„A túlélés érdekében megszüntetjük magunkat” - áll nagy piros betűkkel Byung-Chul Han magyarul frissen megjelent könyvének, a Csillapító társadalomnak a hátoldalán. Erős mondat, valóban a fülszöveg fölé kívánkozik, de a német-koreai, sztárfilozófusnak kikiáltott szerző hajlamos ilyeneket írni, sőt, miután ez a negyedik könyve, amit olvastam, ki merem jelenteni, hogy kifejezetten ezekre utazik.

Ez nem biztos, hogy jó, de az sem biztos, hogy baj, ilyen neki a stílusa, amiről viszont pont négy könyv után nem tudom eldönteni, hogy meguntam vagy csak megszoktam. Egymást érik a hangzatos vagy annak szánt kijelentések, emiatt némileg el is veszítik a súlyukat, és az a gyanúm, hogy a nagy retorikai tűzijátékban néhány olyan kijelentés is elsikkad így, amiről talán érdemesebb lett volna alaposabban elgondolkodni.

A provokátor

De visszatérve a bombasztikus kijelentésekhez: azt el kell ismerni, hogy Han provokálni tud, a Csillapító társadalom pedig elég friss ahhoz, hogy az elvont filozófiai fejtegetéseket emberközelbe hozza. Ebben a szerző egyébként is jó: alapvetően a modern, neoliberális, kapitalista társadalommal van baja, de magyarul eddig megjelent könyveiben különböző irányokból támadja a modernitást. Az első könyv a kiégésről szól („önmagunk hajcsárai lettünk”), a második a big data és a közösségi média rémuralmáról („A Big Data egészen összezsugorítja a szellemet”), a harmadik pedig az esztétika haláláról a modern korban („a dataizmus digitális dadaizmus”). A most megjelent negyedik könyv a modern társadalom fájdalomtól való irtózásával foglalkozik, de kitér benne a világjárvány miatt felszínre kerülő, a neoliberális társadalmakban eleve meglévő fóbiákra is.

A bullshitelő

Itt Han talán még provokatívabb módon röffenti be a bullshit-generátort, mint eddig: azzal az alaptétellel, hogy az ember annyira irtózik a fájdalomtól és a haláltól, hogy a modern kor gyakorlatilag folyamatos érzéstelenítésben zajlik, még akár egyet is lehet érteni. A halálhoz való modern viszonyulást például szokás kritizálni: a halált eldugják, elrejtik, nem akarnak róla tudomást venni, ez pedig Han szerint azt is jelenti, hogy a modern ember az életet is puszta túlélésként, nem minőségi életként, hanem a biológiai folyamatokhoz való ragaszkodásként éli meg. Ez eddig még rendben is van, a nagyívű kijelentések és meghökkentőnek szánt mondatok viszont nem csengenek olyan jól az elmúlt pandémiás időszak után, még akkor sem, ha Han nem egészen úgy gondolja őket, ahogy első hallásra tűnik.

Emiatt viszont ez lett a szerző eddigi legütősebb könyve, ilyen mondatokkal:

• A világjárvány körülményei közt kérdés nélkül elfogadtuk az alapjogok radikális korlátozását is. Ellenállás nélkül engedelmeskedünk a rendkívüli állapotnak, amely az életet puszta életté csupaszítja.
• A karantén a lágerek virális változata, amelyekben a puszta élet az úr. A neoliberális munkatábor neve a világjárvány idején: „home office”.
• A terrális rend, a Föld rendje ma a végét járja. A digitális rend váltja föl. Heidegger a terrális rend utolsó gondolkodója. A halál és a fájdalom nem tartozik a digitális rendhez.

A halál és a fájdalom

Szándékosan választottam ki egy olyan idézetet is, ami nem kötődik a vírushelyzethez (a vírussal Han a könyv Túlélni című fejezetében foglalkozik, a pandémia pedig félig-meddig csak ürügy arra, hogy a fájdalom dialektikájával és a modern világ ostorozásával foglalkozzon). Ezért a fejezetért kár: bár érteni véltem, hogy a szerző mit akar mondani, az első két idézet nem túl szerencsés. Han nem vírustagadó vagy futóbolond: azt állítja, hogy ez a permanens veszélyhelyzet az autokráciák kialakításának kedvez, a home office idején pedig még erősebb a folyamatos megfigyelés, mint korábban, ami szintén veszélyes. Azt is kifogásolja, hogy a kontaktkutatással és a betegek adatainak rögzítésével a hatalom minden eddiginél szorosabban követheti az ember életét (erről kevesebb szóvirággal és közérthetőbben Han egy interjúban is nyilatkozik). Az viszont már probléma, hogy ennek még akkor is egy interjúból kell kiderülnie, ha olvastam a könyvet; bizonyára a vonatkozó fejezetből kiderül az is, amit Han emberi nyelven nyilatkozott, de valahol elvész a nagy odamondogatásban. Az interjú egyébként tavaly tavasszal készült, így azok az adatok sem frissek, amelyekre Han hivatkozik, ahhoz viszont elég frissek, hogy kitűnjön belőlük, hogy hülyeségeket beszél, és nem feltétlenül a filozófiáról.

A fájdalom kerülése

Ez viszont eltereli a figyelmet a könyv érdekesebb részéről is: a modern társadalom fájdalomkerüléséről, ami csak egy újabb tünete annak, amiről Han az utóbbi két könyvében is panaszkodott. A fogyasztói társadalomban a kellemesség a legfőbb iránymutató, a like-ok száma az érték fokmérője, és bármi, ami fájdalmas (akár egy dislike), kerülendő, mert nem elég fogyasztható. A fájdalom megélésének eltűnése, illetve a fájdalom és halál tagadása egy érdekes és vizsgálandó jelenség – viszont ezt összekötni az olyan gyanús, újmódi dolgokkal, mint a számítógépes játékok, netán a rádió és a film, a boomerkedés magasiskolája (Han 62 éves, ettől még nem muszáj neki szeretnie az okostelefont, a tévét és a rádiót, de a negyedik kötetnél már némileg viccesen hat, hogy milyen mértékű károkozást tulajdonít nekik).

Hogy jó könyv-e, azt még mindig nem tudom. Nietzsche- és Heidegger-fanoknak ajánlott, no meg azoknak, akik nem olvasták a korábbiakat, de úgy érzem, hogy Han elfáradt, sokat akar a szarka, de nem bírja a farka, lehet, hogy itt több kéne már, mint hogy egy világjárvány közepén a kapitalizmust hibáztassa mindenért, ráadásul erre felhúzva próbálja magyarázni, hogy miért szar a világ. Kezdő Byung-Chul Han-olvasóknak ajánlott, haladóknak nem: már megint kiderült, hogy a bajok eredője a modern világ, ebbe pedig egy idő után bele lehet fáradni – Arisztotelész idején is a mai fiatalok tehettek mindenről, és ezt már ő is hülyeségnek tartotta.

Byung-Chul Han: Csillapító társadalom - A fájdalom ma. Typotex, 2021. Fordította: Csordás Gábor.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: