Hová tűnt Kaliforniából 182 083 kaliforniai?
Kalifornia a világ legélhetőbb helye, maga a földi paradicsom. Príma az időjárás, egész évben hét ágra süt a nap, alig esik az eső, ott a végtelen óceán, ott vannak az égig érő hegyek, a fenséges mamutfenyőerdők, a lenyűgöző sivatagok, a világhírű nemzeti parkok, a világ legjobb golfpályái, leggiccsesebb kastélyai és egyik leglátványosabb útja, az 1-es, a Pacific Coast Highway. Ha az ember ébredés után végképp nem tudja eldönteni, hogy aznap a Csendes-óceánhoz induljon szörfözni vagy a Sierra Nevadába síelni, reggeltől estig könnyedén abszolválhatja a California Double néven ismert mutatványt. Ha tanulna, ott vannak a világ legjobb egyetemei a Stanfordtól a Caltechen át a Berkeley-ig; ha dolgozna, a legjobban fizető cégek közül válogathat az Apple-től a Facebookon át Google-ig; ha megéhezik, a világ szinte összes népének összes ételét kirendelheti magának, és első osztályú helyi borokat ihat rájuk.
Milyen kár, hogy Kalifornia a világ legélhetetlenebb helye, maga a földi pokol. Az államon észak-déli irányban áthúzódó Szent András-törésvonal miatt folyamatosan a földrengés fenyegetettségében él: kisebb földrengés hárompercenként előfordul, de minden szakértő megegyezik abban, hogy csak idő kérdése, mikor következik be a Big One, a következő olyan erős földmozgás, mint amilyen 1906-ban szinte egész San Franciscót elpusztította. A klímaváltozással, a globális felmelegedéssel párhuzamosan rendszeressé váltak az erdő- és bozóttüzek, amelyek az utóbbi időkben még a nagyvárosokat is fojtogató füstbe borítják. Aszály követ aszályt, olyannyira, hogy a sok aszály lassan egyetlen megaaszállyá olvad össze a hőségben; sorban száradnak ki a folyók, a természetes tavak és a víztározók, és ha a Sierra Nevadában, ahonnan az állam vízkészletének jelentős része származik, nem esik elég hó, mint ahogy idén sem esett, olyan fenyegetővé válik a vízhiány, hogy szükségállapotot kell elrendelni, mint ahogy most, július első hetében kellett.
Nem csoda, hogy az utóbbi években egyre több hírt hallani arról, hogy a jó kaliforniaiak tömegesen hagyják maguk mögött a földi paradicsomot, és élhetőbb környéket keresnek maguknak, gyakran a szomszédos államokban, Nevadában vagy Arizonában, illetve kicsit messzebb, Coloradóban vagy Texasban. De mi okozza ezt a kaliforniai exodusnak, bibliai léptékű kivonulásnak nevezett jelenséget, mármint a fent felsorolt természeti csapásokon és fenyegetéseken kívül? Létezik egyáltalán kaliforniai exodus, vagy ez csak a látszat, és a nagy csinnadrattával kivonuló kevesek hangja erősebb, mint a csöndben maradó többségé?
Gazdagabb, mint a legtöbb ország
Az elmúlt másfél évszázadban Kalifornia, nem utolsósorban kivételes természeti adottságainak köszönhetően, a földkerekség egyik legpotensebb, leggazdagabb államává vált, még úgy is, hogy nem külön ország: 1850-ben csatlakozott az USA-hoz, miután évszázadokon át spanyol, majd a mexikói függetlenségi háború után néhány évtizedig mexikói kézen volt. Prosperitását az 1848-as magyar szabadságharccal egy időben kitört aranyláz alapozta meg, de az igazi fellendülést a 19. század végi, 20. század eleji olajláz hozta el – 1930-ra Kalifornia adta a világon kitermelt olaj csaknem negyedét, és még ma is az USA teljes kőolajtermelésének 8 százaléka származik az államból. Az arany és az új arany, az olaj révén a kaliforniai álom, azaz az új területek meghódítása, a meggazdagodás és a tervezhető, kiszámítható élet az össz-amerikai álom szerves részévé vált, és máig tetten érhető a kaliforniai kultúra és a gazdaság különböző területein a hollywoodi filmgyártástól a szilícium-völgybeli techcégek páratlan sikeréig.
Ennek a sikernek a legkézzelfoghatóbb bizonyítéka, hogy Kalifornia nominális GDP-je 2020-ban 3 billió (3000 milliárd) dollár volt, amivel nemcsak az USA leggazdagabb államának számít, hanem ha ország lenne, csak Kína, Japán és Németország előzné meg a világranglistán. A Kalifornia által produkált nemzeti össztermék több, mint az Egyesült Királyság, Franciaország, India, Olaszország vagy Brazília éves GDP-je, és bő kétszer annyi, mint Magyarországé és hét szomszédjáé együttvéve, pedig abban már az osztrákok is benne vannak a maguk 377 milliárd eurós (445 milliárd dolláros) 2020-as teljesítményével.
Kalifornia gazdaságának növekedésével természetszerűleg együtt járt a népesség növekedése. Ahogy az alábbi ábrán látható, 1900-ban másfél milliónyian laktak az államban, aztán ez a szám 15 éven belül megduplázódott, 1958-ra megtízszereződött, és a növekedés rendületlenül folytatódott egészen 2018-ig, amikorra az állam lakosainak száma bőven meghaladta a 39 milliót. Ekkor viszont megtörtént, amire Kalifornia történetében az elmúlt több mint száz évben nem volt példa: megállt a növekedés, és 2019-ra semennyit sem nőtt a népesség, sőt 2019-ről 2020-ra, ha csak kis mértékben, 0,46 százalékkal is, de csökkent. Hová tűnt egyik évről a másikra 182 083 ezer kaliforniai? Na ugye, hogy exodus!
Bár a példátlan népességcsökkenés a hivatalos indoklás szerint a koronavírus-járványnak és ezzel együtt a hagyományosan fontos utánpótlást jelentő bevándorlás leállásának tudható be (az USA-ban élő, külföldön született bevándorlók negyede, 11 millió ember Kaliforniában lakik), önmagában a covid, amiben a statisztikák szerint a mai napig, 2021 első félévét is beleértve összesen 64 ezren haltak meg az államban, nem tűnik kielégítő magyarázatnak a tavaly regisztrált népességcsökkenésre. Annak, hogy a kaliforniaiak egy része elkívánkozik Kaliforniából, sőt el is hagyja az államot, egyik alapvető oka, hogy egyes népszerű és gazdasági szempontból húzó erejű városok, régiók egész egyszerűen beteltek, és megfizethetetlenné, vagyis gyakorlatilag élhetetlenné váltak azok számára, akik nem a legjobban fizető cégeknél dolgoznak, hanem mondjuk tanárok, szociális munkások vagy büfések.
A legjobb példa erre San Francisco és a San Francisco-öböl déli partvidéke, a nagy techcégeknek helyet adó Szilícium-völgy (az Apple, a Facebook és a Google mellett az Adobe, a Cisco, az Ebay, az Intel, a Netflix, az Nvidia, a Paypal és a Twitter otthona, hogy csak a legismertebbeket említsük), ahol az utóbbi években annyira eldurvult a helyzet, hogy még ezeknek a cégeknek a magasan az átlag fölött kereső alkalmazottai sem feltétlenül tudják vagy hajlandók megfizetni a havi sok ezer dolláros albérletet, és inkább laknak egy teherautóban. Ahogy az óceán túlpartjáról kibicelő Guardian kérdezte egy tavalyi, a dzsentrifikáció hatásait bemutató cikkében: miért néz ki a San Franciscó-i gazdasági fellendülés úgy, mintha válság sújtaná a várost?
A húzóágazatokban fizetett bérekkel járó általános drágulás jól látható nyoma, hogy San Francisco 2020-ban egyik évről a másikra elveszítette lakosainak 1,7 százalékát, ami szembetűnőbb az össz-kaliforniai 0,46 százalékos népességcsökkenésnél. A San Franciscónál jóval karcosabb mostoha kistestvér, az öböl túlpartján, negyedórás autóútnyira fekvő, alig félmilliós Oakland viszont ingatlanpiaci boomot és 0,7 százalékos népességnövekedést tapasztalt, ami arra utal, hogy a kaliforniaiak sem feltétlenül az államot hagyják ott, csak a környéket, amit már nem tudnak megfizetni. Az is tény, hogy a kaliforniai népességcsökkenés mértéke meg sem közelíti a hírhedt rozsdaövezetben, az USA középnyugati és északkeleti részén végbement elvándorlásét: a kulcsfontosságú ipari ágazatok összeomlása miatt az utóbbi ötven évben több ottani nagyváros, köztük Cleveland és Detroit lakosainak közel felét elveszítette.
Élet-e az élet a Skid Row-n?
Ami a lakáshelyzetet illeti, a viszonylag kicsi, népességét tekintve fél budapestnyi San Franciscónál sokkal rosszabb a helyzet az USA második legnagyobb városában, a négymilliós Los Angelesben, ahol az állam lakóinak több mint tizede él, és ahol sokszor nem döntés kérdése, hogy ki hol lakik. Los Angelesben az utóbbi években egészen elképesztő méreteket öltött a hajléktalanság: a megyében több mint 66 ezer, a város határain belül 41 ezer hajléktalan élt 2020-ban, ami 12,7, illetve 14,2 százalékkal volt több az egy évvel korábbi számoknál. Ez a növekedés jócskán meghaladja az USA-ban országosan regisztráltat (évi 2 százalék körüli növekedés), és azt jelenti, hogy a 328 milliós ország 580 ezer hajléktalanjának közel tizede Los Angelesben él. Ráadásul elég jól látható módon: sokan a belvárostól nem messze lévő utcák járdáin, mások közparkokban ütik fel sátraikat, így aztán se szeri, se száma azoknak a videóknak, amelyek készítői autóból filmezik a lassan már hivatalosan is Skid Row-nak nevezett környéket, és nem győznek szörnyülködni azon, amit látnak.
És bár a hajléktalanságnak önmagában semmi köze a bűnözéshez, kétségtelen, hogy az ilyen környezet csökkenti a jól szituált középosztály biztonságérzetét (a hajléktalanság réme egyébként őket is egyre inkább fenyegeti), és okot ad a költözésre. Annak ellenére, hogy a városban évek óta csökken vagy stagnál az erőszakos bűncselekmények száma, nagyobb távlatokban szemlélve pedig kifejezetten javul a helyzet: 1991-ben 1824 erőszakos bűncselekmény jutott százezer Los Angeles-i lakosra, 2019-ben 554 (a kb. fele akkora Budapesten tavaly fél év alatt 813 bűntény jutott ugyanennyi lakosra, igaz, ebben a nem erőszakos cselekmények is benne vannak.)
Kaliforniai adózás: állam az álomban
A kaliforniai álom arról szól, hogy az ember élelmesen lecsap az újonnan felkínálkozó lehetőségre – aranyat mos, olajkutat fúr, filmes castingokra jár, techcéget alapít –, és piszkosul meggazdagszik belőle. De mi van, ha az állam tönkreteszi az álmot, és úgynevezett adó formájában elszedi tőle a pénzt, amiért olyan keményen megdolgozott? Kalifornia az USA azon államai közé tartozik, ahol hírhedten magasak az adók, és ez rendszeresen felbukkan az elvágyódók és a valóban elköltözők legfontosabb indokai között. Tény, hogy a forgalmi adó (sales tax, kb. a mi áfánk megfelelője) az USA összes kontinentális állama közül Kaliforniában a legmagasabb, egészen pontosan 7,25 százalék, amit az egyes helyi önkormányzatok által kivetett külön sarcok az egészen horribilis 10,75 százalékig növelhetnek. Hogy mi számít horribilisnek, azt a magyar 27 százalékos, világszinten is kiemelkedő áfa fényében talán hagyjuk is, de tény, hogy Új-Mexikóban az állam által kirótt forgalmi adó mindössze 5,126 százalék, Coloradóban 2,9, de Alaszkában, Montanában vagy New Hampshire-ben például semennyi, azaz 0 százalék (hogy a helyi erők hol mennyit dobnak rá a számlára, az a helyi erők kapzsiságától függ.)
Ami a jövedelemadót illeti, elrettentésként az amerikai szinten ugyancsak horribilis, 12,3 százalékos kulcsra szokás mutogatni, de a kaliforniai jövedelemadó progresszív, és ez a 12,3 százalék azokra vonatkozik, akik 599 000 dollárt vagy annál többet harácsolnak össze egy évben. Az évi 1 millió dollár fölötti jövedelmeket további 1 százalékos mentális egészségügyi adó terheli, így jön ki a sokat emlegetett maximális 13,3 százalék. Aki viszont megelégszik az USA-ban mediánnak számító 36 ezer dolláros évi jövedelemmel, mindössze 6 százalékot fizet. (Ennyivel persze még senki nem ússza meg, mert a szövetségi kormányzat minden áldozatra külön is kiveti a saját 10-37 százalékos jövedelemadóját, de ez a lakóhely szempontjából mindegy.)
A lényeg, hogy Kaliforniában tényleg sokat kell adózni, a nullához képest mindenképpen, és a helyzeten nem segít a mostani kormányzó, Gavin Newsom adópolitikája sem. Newsom demokrata lévén már csak hivatalból is sokkal inkább adózáspárti, mint utolsó republikánus elődje, a 2003-tól 2011-ig uralkodó Arnold Schwarzenegger volt, aki saját bevallása szerint 1968-ban, az USA-ban érkezésének évében épp egy az adócsökkentésről szóló Nixon-tiráda hatására lett republikánus.
Newsom, aki egészen fiatalon, 37 évesen lett San Francisco polgármestere, és hét évig vezette a várost, előbb a Schwarzeneggert váltó Jerry Brown helyettese volt, majd 2019-ben ült a kaliforniai kormányzói székbe, és most sokan őt teszik felelőssé azért, hogy szigorú adópolitikája miatt a kaliforniaiak – jellemzően a republikánus, libertariánus vagy egyszerűen csak „szabadságpárti” szavazók – otthagyják az államot. Tavaly július végén a kaliforniai demokrata törvényhozás a járványhelyzetre hivatkozva olyan javaslatot nyújtott be, ami az egymillió dollár fölötti éves bruttó keresetekre további 1, a kétmillió fölöttiekre 3, az ötmillió fölöttiekre 3,5 százalékos plusz adót vetne ki. A milliomosadóként emlegetett tervezet szerint, amit idén márciusban újra elővettek, a szupergazdagok, akiknek végső soron csak annyi a bűnük, hogy sikerült valóra váltaniuk a kaliforniai álmot, a szövetségi adókkal együtt 54 százalékot adóznának éves jövedelmükből. Nem csoda, hogy megfordul a fejükben a költözés gondolata. Csakhogy aki elköltözik, azt nem lehet megadóztatni, és félő, hogy Kalifornia ördögi spirálba keveredik, mint egy rosszul menedzselt város a SimCityben: minél többen költöznek el, annál kevesebb adót lehet behajtani, annál kevesebb pénzt lehet jóléti intézkedésekre, utakra, egészségügyre, iskolákra költeni, így aztán még többen költöznek el, és így tovább, míg az állam óhatatlanul meg nem indul a lejtőn.
Hogy Kalifornia vezetése érzi a bajt, és tudatában van annak, hogy ha exodusról talán nincs is szó, de a tehetős adófizetők elvándorlásával komoly bevételektől eshet el, azt az mutatja, hogy a demokrata törvényhozás tavaly márciusban előállt minden gazdagember rémálma, a vagyonadó ötletével: az AB-2088-as számú, de a köznyelvben lényegre törően csak exit taxként, kilépési adóként emlegetett javaslat szerint ezt azokra vetnék ki, akik elköltöznek Kaliforniából, ráadásul távozásuk után még 10 évig be is hajtanák rajtuk. Az ötlet, amitől Newsomék évi 7,5 milliárd dolláros plusz bevételt remélnek, annyira extrém, hogy a jogi szakértők szerint simán elbukna a bíróságon, és persze egy arizonai republikánus képviselő (ne feledjük, Arizona a Kaliforniából elköltözők egyik célállama) idén márciusban be is nyújtotta az ellenjavaslatot Exit Tax Prevention Act néven. Newsomék kísérlete azért mindenképpen arra utal, hogy tartanak a tőke elvándorlásától, ami nyilván nem tenne jót Kaliforniának, Newsom mindeddig töretlen politikai karrierjének meg végképp nem.
Hogy sok forog kockán, azt jól jelzi, hogy Kaliforniában szeptember 14-re szavazást írtak ki Newsom visszahívásáról, ilyesmire pedig mindössze egyszer volt példa az állam történetében, amikor 2003-ban a szavazók 55,4 százalékos többséggel visszahívták az akkori demokrata kormányzót, Gray Davist, és Schwarzeneggert választották meg helyette. Newsom visszahívására viszont az elemzők és a közvélemény-kutatók szerint most kevés az esély a hagyományosan demokrata többségű államban.
Egy bolond százat csinál
De kik azok a notórius hangoskodók, aki kitelepüléssel fenyegetnek, vagy már el is költöztek Kaliforniából, és akiknek a távozása komoly érvágást jelenthet az államnak, ha másért nem, hát mert egy bolond százat csinál? Ott van rögtön Elon Musk, a SpaceX és a Tesla alapítója, aki több mint egy évtizede él Los Angelesben, és tavaly májusban jelentette be a Twitteren, hogy búcsút int az államnak. Bár a döntés közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az Alameda megyei helyi hatóságok a járványhelyzet miatt nem engedélyezték az elektromos autók gyártásának újraindítását, már akkor nyilvánvaló volt, hogy Musknak elege van a Kaliforniára minden fronton jellemző túlszabályozásból. Tavaly decemberben aztán véglegesnek tűnt a költözés – azzal, hogy a Tesla és a SpaceX is folytatja már megkezdett kaliforniai tevékenységeit.
Musk országos cimborája, a szintén Los Angeles-i kommentátor-műsorvezető-podcaster Joe Rogan, aki tavaly több mint 100 millió dolláros szerződést kötött a Spotify-jal, néhány hónappal később az Instagramon jelentette be, hogy már épül is az új stúdiója Texasban, és a helyi lapok azt is tudni vélik, hogy Austinban vett magának egy tóra néző házat. Hogy miért hagyja ott Kaliforniát? Csak a szokásos: „egy kicsivel több szabadságra vágyik”.
Az olyan öntörvényű alakok esetén, mint Musk vagy Rogan, persze sosem lehet tudni, az viszont tény, hogy tavaly év végén olyan cégek jelentették be egymás után, hogy búcsút intenek az államnak, amelyek neve szinte összeforrt Kaliforniáéval. Augusztus végén a hipertitkos állami megrendeléseiről ismert, Peter Thiel által 2003-ban alapított Palo Altó-i Palantir közölte, hogy Denverbe, Coloradóba költözik, december 3-án a HP leányvállalataként 2015-ben létrejött, eredetileg San Jose-i Hewlett Packard Enterprise jelentette be, hogy irány Houston, Texas, december 11-én pedig az 1977-es alapítású, tősgyökeres kaliforniai Oracle-ről derült ki, hogy Roganhoz hasonlóan Austinba teszi át székhelyét. Mivel a költözés célja egyértelműen a költségcsökkentés, ezek a cégek nem feltétlenül hajlandók továbbra is megfizetni az alkalmazottak Kaliforniában megszokott, az ottani életszínvonalnak megfelelő béreit, ugyanakkor potenciálisan alkalmazottak tízezreit viszik magukkal Kaliforniából: a tavaly 1,2 milliárd dolláros bevételű Palantir csak 2500 embert foglalkoztat, a 27 milliárd dolláros bevételt produkáló HP Enterprise-nak viszont 59 ezer, a 39 milliárd dolláros bevételű Oracle-nek 135 ezer alkalmazottja van, igaz, nemcsak Kaliforniában, hanem szerte a világon.
Friss kutatás: nincs kifejezett bizonyíték az exodusra
A bejelentésekről szóló, fent linkelt újságcikkekben egyetlen motívum közös: egyik sem hagyja ki a ziccert, hogy már a címben kaliforniai exodust emlegessen, azt sugallva, hogy nem egyedi esetekről, hanem a szemünk láttára kibontakozó és jó eséllyel folytatódó, ráadásul tömegeket érintő trendről van szó. Ennek fényében különösen érdekes, hogy a Kaliforniai Egyetem elnöki hivatala egy több felsőoktatási intézmény (UC Berkeley, UCLA, UC San Diego, Cornell, Stanford) közreműködésével végzett, a kaliforniai exodust vizsgáló kutatás eredményeire hivatkozva a múlt héten bejelentette: a közhiedelemmel ellentétben a kaliforniaiak nem menekülnek az államból.
A tavaly ősszel megkezdett, most lezárult kutatás eredményei szerint
- a kaliforniaiak többsége továbbra is hisz a kaliforniai álomban;
- a lakók elköltöznek, de az elvándorlás nem szokatlan mértékű;
- nincs bizonyíték arra, hogy a milliomosok menekülnének az államból;
- Kalifornia gazdasága annyi kockázati tőkét vonz, mint az összes többi állam együttvéve.
Az eredmények részletes ismertetéséből ugyanakkor kiderül, hogy bár igaz, hogy a kaliforniaiak többsége – kétharmada – továbbra is hisz a kaliforniai álomban, egyharmaduk már egyáltalán nem hisz benne, ráadásul 2019-ről 2021-re 50 százalékról 42 százalékra csökkent azok aránya, akik szerint Kalifornia a világ legélhetőbb helyei közé tartozik. És bár a latinók, az afrikai és ázsiai amerikaiak és a fiatalok bizakodóbbak álomügyben, a középosztálybeliek, a fehérek, az idősebbek és a republikánusok pesszimisták.
A UC San Diego felmérése szerint a kaliforniaiak 23 százaléka fontolgatja komolyan, hogy elhagyja az államot, és további 26 százalékuk kacérkodik a gondolattal, ami összesen 49 százalék, és nem tér el jelentősen a 2019-ben mért 52 százaléktól. A költözést komolyan fontolgatók 21 százaléka demokrata, 30 százaléka republikánus, amit a jelentés meglepően kis eltérésnek nevez. Emellett a válaszadók 35 százaléka szerint az lenne a legjobb, ha 10 év múlva jelentősen csökkenne az állam népessége, míg 46 százalékuk annak örülne, ha nagyjából akkora maradna, mint most.
Ami az aggodalmak legfőbb okát, a milliomosok menekülését illeti Kaliforniából, a UC San Diego kutatása egy a Stanfordon 2018-ban készült tanulmányra hivatkozik, ami egy 1996-ban bejelentett adócsökkentés, illetve a 2004-ben és 2012-ben bevezetett milliomosadók hatását vizsgálta az állam legnagyobb adózóinak adatain, és azt találta, hogy „az adó mértéke kis hatással van az elvándorlásra”. Az állam döntés-előkészítési folyamatainak megtámogatására néhány éve létrehozott intézet, a California Policy Lab idén márciusban közzétett kutatása szerint nincs bizonyíték „kifejezett exodusra”, és az adóbevételek elmaradása miatti aggodalmak ellenére kevés bizonyíték utal arra, hogy a tehetős kaliforniaiak tömegesen elhagyják az államot. A jelentés hozzáteszi ugyanakkor, hogy 2020 utolsó negyedévében valóban megfordult a történelmi trend, és 267 ezren költöztek el az államból, miközben csak 128 ezren költöztek Kaliforniába.
„A földrajzi, etnikai, jövedelembeli és más demográfiai tényezők által bonyolított erőfeszítéseinknek hála tisztult a kép arról, hogy ki tartja Kaliforniát aranyállamnak, és ki tartja bukott államnak – írta a Kaliforniai Egyetem kormányzója, John Pérez a kutatásról kiadott nyilatkozatában. – Az empirikus adatok egyszerre lesznek kiábrándítóak azoknak, akik Kalifornia nekrológját készülnek megírni, és egyszerre riadóztatják a politikusokat, hogy nézzenek szembe azokkal a kihívásokkal, amelyek miatt egyesek elveszítették hitüket a kaliforniai álomban.”
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
