Byung-Chul Han magyarul frissen megjelent esszékötetében, A szép megmentésében a kiégés, az önkizsákmányolás, a neoliberális társadalom pszichopolitikai befolyásolása után az esztétika témáját veszi elő, és nem túl meglepő módon ezúttal is arra jut, hogy baj van a világgal: a szépből pornográf tartalom lett, a művészetből pedig árucikk. Erről is az a fránya internet tehet.

A berlini sztárfilozófus első magyarul megjelent könyvében azt fejtette ki, hogy a „pozitivizmus diktatúrájának” belső logikájából egyenesen következik, hogy az egyénre kényszerített hiperaktivitást kiégés követi. A neoliberális kapitalizmusban a kell helyét átvette a lehet, a felfokozott munkatempóhoz felfokozott szórakozási vágy társul, a folyamatos kommunikációs kényszer pedig felőrli az embert.

Következő könyvében, a Pszichopolitikában tovább boncolgatta, hogy mi a baj a világgal: szerinte a neoliberalizmus, a nagy techcégek és a big data nem külső elnyomó hatalomként lép fel és alakítja át az ember gondolkodását, hanem belsőként, egyfajta igényként fosztja meg az egyént a szabadságtól. Mindenből információ lesz, és minden az információ továbbításáról szól, így elvész, ami egyéni, az egyének pedig feloldódnak abban a kommunikációs hálózatban, ahová önként jelentkeztek. Itt a lájkok diktatúrája.

Ez a világ nem is jó, de nem is szép

Han harmadik kötete, A szép megmentése illeszkedik az eddigiekhez, csak pontosítja a helyzetet: abban a világban, ahol természetszerű, hogy kiégünk, már a művészethez sem fordulhatunk enyhülésért, ahogy Schopenhauer javasolta volna, a modern világ ugyanis már ezt is felszámolta. Han szerint az esztétikai élmény, a szépség megtapasztalása már nélkülöz minden egyebet a lájkon kívül: nincs benne semmi megrendítő vagy fájdalmas, ami túlmutatna az azonnali tetszésen. Az tetszik, ami rögtön tetszik, a piac pedig engedelmeskedik: az erotikusból pornográf lesz, az árnyaltból direkt, a fenségesből giccs.

A filozófus több szempontból is igyekszik megvilágítani, hogy mi a baja, ebben viszont változó sikerrel jár. Han szokása szerint időről időre itt is szeretne valami bombasztikus kijelentést tenni, és tény, hogy az esszék tele vannak könnyen idézhető tételmondatokkal, ezek egy része viszont gyanúm szerint már csak azért került a szövegbe, hogy legyen benne valami jópofa vagy polgárpukkasztó csavar. Ez nem is lenne meglepő tőle: korábban már tett olyan megállapításokat, mint hogy „a dataizmus digitális dadaizmus”, „a digitus a phalloszhoz közelít”, vagy akár az, hogy a 21. században a „pozitivizmus diktatúrája” uralkodik. Mindehhez Han szokás szerint filozófiai nehéztüzérséggel készül, a mostani kötetben Kant, Hegel, Gadamer, Adorno, Nietzsche, Heidegger, Schopenhauer és Carl Schmitt kerül elő – bizonyos esetekben nem teljesen indokoltan.

A kommunikációs simítóeszközök

Han a simaságról szóló esszével indít: „A simaság a jelen kézjegye. Összeköti egymással Jeff Koons szobrait, az iPhone-t és az intim szőrtelenítést”. Szerinte a simaság általános társadalmi imperatívuszt tükröz, a megosztás és a lájk pedig „kommunikációs simítóeszközök”. Koons szobrai is azért simák, hogy minél egyszerűbben keltsenek tetszést: azért nincsenek élek vagy rücskök, mert a befogadót semminek nem szabad megsebeznie vagy megijesztenie. Han szerint az alkotások láttán „egyfajta „tapintási kényszert” érzünk, hogy szobrait megtapogassuk, sőt, kedvünk támad szopogatni őket”. Ez a kényszer azonban eltűnteti az esztétikai szemlélődéshez szükséges távolságot: nem véletlen, hogy viszonylag kevesen akarják a szájukba venni Raffaello Athéni iskoláját vagy elrágcsálni egy Wagner-operát.

A távolságnak ez az eltűnése, illetve az esztétikai tapasztalat kortárs hiánya Han legfőbb panasza, ami szerinte nem csak a műélvezetre hat ki, hanem a politikai és társadalmi gondolkodásra is. A sexyness nem arról szól, hogy kívánatos-e valaki, hanem megfosztja minden más dimenziójától, simává, lájkolhatóvá teszi: „a fogyasztás és a sexyness feltételezik egymást. A nemi kívánatosságra alapozott én a fogyasztói kapitalizmus terméke”. A szépség ideálja című esszében a szerző Carl Schmitt német filozófus gondolatmenetét követve végül arra jut, hogy ahogy a „víz karakter nélküli elem”, hiszen alkalmatlan arra, hogy vonalakat karcoljanak bele vagy megjelöljék valamivel, úgy a fogyasztói társadalom ideális polgára is karakter, sőt, jellem nélküli ember. „Ez a jellemnélküliség teszi lehetővé a válogatás nélküli fogyasztást”. Han nem bízza a véletlenre, az esszé vége felé elereszt még egy bon mot-t: „A Facebook a jellem-nélküliség vására”.

Han szerint az instant élvezetet és jutalmat hajszoló életben nincs idő megállni és csodálni a szépet, nincs idő szemlélődni, és ennek a kornak a művészeti produktumai nem is teszik lehetővé az esztétikai tapasztalatot. Úgy gondolja, hogy a szép megrázó, fájdalmas, különös tapasztalat, nem egyszerű és sima, és ebben a formájában nem is szépségről, csak lájkvadászatról van szó.

Nincs itt semmi látnivaló

A kötet nem mond semmi újat, legalábbis radikálisan újat semmiképpen: Adorno, Kant, Hegel vagy akár Schopenhauer eddig is ott volt, ha valakit érdekelt, legfeljebb nem a legújabb öngyógyító mobilokkal példálóztak. Az sem új panasz, hogy a szépség elveszett – az egész művészettörténetet végigkíséri. Technika szempontjából sincs itt újdonság, hiszen az, hogy Han kifejezetten a hálózati létezésre és az ehhez tartozó befogadási élményre panaszkodik, időről időre előkerül: a videó megöli a rádiót, az e-book a nyomtatást, az internet az olvasást, a sor a végtelenségig folytatható.

Annak, aki kifejezetten az esztétika iránt érdeklődik, érdekes olvasmány lehet Han könyve, de aki új gondolatokat vár a szerzőtől, csalódni fog: itt a kiégés helyett a simaság lett a vezérlő elv, de egyébként ugyanazt a retorikai és szakirodalmi tűzijátékot kapjuk, mint a második kötetnél, ami a maga módján persze lehet szórakoztató, sőt, akár gondolatébresztő is. A megoldási kísérlet sem hat újnak: a befogadáshoz nem árt megállni és tűnődni – ez ugyanaz a megoldás, amit a magyarul először megjelent kötetben javasol, és csak kicsit különbözik attól a filozófiai idiotizmustól (ő hivatkozik rá így), mint ami a második kötet megoldási kísérlete.

A lájkvadász nemvadász

Hant már az előző könyve alapján sem mertem parasztvakítónak bélyegezni: a kortárs kontinentális filozófia fenegyerekéről van szó, akit fél Berlin ünnepel, sőt, filozófuskörökben is népszerű könnyed stílusa és széles körű elfogadottsága miatt. Most sem lehet, mert ez túl durva lenne vele szemben, meg eleve mit számítana, hiszen úgysem internetezik, sose fogja megtudni, hogy pont én húztam le a könyvét, ez a kötet viszont már csak egy ujjgyakorlatnak tűnik a korábbiakhoz képest: fogunk egy problémát, itt épp a szépség kérdését, felelőssé tesszük a hanyatlásáért a Facebookot és az okostelefont, aztán profit. A jól csengő tételmondatok, bár a lájkvadászat ellen szólnak, maguk is lájkvadásznak tűnnek. A felhozott szerzők mai, 21. századi kontextusba állítása viszont jó ötlet, és Byung-Chul Han ezt valóban jól csinálja: akinek avíttnak tűnik Schopenhauer, Kant vagy Hegel esztétikája (szándékosan nem újabb szerzőket említek, őket említi eleget Han), aktualizálni tudja őket. A sima okostelefonján olvasva.

(Byung-Chul Han: A szép megmentése. Typotex, Budapest, 2021, fordította: Csordás Gábor).

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: