A „fasiszta Ukrajna” mítosza
Az ukrán-orosz konfliktusban rendszeresen felemlegetett vád, hogy Ukrajna nem néz szembe fasiszta múltjával, sőt emlékezetpolitikájával ma is aktívan hozzájárul náci szervezetek és személyek kultuszához. Csakhogy az a kép, amely Ukrajnát „fasiszta kollaboránsként” ábrázolja, a kommunista propaganda torzításain alapszik. Ukrajna önálló államisága viszonylag rövid időre tekint vissza, és sem az 1919 és 1939 között működő lengyel II. köztársaság, sem a náci Németország, sem a kommunista Szovjetunió és annak utódállama nem volt érdekelt abban, hogy az ukrán történelem kevésbé szélsőséges mozzanatai ismertté válhassanak. Milyen kényszerpályák határozták meg Ukrajna sorsát a totális diktatúrák kereszttüzében, és mekkora mozgástere volt az országnak?
Ukrán politikai erők és a II. lengyel köztársaság
Ukrajna területét az I. világháború után részben a Szovjetunió, részben pedig Lengyelország szerezte meg. Utóbbi államhoz 3,7 millió ukrán lakos került, akik az összlakosság több mint 14 százalékát adták. Lengyelország egyáltalán nem volt homogén nemzetállam, lakosságának egyharmada tartozott valamilyen nemzeti kisebbséghez. Az ukrán lakosság Galíciában relatív többséget alkotott, a városokban azonban jelentős volt a lengyel és a zsidó lakosság aránya. Jó példa erre a legfontosabb város, Lemberg (lengyelül Lwów, oroszul Lvov, ma Lviv), amelynek lakosságának 50 százaléka lengyel, 16 százaléka ukrán, 32 százaléka pedig zsidó volt.
A két világháború közötti Lengyelország a trianoni utódállamokhoz hasonló nemzetiségi politikát követett. Ez a gyakorlatban az ukrán lakosság diszkriminálását jelentette, ami miatt az ukrán-lengyel viszony már az 1930-as évektől igen feszült volt. Nemzeti kisebbségek például nem rendelkeztek saját felsőoktatási intézményekkel, az ukrán nyelvű iskolák száma folyamatosan csökkent. A kisebbségekkel szemben minden kelet-európai országban ugyanaz volt a módszer: a kisebbségi nyelven oktató iskolák számát drasztikusan csökkentették, helyettük „kétnyelvű” iskolákat szerveztek, ahol az államnyelvet már nem idegen nyelvként tanították, és ahol valójában a kisebbségi nyelv az idegennyelv-okatás szintjére szorult. Megemlítendő, hogy a szovjet oldalra került ukrán lakosság tagjai között a kommunista diktatúra teljesen ellehetetlenített bármiféle nemzeti-nacionalista szervezkedést, így az ukrán nemzeti mozgalmak kizárólag a lengyelországi területekre és a nagy létszámú európai és amerikai ukrán emigrációra támaszkodhattak.
Érdemes megnézni, hogy kik is kapták az ukrán választók szavazatait. Az Ukrán Nemzeti Demokratikus Egyesülés, az UNDO 1925-ben alakult meg, és egészen 1939-ig messze a legnagyobb ukrán politikai erőnek számított. Egyesítette a kereszténydemokrata, a polgári liberális és a szociáldemokrata erőket. Kezdettől fogva szorosan együttműködött a lengyelországi zsidóság politikai képviselőivel, olyannyira, hogy belépett a Jitzhak Grünbaum cionsta vezető által létrehozott Nemzeti Kisebbségek Blokkjába. Utóbbi formáció az 1922-es választásokon masszív ukrán támogatással 19,5, az 1928-as választásokon 12,6 százalékot kapott, és 66, illetve 55 képviselői hellyel a harmadik legnagyobb erővé vált. Hangsúlyozandó, hogy az UNDO fő szövetségesei a cionista és a vallásos zsidó szervezetek voltak. Emellett kisebb ukrán csoportosulások 1922-ben 5, 1928-ban 17 képviselőt küldtek a Szejmbe.
Bandera és az ukrán fasizmus legendája
Az 1930-as lengyel választásokat masszív politikai terror kísérte, a választók egy része bojkottal tiltakozott, és emiatt az UNDO is csak a szavazatok 3 százalékát tudta megszerezni. Ettől kezdve nem tartottak több választást Lengyelországban a háború kitöréséig.
1934-ben tűnt fel a szélesebb közvélemény előtt először az a figura, akire a későbbiekben a KGB az „ukrán fasizmus” legendáját alapozta: az 1909-ben született Sztepan Banderát a lengyel hatóságok ebben az évben ítélték halálra a lengyel belügyminiszter elleni merénylet tervezése és nacionalista szervezkedés miatt. Az ítéletet kegyelemből életfogytiglanra változtatták, és Bandera csak a német csapatok bevonulásakor szabadult.
Bandera nevét az ukrán nacionalista szervezetekkel szokták azonosítani, ezért érdemes ennek előzményeiről is ejteni pár szót. Prágában az I. világháború ukrán veteránjainak egy része titkos katonai szervezetet hozott létre. 1929-ben ez a szervezet egyesült más ukrán szervezetekkel többek között az Ukrán Fasiszták Uniójával) és Bécsben megalakította az OUN-t (Orhanyizacija Ukrajinszkih Nacionalisztiv, ukrán nacionalisták szervezete). Az OUN, amely radikalitásában összevethető az Ébredő Magyarok Egyesületével, már a háború előtt is több politikai gyilkosságot követett el Lengyelország területén. Az OUN Ukrajnának csak lengyelországi területein tudott szervezkedni.
Az OUN ideológiájában az ultranacionalizmus, a lengyel- és zsidóellenesség és a forradalmi erőszakot hirdető nyíltan fasiszta elvek egyaránt nagy szerepet kaptak. 1939-ig azonban az OUN teljesen marginális szervezet volt. 1939-től a mérsékeltebb politikai formációk nem kaptak semmilyen esélyt: a német megszállók brutálisan felszámolták a demokratikus ukrán társadalmi szervezeteket, és csak az OUN tagjaival kooperáltak – már ameddig erre egyáltalán hajlandók voltak.
Az OUN kezdettől fogva megosztott volt, és 1940-ben ketté is szakadt: konzervatívabb szárnyát, az OUN-M-et az 1890-ben született volt császári-királyi katonatiszt, Andrij Melnyik, forradalmi és erősen antiszemita csoportját, az OUN-B-t pedig Bandera vezette.
Kérészéletű kollaboráció
Az ukrán emigránsok csak keveset tudtak a náci élettérelméletről, és ha sejtették is a német fél negatív hozzáállását, abban reménykedtek, hogy egy fegyveres konfliktus esetén kész helyzetet tudnak teremteni fellépésükkel. Ráadásul a német hadseregben és a közigazgatásban számos olyan szereplő létezett, aki nem különösebben foglalkozott a fajelmélettel, hanem kifejezetten együttműködéspárti volt.
1940-től az Abwehr (a német katonai titkosszolgálat) több ukrán nacionalista csoporttal is együttműködött, bár ezt megnehezítette, hogy az ukrán nacionalista emigráció sem volt egységes. A német vezetés Roland és Nachtigall fedőnéven két ukrán önkéntes zászlóaljat szervezett, amelyek 1941 nyarán a Wehrmacht keretében bevetésre is kerültek. 1941 júliusában az OUN-B Lembergben kikiáltotta az önálló ukrán államot, ami ahhoz vezetett, hogy a németek egy héttel később letartóztatták és internálták képviselőit, zászlóaljait pedig feloszlatták. Az OUN-B és az OUN-M tagságának jelentős része ezt követően elsősorban rendőrként és a közigazgatásban eleinte részt vett a németek oldalán a háborúban. Ez egyúttal azzal is járt, hogy a holokauszt tettesei között az ukrán rendőrök igen jelentős mértékben képviseltették magukat. Hozzá kell tennünk, ez a németek által megszállt szovjet területeken mindenütt a helyi erők bevonásával történt, így az ukrán részvétel a holokausztban egyáltalán nem tekinthető egyedi jelenségnek. Emellett az ukrán lakosságból is sokan mentettek meg zsidókat. Az, hogy az SD egy jelentésében arra panaszkodott, hogy az OUN-B frakció tagjai Zsitomirban, Kremencsugban és Donyeckben hamisított igazolványokat osztogatnak a nekik dolgozó zsidóknak, arra utal, hogy az ukrán antiszemitizmus is összetett kérdés volt.
Az ukrán nacionalista vezetés a náci keleti politikában semmilyen politikai szerephez sem juthatott. Az ukrán kollaboráció csakis mikroszinten tudott működni: a Wehrmacht az ukrán hadifoglyokat 1941-ben hazaengedte, közülük sokan vállalták a szolgálatot faluőrként vagy segédszolgálatosként. Hozzá kell azonban tenni, ilyen szolgálatot a Szovjetunió minden nemzetiségéből sokan vállaltak, még olyanok is, akiknek hazáját el sem érték a német csapatok. Összesen több mint egymillió szovjet állampolgár harcolt a németek oldalán a háború alatt. Arról, hogy közülük mennyien voltak ukránok, nincsen statisztikai adat. Egyébként pedig a németekkel való együttműködés motivációi között az antiszemitizmus vélhetően a legkevésbé fontos szempont volt egy olyan időszakban, amikor a megszállt területek lakosainak a puszta életben maradás volt a legfontosabb kérdés.
Figyelemre méltó, hogy az ukrán elit egyébként kollaborálásra hajlandó részében is voltak olyan hangok, amelyeket kifejezetten taszított a nácik antiszemitizmusa. Elsősorban a rendkívül nagy tekintéllyel rendelkező, elukránosodott lengyel grófi családból származó Andrej Septiszkij lembergi görög katolikus metropolitát kell ezzel kapcsolatban megemlíteni. Septiszkij személyesen interveniált Himmlernél azért, hogy tiltsa meg az ukrán rendőrségnek a részvételt a kivégzésekben, pásztorlevelet is kiadott „ne ölj”, címmel és maga is mentett embereket. Hasonlóan viselkedett öccse, Klimentij is, aki szerzetesként tömegesen mentett zsidókat, és segítette őket Magyarországra szökni. Andrej 1944-es természetes halála megakadályozta az NKVD megmérgezésével kapcsolatos terveit, Klimentijt azonban 1947-ben letartóztatták, és mivel nem volt hajlandó átlépni a görögkeleti egyházba, 8 év börtönre ítélték, ami egészségi állapota miatt halálos ítélettel volt egyenlő. 1951. május elsején hunyt el a moszkvai Lefortovo börtönben.
Üllő és kalapács között
Az ukrán lakosság a német megszállási politikáról időben és térben egyaránt szélsőségesen eltérő tapasztalatokat szerezhetett. Paradox módon azok a területek jártak a legjobban, amelyek végig katonai közigazgatás alatt maradtak, a Wehrmacht ugyanis jól felfogott önérdekből ezeken a területeken támogatta a kollaborálást. Kijevben például ez 1941 nyarán úgy történt, hogy a zsidóknak kivégzésük előtt címükkel együtt kellett leadniuk lakáskulcsaikat, amelyeket azonnal kiosztottak az ukrán lakosság között (korábban a szovjet titkosszolgálat Kijev belvárosának nagy részét távirányítású bombákkal felrobbantotta, és tízezreket hajléktalanná tett). Másutt is rendszeres volt, hogy a meggyilkolt zsidók javait egyfajta szociális akció keretén belül az ukrán lakosság között osztották szét. Hozzá kell tenni, hogy társadalompolitikai szempontból ez volt az egyetlen olyan „szolgáltatás”, amire a német hatóságok képesek voltak. Miközben a területet teljesen kiszipolyozták, még az alapvető közszükségleti cikkek beszállítására sem voltak hajlandók.
1941-ben a nyugat-ukrán területek lakossága feltehetően kétségbeesve vette tudomásul, hogy újra egy lengyel jellegűnek tűnő közigazgatási egységhez, a Főkormányzósághoz csatolják. Ehhez képest mégis az ő sorsuk volt a keleti területeken a legjobb, mivel Hans Frank főkormányzó kifejezetten törekedett az ukrán értelmiség megnyerésére és a lengyelekkel szemben történő kijátszásukra. Ezeken a nyugat-ukrán területeken, amelyek 1941 előtt nem is tartoztak a Szovjetunióhoz, a kommunista partizánoknak szinte semmi esélyük sem volt. Ezzel szemben a keleti ukrán területek nagyvárosaiban már 1941-től megjelent az éhínség és a legbrutálisabb elnyomás, amit leginkább Erich Koch, a rovnói (ma Rivne) székhelyű ukrajnai Generalkomissar embertelen intézkedései jellemeztek. Koch módszerei még Alfred Rosenbergnek, a Keleti Területek Minisztériuma vezetőjének is túlzónak tűntek. Rá célozva írta egy Hitlernek készített emlékiratában: „bizonyos személyiségek mindenütt azt hangoztatják, hogy az ukránokat négerként ostorral kell kezelni (...) mert ez egy szláv nép, amelyet butaságban kell tartani stb. Épp ez a többször nyíltan kifejezett álláspont volt az, ami rosszabb következményekkel járt, mint bármi más.” A német terror 1943-tól újabb szintet lépett azzal, hogy a munkaképes ukrán lakosságot németországi kényszermunkára deportálták. Emiatt az emberek tömegesen menekültek el lakhelyükről és rejtőztek el az erdőkben.
Ukrajna területén 1942-ig gyakorlatilag nem volt jelentős partizántevékenység, leszámítva a Csernyigovtól (ma Csernyihiv) északkeletre elterülő térséget. Nyugat-Ukrajnában a keleti területekről induló kommunista partizánok 1942 végétől kezdődő portyái azonban felborították az addigi politikai egyensúlyt. Ez vezetett 1943 március és áprilisa között egyfajta önvédelmi reakcióként az UPA (Ukrajinszka Povsztanszka Armija, ukrán felkelő hadsereg) megszerveződéséhez. Mindezt elősegítette, hogy elsősorban Volhínia-Podólia területén mintegy négyezer ukrán rendőr dezertált fegyverével együtt. Sokat elmond a térség német katonai ellenőrzéséről, pontosabban annak hiányáról, hogy a két szovjet partizáncsoport (Kovpak és Szaburov tábornok alakulatai) még azt is megengedhette magának, hogy egyszerre harcoljon az UPA és a németek ellen.
A zsidók számára az ukrán fegyveresek általában veszélyt jelentettek, azonban egyes UPA-alakulatokban is tevékenykedtek zsidók, elsősorban orvosi beosztásban.
1943 tavaszára az addig viszonylag biztosan uralt volhíniai és zsitomiri terület kicsúszott a német és magyar ellenőrzés alól (a megszálló erők jelentős részét ugyanis a magyar honvédség adta). A zsitomiri körzet gyakorlatilag teljesen az UPA ellenőrzése alá került, és csak a nagyobb városokban maradt valamilyen német-magyar alakulat, a zsitomiri területnek pedig majdnem fele nem volt már a megszállók kontrollja alatt.
Az UPA számára az elsődleges ellenséget a Szovjetunió jelentette. Ebből adódóan az ukrán többségű területeken kommunista partizánmozgalomnak 1943-ig semmi esélye sem volt. Az UPA tagjai német segítség nélkül is eliminálni tudták a legtöbb ejtőernyővel ledobott szovjet partizáncsoportot. Ezzel szemben a lengyel kisebbség eleinte kevésbé volt ellenséges a szovjetekkel szemben, amit a szovjet vezetés hamar fel is ismert – és ami hamar ki is váltotta az UPA lengyelellenes retorzióit. 1943 nyarától az UPA már kényszersorozásokat is alkalmazott. Egy idő után a német és a magyar megszálló parancsnokságok is áttértek arra, hogy az UPA tagjaival titkos fegyverszüneti megállapodásokat kötöttek, és esetenként fegyvert és egészségügyi felszerelést is szállítottak nekik, elsősorban 1944 nyara után.
Ukrán-német együttműködés zárás előtt
1943 végén a Waffen-SS új „nemzeti” hadosztályt állított fel, amelynek tagjai zömmel ukránok közül kerültek ki. Ez alapvetően Otto Wächter galíciai német kormányzó ötlete volt. A hadosztály felállítása során a német fél figyelemre méltó koncessziókat tett: egyrészt megígérte a jelentkezőknek, hogy csak a keleti fronton veti be őket, másrészt az egységben görög katolikus és görögkeleti tábori papokat rendszeresítettek, miközben Himmler a német SS-alakulatoknál nagy súlyt helyezett arra, hogy vezetőik az egyházból is kilépjenek (csak a bosnyák és a vallon SS-alakulatoknál fordult még elő egyházi személyek rendszeresítése). Ez az akció illeszkedett abba az új náci politikába, amely látszólag elismerte a keleti népek jogát arra, hogy fegyvert foghassanak a bolsevizmus ellen, anélkül, hogy elkötelezte volna magát arra, hogy önkormányzatiságot is adjon nekik. Utólag nehéz eldönteni, hogy az egységbe jelentkezőket mi is motiválta – ami biztos, hogy a jelentkezésben az egzisztenciális szempontok legalább annyira fontosak voltak, mint az SS által ígért „Új Európa” amelyben egy nemzetiszocialista Ukrajna is helyet kaphatott volna. Paradox módon az ukrán tisztek többsége nem az OUN hanem az annál jóval liberálisabb, polgári jellegű Ukrán Nemzeti Demokrata Egyesülés nevű, Lengyelországban 1925-1939 között az ukrán szavazatok többségét megszerző formáció híve volt.
Az OUN Bandera-féle frakciója kezdettől fogva kifejezetten tiltotta tagjainak a belépést a Waffen-SS-be, illetve az ebből később létrehozott Pavlo Sandruk-féle nemzeti hadseregbe. A 14. Waffen-SS hadosztályt azonban 1944 folyamán a szovjet csapatok szétverték, 1945 elején újra felállították.
Az, hogy az ukrán politikai elit nem volt feltétlenül szélsőségesen antiszemita és lengyelellenes, több életrajzzal is bizonyítható. Példa erre a fent említett Pavlo Sandruk tábornok, aki katonai karrierjét a cári hadseregben kezdte, 1939-ben viszont már mint a lengyel hadsereg ezredese kapta meg a németek elleni harcok során a Virtuti Militari érdemrendet. A német hadifogságból sebesülése miatt elengedték, a Gestapo azonban egy időre letartóztatta. Sandruk 1941 és 1944 között egy mozit üzemeltetett, és közben lengyel ellenállókat is bújtatott. 1945 februárjában azonban elvállalta a német oldalon felállítani tervezett Ukrán Nemzeti Hadsereg (aminek semmi köze sem volt az UPA-hoz) parancsnoki posztját. Ez a „hadsereg” valójában az újra felállított 14. Waffen-SS hadosztályból, egy másik hadosztályból és két dandárból állt, és összlétszáma mintegy 50 ezer főt tehetett ki (a tervek 200 000 fős hadsereg felállítását irányozták elő). Az egységek teljes felállítása és felszerelése azonban nem történt meg. A háború végén az alakulatok Ausztriában kapituláltak, és a katonák számára életmentőnek bizonyult, hogy az USA csapatai lengyel állampolgároknak tekintették őket, ezért nem adták ki őket a szovjet hadseregnek. Ez alapvetően Sandruk érdeme volt, aki a hadifogságban fel tudta venni a kapcsolatot a brit hadsereg lengyel hadtestét vezető Wladislaw Anders tábornokkal, aki interveniálni tudott az amerikai főhadiszálláson az ügyben.
Az UPA sorsa 1944-től
Az UPA 1944-1945 folyamán érzékeny veszteségeket okozott a Vörös Hadseregnek. 1944. február 29-én Miljatyinban még Nikolaj Fjodorovics Vatutyin marsallnak, az 1. Ukrán Front parancsnokának konvoját is megtámadták; maga a marsall is megsebesült és április 14-én belehalt sérüléseibe. Bizonyos területeken a szovjet csapatok még 1945-ben is csak konvojban közlekedhettek, és a nyugat-ukrán területek pacifikálása rendkívül sokáig tartott. Ennek során a szovjet belügyi népbiztosság a titkosszolgálati eszköztár teljes skáláját alkalmazta – a KGB vezetőinek jelentős része az ukrán (és a baltikumi) „nacionalisták” elleni küzdelemben szocializálódott. A titkosszolgálati beépülés, az operatív játszmák, a rokonokkal történő zsarolás és a rendszeres, nagy erőkkel végrehajtott fegyveres razziák végül az 1950-es évekre az UPA teljes felszámolásához vezettek. Roman Szukcsevicset, aki az UPA ukrajnai vezetője volt, 1950. március 5-én Lemberg mellett tőrbe csalták. Előfordult az is, hogy az NKVD saját terrorkülönítményeit UPA-egyenruhákba öltöztette, és így hajtott végre kegyetlenkedéseket annak érdekében, hogy az ukrán partizánokat lejárassa. A szovjet kormány adatai szerint ezeknek a hadműveleteknek szovjet részről 5789 halálos áldozatuk volt, ezen felül 15 355 civil esett áldozatául az UPA terrorjának. Az UPA pontos vesztesége pontosan nem állapítható meg, de százezer fő feletti nagyságrendben lehetett. Azt, hogy a harcok során hány ártatlan kivégzésére került sor, pontosan nem tudni. Az SZKP(b) 1954. március 26-i határozata a nyugat-ukrán területeken 500 000 főben határozta meg a repressziók túlélő áldozatainak számát (ebbe azonban feltehetően a 30-as évek áldozatait is beleértették); a dokumentum szerint ezen felül 153 000-en haltak meg, és 203 000 embert telepítettek ki. Mindez arról tanúskodik, hogy az UPA elleni akciók generációkon átívelő traumát okoztak az ukrán lakosságnak.
A KGB mítoszt gyárt
1945 után Nyugat-Európában és az USA-ban igen nagy létszámú ukrán emigráns telepedett le. A szovjet titkosszolgálat nem csak saját területén üldözte az ukrán mozgalmakat: több esetben került sor a nyugat-európai emigráció elleni merényletekre is. Ezek a vegyszerekkel végrehajtott titkosszolgálati akciók minden jel szerint a szovjet titkosszolgálat szörnyű hagyományaihoz tartoznak (Jevhen Konovalec OUN-vezető ellen 1938-ban követték el az első ismert merényletet).
A KGB belső logikája kezdettől fogva nemzetközi összeesküvést feltételezett az imperialisták részéről a szovjethatalom ellen, és ennek legreakciósabb formáját Lenin tanításai nyomán a „fasizmus” alakjában vélte felfedezni. Az ukrán nemzeti mozgalmak ráadásul 1945 után gyakorlatilag az egyetlen fegyveres kihívást jelentették a Szovjetunió számára, így nem meglepő módon a szovjet propaganda az OUN-t és ezen belül Banderát tette meg minden gonoszság okozójának.
Az, hogy Bandera a háború alatt szinte végig egy koncentrációs tábor foglya volt, és letartóztatása után bizonyíthatóan semmit sem tudott szervezni, a KGB illetékeseit nem zavarta. A főgonosz szerepére az predesztinálta, hogy a szóba jövő ukrán politikusok közül ő képviselte a leginkább radikális antiszemita és a nácizmushoz közel álló nézeteket. Ráadásul 1944 után Bandera volt az, aki különböző titkosszolgálatokkal kooperálva és esetenként igencsak kérdéses múltú személyekkel együttműködve szervezte az ukrán földalatti ellenállást is. A „banderista” ezért a szovjet propaganda kedvelt fordulata lett, amivel szemben nem mulasztották megjegyezni saját oldalon harcoló katonáiknál, hogy „az ukrán nép hű fia”. A háború után Münchenben telepedett le, és 1947-től az OUN vezetője lett. Emigrációja alatt kapcsolatban állt a brit és a nyugatnémet titkosszolgálattal, és szerepe volt az ukrán nacionalisták antikommunista harcának szervezésében. Az amerikai kémelhárítás sokáig gyanakodott arra, hogy Bandera kettős ügynök, megfigyelését azonban az érintett rendkívül fejlett konspirációs tehetsége miatt csak nehézkesen tudták megszerezni. Bizalmasai között több volt tömeggyilkos is szerepelt; távollétében a Szovjetunióban halálra ítélték.
Banderát Münchenben 1959-ben hidrogén-cianiddal mérgezte meg Bogdan Sztasinszkij KGB-ügynök. Sztasinszkij már korábban szerelmes lett egy német nőbe, és a KGB hozzájárult ahhoz, hogy feleségül vegye. A sikeres merénylet után mindkettőjüket Moszkvába vitték. Sztasinszkij egy idő után bevallotta feleségének korábbi ügyeit. A feleség nehezen emésztette meg a történteket, és felháborodását fokozta, hogy észrevették: a KGB folyamatos ellenőrzése alatt állnak. 1961-ben Sztasinszkij ekkor már terhes feleségével az NDK-ba utazott, és megfigyelőit lerázva három órával a berlini fal építésének kezdete előtt Nyugat-Berlinen keresztül az NSZK-ba disszidált. Ezután jelentkezett az amerikai hatóságoknál, akik átadták az NSZK illetékeseinek, akiknek mindent bevallott, beleértve egy másik gyilkosságot is, amit korábban egy ukrán emigránssal szemben elkövetett. Az ügy a sajtóban is megjelent, 1962-ben egy karlsruhei bíróság Sztasinszkijt nyolc év börtönre ítélte, amiből jó magaviselete miatt csak négy évet kellett leülnie. Ezt követően új identitást kapott, és eltűnt a nyilvánosság elől.
A szovjet propaganda számára komoly kihívást jelentett, hogy el kellett hazudnia a nyilvánosság előtt azt, hogy a keleti fronton valójában nemcsak a „Nagy Honvédő Háború” elnevezésű küzdelem zajlott, hanem egy polgárháborús jellegű összecsapás is, amelyben több mint egymillió (!) szovjet állampolgár a németek oldalán védte otthonát a Vörös Hadsereggel szemben. Különösen szembetűnő volt ez a Baltikumban, és furcsa módon Sztálingrádban, ahol a támadó majd védekező német csapatok állományának is mintegy 35 százaléka szovjet állampolgárokból állt. Ez az elképesztően magas arány azzal függött össze, hogy Friedrich Paulus vezérezredes, a német 6. hadsereg parancsnoka minden előíráson túltette magát, amikor szovjet állampolgárok kollaborálásának támogatásáról volt szó. Ebből a szempontból ráadásul elődje, a szívszélhűdésben elhunyt és egyébként meggyőződéses náci Walther von Reichenau vezérezredes intézkedései is segítették. Az álláspontját megváltoztató Reichenau ugyanis 1941 végétől elkezdte a kollaboránsok felfegyverzését, anélkül, hogy erről feletteseit részletesen tájékoztatta volna. 1942-től ráadásul minden német hadosztály állományában rendszeresítették a szovjetekből felállított segédszolgálatosokat. Mindez összefüggött annak az egyébként súlyosan defetista felismerésnek az elterjedésével a német vezérkar köreiben, hogy „Oroszország csak oroszok által győzhető le”.
A KGB módszereire példa egy másik ukrán politikus, Jaroszlav Sztecko kapcsán elkövetett dokumentumhamisítás. Sztecko 1912. január 19-én született Tarnopolban, apja görög katolikus pap volt. 1943-ben Lwowban elvégezte a jogi egyetemet. Banderához hasonlóan fiatal korától részt vett az ukrán nemzeti mozgalmakban, és 1935-ben a lengyel belügyminiszter elleni merénylet miatt indított perben egyike volt annak a tizenkét OUN-vezetőnek, akiket bíróság elé állítottak. Öt év börtönbüntetésre ítélték, ebből kettőt töltött le. 1940-ben Bandera helyettesének választották. Sorsa is hasonlóan alakult, őt is letartóztatták, és csak 1944 őszén engedték szabadon.
Banderához hasonlóan Sztecko is lengyel-, orosz- és zsidóellenes volt, és eleinte szorosan kooperált volna a náci Németországgal akkor, ha az elismerte volna Ukrajna önállóságát. Azok az egyes történészek által neki tulajdonított naplójegyzetek azonban, amelyek szerint Sztecko letartóztatása után, még 1941-ben egy emlékiratában a zsidók „célravezető német módszerek szerinti megsemmisítését” javasolta, a szovjet titkosszolgálat lejárató céllal készült hamisítványai. Eleve gyanús, hogy az irat az 1970-es években a Szovjetunióban bukkant fel, miközben provenienciája alapján az amerikaiak által zsákmányolt iratok között kellett volna lennie; ezen túlmenően a szöveg nyelvezete és egyértelmű tárgyi tévedései is arról árulkodnak, hogy azt nem Sztecko írhatta. A hamisítást azonban sokan elhitték, nem utolsósorban azért, mert az tagadhatatlan, hogy Sztecko és Bandera is antiszemita nézeteket hangoztatott.
Utóélet
A KGB és utódszerve, az FSZB leginkább kedvelt műfaja a politikai gyilkosságok mellett az „aktív intézkedés”, azaz az idegen zászló alatt végrehajtott politikai befolyásolás. Ezt az ukrán kérdésben is számtalanszor tapasztalni lehetett, és egyik vonulatának magyar vonatkozása is van. Alain Guérin francia titkosszolgálati szakértő 1968-ban jelentette meg A szürke tábornok címmel Reinhard Gehlen német tábornok életrajzát. Gehlen a háború alatt a Wehrmacht katonai felderítésének „keleti hadseregek” osztályát vezette, és 1945 után átadta ismereteit az amerikai titkosszolgálatoknak. 1955-től 1968-ig a nyugatnémet hírszerzés, a Bundesnachrichtendienst vezetője volt, és székétől súlyos botrányok miatt kellett megválnia.
Sajnos azt nem tudhatjuk, hogy Guérin közvetlen kapcsolatban állt-e a szovjet titkosszolgálattal. Ami tény, hogy 1968-ban megjelent kötete dezinformációk tömegét tartalmazta – nem véletlen, hogy magyar kiadása egy éven belül már a könyvespolcokon is volt. A kötetben Bandera és az OUN csak mint tömeggyilkos rablóbanda szerepel, akik tömegesen alkalmaztak vasgárdistákat, német SS-eket és „Szálasi nyilaskereszteseit”. Őket 1945 után sem bocsátották el a szolgálatból (valójában egyetlen egy ilyenre sincs adat). Majd Guérin szerint 1947-ben az OUN Bandera parancsára „demokratizálás” fedőnéven meggyilkolta összes nem ukrán együttműködőjét (Guérin ad meg lábjegyzeteket, így azt is tudni lehet, hogy az állítás forrása egy lengyel kommunista állambiztonsági ezredes által írt dezinformációs tanulmány).
Sztecko 1945 után nem vállalt szerepet az ukrán fegyveres ellenállás szervezésében. 1968-tól az emigráns OUN vezetőjének választották, 1986-ban Münchenben elhunyt, politikailag aktív felesége azonban megélte Ukrajna függetlenségét, sőt 1997-ben egy időközi választáson az OUN utódpártja színeiben meg is választották az ukrán parlament képviselőjének. 1998-ban egyéniben ismét győzni tudott, pártja azonban jelentéktelen eredményt ért el, és kiesett a parlamentből.
2010-ben Viktor Juscsenko elnök Banderának az Ukrajna hőse érdemrendet adományozta, a kitüntetést azonban a nemzetközi botrány hatására visszavonták, arra hivatkozva, hogy Bandera soha nem volt sem a Szovjetunió. sem Ukrajna állampolgára. 2019-ben az ukrán parlament leszavazta azt a javaslatot, hogy a kitüntetés adományozási feltételeit Bandera érdekében módosítsák.
Egy alternatív ukrán hagyomány: Habsburg Tescheni Vilmos Ferenc József
Habsburg Tescheni Vilmos Ferenc József 1895. február 10-én született Polában. Mivel az uralkodói család egyik oldalágához tartozott, ezért trónörökösként nem jött szóba, viszont már szülei is megtanultak folyékonyan lengyelül, és a lengyel politikai érdekek támogatóinak számítottak. Vilmos főherceg folytatta ezt a hagyományt, sőt ő és több testvére nem német arisztokratákkal, hanem lengyelekkel házasodtak össze. Már fiatalon megismerkedett a kárpátaljai huculokkal, és az ukrán nyelvet is tökéletesen elsajátította. Az uralkodócsaládban mint az ukrán ügyek felelősére tekintettek rá, amit megkönnyített, hogy Vilmos magával az ukrán kultúrával is teljesen azonosult, sőt még ukrán verseket is írt. 1917-től az Ukrán Légió tisztje lett. Katonái rendkívül szerették humánus magatartása miatt. Szívesen hordott ukrán hímzett inge után felvette a Vaszil Visivanyij nevet.
1918-ban egy ukránokból álló egységgel vett részt Ukrajna déli területeinek megszállásában. Ez feszültségeket okozott Németországgal, amelynek saját tervei voltak Ukrajnával. A háború után a főherceg visszatért az újonnan kikiáltott Nyugat-Ukrán Köztársaságba, és 1918. november 6-án elfoglalta Csernovicot. Ezt követően azonban nem tudta tartani pozícióit a sokkal erősebb román hadsereggel szemben, és a románok rövid időre őrizetbe is vették. Ezután újra az ukrán kormánynál vállalt szolgálatot, de mivel nem tartotta elfogadhatónak az ország akkori elnöke, Szimon Petljura diktatórikus módszereit, hamar lemondott, és Münchenbe távozott. Az emigrációban nagyvilági életmódot folytatott (rengeteg intim kapcsolatot tartott fenn férfiakkal és nőkkel egyaránt), de közben folyamatosan foglalkozott az ukrán üggyel, és kapcsolatot tartott fel az OUN vezetőivel is. Ribbentrop megkísérelte felhasználni saját céljaira, de mivel a főherceg felismerte, hogy a nácik nem érdekeltek egy önálló Ukrajna létrehozásában, erre nem vállalkozott. 1941-től Bécsben élt, és kapcsolatban állt a brit titkosszolgálattal, akiknek a németekről, majd 1945 után a szovjetekről szolgáltatott adatokat. A szovjet titkosrendőrség 1947. augusztus 26-án Bécsből elrabolta; kémkedés vádjával 25 évre ítélték. A fogságban kiújult gyermekkorban szerzett tuberkulózisa, amibe belehalt. 1991 óta Ukrajnában a függetlenség egyik hősének tekintik, és több közterületet is elneveztek róla.
A szerző történész, korábbi írásai a Qubiten itt olvashatók.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: