hallgatás, mert a gyönge diktatúra is diktatúra, a gyönge is erős, fölzabálja az alattvalók életét”– írta-mondta Esterházy Péter.

Az első szavak az indulat szavai voltak

Ennek a hallgatásnak, ennek a pusztító csöndnek vetett véget az 1956-os forradalom. A nép hangja szavakká, üzenetekké, képekké formálódott, amelyek elborították az utcákat. A közhangulatnak teste, dimenziója, hangja lett: alakot öltött, és röpirat, stencilezett nyomtatvány, plakát, gépírásos lap, kirakatra mázolt jelszó, házilag gyártott grafika, majd később újságcikk és rádióbeszéd formájában terjedt. A nép hangja bibliai írásként jelent meg a falakon – vox populi, vox Dei.

Fotó: Fortepan / Pesti Srác 2

Az 1956-os forradalomnak nem volt – vagyis olyan formában nem volt – központi vezetése és egységes célkitűzései, mint a ’48-asnak. Volt skandálható jelszava („ruszkik, haza!”), amire tekinthetünk a Rákosi-rendszerrel szembeni gyűlölet egységes summázataként; volt 16 pontból álló követeléslistája (amiből készült 10-17 pontos változat is); de a feltörő indulatok nem valamilyen irányba, hanem valami ellen hajtották a tömeget.

Fotó: Fortepan / Nagy Gyula

Abban nagyjából mindenki egyetértett, hogy ezt így eddig, és ne tovább – de hogy merre van az előre, arról már megoszlottak a vélemények. A forradalom túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy cselekvési tervbe lehessen becsatornázni az indulatokat, de az indulatok feltörtek, és nyomot hagytak kövön, falon, felborított harci járművön és kirakatüvegen egyaránt.

Fotó: Fortepan / Pesti Srác 2

Az elsőként kimondott tiltakozó szó az volt, hogy elég. Hogy elég ebből a rendszerből, az elnyomásból, Rákosi Mátyásból – és az őt váltó, de a politikáját folytató Gerő Ernőből –, elég az oroszokból, elég az ÁVH-ból. Ehhez nem kellett jól megfogalmazott program- és javaslatcsomag, se cselekvési terv, csak nettó indulat. Először ez az elég, ez az indulat tört magának utat; nemcsak erős szavakként, hanem erőszakos cselekedetekként is.

Fotó: Fortepan / Klausz Ádám

Erős szavakhoz erős tettek társultak

Gyilkosok, árulók, halál rájuk, takarodjanak, pusztuljanak; a forradalom első napjait nem a Petőfi Kör és az Írószövetség kompromisszumos-megoldáskeresős tónusa uralta. De ez érthető: csak akkor beszélhetünk tárgyalásról és megegyezésről – vagy bármi másról –, ha a másik felet is meghallgatják. A másik felet akkor már egy évtizede nem hallgatták meg; az összesűrűsödő indulatból pedig ritkán születnek cselekvési tervek. Csatakiáltások annál inkább.

Fotó: Fortepan / Vojnich Pál

Hogy a szavak indulatát tettekben is erőszakos cselekedetek kísérhették, annak részben az is lehetett az oka, hogy alig egy évtizedes távolságban volt a második világháború és az ostrom emléke. Ez legalább annyira lehetett bátorító, mint elrettentő erő. A felkelők között aligha akadt olyan, aki visszasírta a harcokat, az éhezést és a megpróbáltatásokat, de a fegyveres harcra nem életveszélyes kockázatként, hanem reális alternatívaként gondoltak.

Bár épp 1956 októbere előtt csökkentették két év három hónapra a sorkatonai szolgálat idejét, az 1950-es évek eleje óta a sorállományú katonák hároméves kiképzést kaptak; nem rezeltek be a fegyverektől, és azt is tudták, hogyan bánjanak velük. Azok a kommunisták, akik erős proletárhatalmat emlegettek, aligha gondolhatták, hogy ezzel az erővel majd a regnáló hatalomnak kell szembenéznie.

Fotó: Fortepan / Nagy Gyula

A karhatalmisták indulatos, jól kiképzett fegyveresekkel néztek szembe, így aztán tömegbe lövő katonák, kivégzett államvédelmisek, elfoglalt épületek, folyamatos utcai harcok, tönkrevert harci járművek jellemezték a forradalom első napjait.

Fotó: Fortepan / ETH Zürich / Comet Photo AG / Jack Metzger

Kezdeti indulatok után tétova megoldáskeresés

A felszabaduló indulatok csak később csillapodtak. El kellett telnie néhány napnak, mire alakot öltöttek a célkitűzések, a megoldási javaslatok, az ellenállás finanszírozása és a tájékoztatás beindítása. Az ország háromdimenziós Facebook-hírfolyammá vált: mindenki közzétehette a véleményét kiégett harckocsin, kirakatüvegen, röplapon vagy újságcikkben.

Fotó: Fortepan / Faragó György

A vérzivataros első napok híre az egész országot bejárta. A lincselésekről szóló rossz hírek hatására – amikre később Kádárék is rájátszottak a megtorlásnál: hogy százával ölték a tisztességes kommunistákat, és vérengző csőcselék tombolt a pesti utcákon – a forradalmi szervezetek és a felkelők hamar felismerték, hogy mennyire fontos a forradalom eszmeiségének megőrzése. „Őrködjetek a forradalom tisztaságán, őrizzétek meg minden ízében csodálatos emberségeteket és becsületeteket!" – olvasható egy korabeli röplapon.

Fotó: Fortepan / Nagy Gyula

A vérontás ellenére csakugyan emberségességre utal, hogy a civilek igyekeztek támogatni egymást az áruhiány idején, és a Magyar Írók Szövetsége által az elesettek családjának megsegítésére felállított utcai becsületkasszákat sem fosztogatták.

Fotó: Fortepan / Papp István

Szocialista diktatúra ellen kapitalista furfanggal

A forradalom fő célkitűzése nem a kommunista rendszer megdöntése, hanem a megreformálása volt. Ismét: közel volt a második világháború lezárása, a nácik pusztításának rossz emléke, és a (létező) szocializmusnak az antifasiszta ideológia is szerves része volt. A tüntetők és tiltakozók követelései között – a 16 pontot tartalmazó listán – ugyanakkor a sztrájkjog is szerepelt.

Fotó: Fortepan / Nagy Gyula

A forradalmárok és felkelők felismerték, hogy a munkabeszüntetés megbéníthatja az országot, ami átmeneti kellemetlenséget okoz, de az elnyomókat is megfosztja a gazdasági hátországuktól.

Fotó: Fortepan / Berkó Pál

Az általános sztrájk fő követeléssé vált, noha ez nem szocialista találmány volt; hiszen ha a gyár a népé, ahogy a szocializmus állította, ugyan ki ellen sztrájkolna a nép – talán saját maga ellen? (Az amerikai író-filozófusnő, Ayn Rand is A sztrájk munkacímmel írta Veszett világ (Atlas Shrugged) című, a kapitalizmust pártoló csúcsművét.)

Az ENSZ nem jött el

„Aztán jött a Kadét, aki katonai szemmel nézte a dolgokat, és azt mondta, Magyarországnak nincs hadserege, nincs stratégiailag  védhető terepe, nincsenek szövetségesei, a nyugat szarik ránk, a nyugatot a közel-keleti olaj érdekli és Szuez, az ENSZ sóhivatal, és csak meg kell nézni a számokat: kilencmillió magyar van és kétszáznegyven millió orosz, és Makra hitt a számoknak, a józan, racionális érveknek, mert a Kadét úgy beszélt, mint profi katona.”

(Kertész Ákos: Makra)

Ha a kezdeti követelésekből indulunk ki, az 1956-os forradalom elbukott. Nem vezettek be titkos választásokat és többpártrendszert, és nem kaptunk sztrájkjogokat, szabad sajtót, szólásszabadságot és független bíróságokat sem. A Sztálin-szobrot is a népnek kellett elbontania – a népnek, akik nem vehették föl a harcot a bevonuló szovjet csapatokkal szemben. Az ENSZ-csapatokra hiába vártunk; a Nyugat nem avatkozott bele a forradalomba.

Fotó: Photo12 / AFP

A gyűlölt sztálinista-rákosista rendszer azonban véget ért: Rákosi Mátyás a Szovjetunióba menekült a forradalom elől, és soha nem térhetett vissza Magyarországra.

Fotó: Fortepan

A kádári gulyáskommunizmus évei a Rákosi-érához képest már-már liberális demokráciának hatottak, de a csönd – a diktatúráról való hallgatás csöndje – újabb negyven évre beburkolta az országot.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: