Így válnak az egyetemek dicső tudományos műhelyekből cégszerűen működő, pénzközpontú diplomagyárakká
Azok számára, akik még hallgatóként sem vettek részt a felsőoktatásban, az akadémiai munka valamiféle misztikus tevékenységnek tűnhet. Informálisan is zárt baráti körök beszélgetnek absztrakt témákról, hosszú időt töltenek könyvtárakban ahol elmélyült kutatásokat folytatnak – ennek eredményeképpen 4-5 év alatt maguk is megírnak egy könyvet –, és természetesen oktatói feladatokat látnak el. Külső perspektívából minden bizonnyal privilegizált, kényelmes és nem túl tempós életmódról lehet szó, amelynek központi eleme, hogy a kutató az őt érdeklő témával foglalkozik pezsgő intellektuális környezetben, távol a rohanó világ zajától.
Peter Fleming, a Sydney Műszaki Egyetem (UTS) szervezéstudomány-professzora könyvében, a pandémia alatt íródott Dark Academia: How Universities Die (Az akadémiai világ sötét oldala: hogyan halnak meg az egyetemek?) című kötetben személyes példákkal és statisztikai adatokkal világít rá arra, hogy ez a kép nem is lehetne távolabb a valóságtól. Fleming bemutatja azt a folyamatot, ahogyan az elmúlt évtizedekben az egyetemek a vállalati szférát mímelő átalakítások mentén a hallgatói elégedettséget üldöző neoliberális diplomagyárakká, a kutatóközpontok pedig a tudománymetriai mutatók megszállottjaiként üzleti modell alapján működő, fegyvergyárakat és olajcégeket is etikátlanul kiszolgáló tudástermelő üzemekké alakultak. De melyek a Fleming által neoliberálisként jellemzett egyetem legfőbb jellemzői, hogyan magyarázza a szerző a felsőoktatás drasztikus átalakulását, és mely pontokon kritizálhatók állításai?
Egy tudásgyár szervezeti hierarchiája
Fleming könyvét érdekes vallomással kezdi: kutatóként nagyon sokáig nem úgy tekintett az egyetemre, mint klasszikus munkaadóra, önmagát pedig egyáltalán nem definiálta volna köznapi értelemben vett alkalmazottnak. Karrierje korai szakaszában – némileg hasonlóan a bevezetőben említett sztereotip képhez – az egyetemet barátságos, kollegiális szerveződési formának látta, amelyben egymást egyenrangúnak elismerő, autonóm felek dolgoznak. Ezzel a szemlélettel ellentétbe állítva érthetjük meg leginkább, hogy mi Fleming problémája azzal, ahogyan az egyetemek manapság működnek.
Fleming szerint a mai akadémiai szféra legmarkánsabb jellemzője a vállalati struktúra utánzása. Ez igaz egyrészt esztétikai oldalról, miután a kutatók manapság sokemeletes modern irodaházakban dolgoznak portaszolgálattal, belépőkártyával, vállalati levelezőrendszerrel, indokolatlanul elvárt irodai jelenléttel, ami így hangulatát és természetesen implicit üzenetét tekintve nem tér el attól, amivel egy multinacionális vállalat alacsony beosztásban dolgozó alkalmazottja találja szemben magát. Másrészt gyakorlati oldalról sem a tudósközösségek demokratikus, önkormányzó elvei szabályozzák az egyetemek működését: szigorú szervezeti hierarchia teszi nyomasztóvá az oktatók és kutatók életét. A szerző itt két problémát is kiemel. Egyrészt a 21. századi egyetemen az egyes intézményekben a menedzseri állomány és adminisztratív személyzet száma felülmúlja az akadémiai munkatársak számát. Másrészt az egyetemek felsővezetését – kancellárok, rektorok, dékánok, dékánhelyettesek és intézetvezetők egyre népesebb csoportja – sokszor olyanokkal töltik fel, akik soha életükben nem láttak el kutatói feladatokat, nem tanítanak, hanem ehelyett közgazdasági vagy üzleti (MBA) képesítéssel rendelkeznek, megkövetelik utasításaik engedelmes végrehajtását és az általuk kijelölt „stratégiai célok” követését. A kutatók a számukra idegen működési formában nem képesek a menedzsment követelményeivel azonosulni, kialakul a „mi” és az „ők”, a munkaadók és az alkalmazottak versenyszférából ismerős szétválása. Mindezt a formális belső ügymenet is szentesíti azáltal, hogy a kutatók levélben és telefonon nem közvetlenül, hanem legfeljebb titkárok vagy alacsonyabb beosztású vezetők útján tarthatnak kapcsolatot az egyetem vezetésével, a menedzsment utasításaival pedig személytelen körleveleken keresztül találkoznak, amelyek nyelvezetükben szintén egyre inkább hasonlítanak a multinacionális vállalatok vezetőinek fogalmazásmódjához. Ez frusztrálóan hat a kutatókra, hiszen nem tudják, hogy mi zajlik a fejük fölött, és a vezetők a sokszor kontraproduktív döntéseket sem indokolják meg.
A vállalati logika az alkalmazottak állandó monitorozására is kiterjed: a menedzsment nem lenne képes kompetens módon megítélni a kutatói teljesítményt, ha nem állnának rendelkezésre tudománymetriai mutatók. A már-már kóros függés a számoktól és teljesítménymutatóktól – tetézve a hierarchikus berendezkedéssel és szűkös forrásokkal – mérgező, hiperkompetitív munkakörülményeket teremt, ahol a fentebb említett „mi” egyre inkább csak „én”: a kutatók már nem barátai, hanem vetélytársai egymásnak. A munkavállalók állandó nyomás alatt állnak, hogy a legelismertebb folyóiratokba publikáljanak, munkájukról pedig a szemeszter végén kötelesek beszámolni az intézetek jelentési rendszerében, amely végül diagramok formájában vizualizálja az egyéni teljesítményt: a publikációk mennyiségét és hatását. Mivel többségüket határozott idejű szerződéssel foglalkoztatják, ezek a teljesítmények döntenek arról, hogy meghosszabbítják-e szerződésüket vagy sem, ami alapot szolgáltat az állandó szorongásnak és létbizonytalanságnak.
Azáltal, hogy az egyetemek elkezdtek vállalatok módjára működni, nemcsak a kutatás, hanem az oktatás is alapjaiban változott meg: a termekben immár nem hallgatók, hanem ügyfelek ülnek, akiknek az elégedettsége elsődleges fontosságú. A hallgatói értékelési rendszerek alulról érkező nyomás alá helyezik az oktatókat, akiknek az órái egyre inkább szórakoztató műsornak tűnnek komoly tantermi előadások helyett, az osztályzás során pedig a tanárok sokszor már négyesnél rosszabb jegyet nem is mernek adni, nehogy rossz értékelést kapjanak a diákoktól. Végső soron ezzel mindenki rosszul jár: az oktató nem élvezi a kurzusok megtartását, ami ma a többszáz fős termekben előregyártott prezentációk vetítését jelenti, a hallgatók pedig nem részesülnek minőségi oktatásban, hogy a kritikai gondolkodás elsajátításáról ne is beszéljünk.
A rendszer melegágyat ad a csalásoknak is. A hallgatóknak ma már olyan professzionális esszéíró szolgáltatások állnak rendelkezésükre, amelyek plágiummentesen gyártanak beadandó esszéket; a legkétségbeesettebb kutatók nem tántorodnak el az adatok meghamisításától sem, de természetesen ennél kifinomultabb módszerek is léteznek. Ezek válságtünetként azt mutatják, hogy a tartalom helyett a forma lett az elsődleges: a cél immár nem a minőségi oktatás vagy a világ megismerése, hanem maga a papír, amely jó esetben igazolja a kiüresedett teljesítményt.
Hogyan jutottunk idáig?
Joggal merül fel a kérdés, hogy mi okozta ezeket a kedvezőtlennek tűnő átalakulásokat: hogyan telepedett rá a bürokraták, menedzserek és adminisztrátorok csoportja a tudósok nyakára, tönkretéve ezzel az oktatás és kutatás szempontjából organikusan optimálisra fejlődött egyetemi szervezetet? Fleming szerint a változásokat életre hívó „új közmenedzsment” elvet főként a neoklasszikus közgazdaságtan agresszívabb változatai, mint például a közösségi választások elmélete inspirálták. Fleming értelmezésében a neoklasszikus közgazdaságtan ezen változatai meglehetősen cinikus képet festenek az állami szféra alkalmazottairól, akik a rendszer kijátszásától sem riadnak vissza annak érdekében, hogy önző módon maximalizálhassák saját hasznukat. Az adófizetők felé ezért – legalábbis ezen elmélet szerint – maximális átláthatóságot kell biztosítani, a közpénzen dolgozókat pedig a lehető legszigorúbban ellenőrizni. Ez az elméleti megközelítés a bevezetőben említett, az akadémiai dolgozókról alkotott téves népszerű vélekedésekkel kombinálva egyre gyakrabban hívta életre azt az érzést, hogy az akadémiai dolgozóknak túl jó dolguk van, mindehhez pedig az adófizetők biztosítják az anyagi hátteret. Ennek egyik paradox következménye lett, hogy mivel az adófizetők felé nem elvárás a transzparencia, mostanra a ténylegesen piaci alapon működő magánegyetemek kevésbé kizsákmányoló munkahelyek, mint az állami intézmények.
Az egyetemek vállalatiasodásának másik következménye a felsőoktatás fizetőssé válása, amely hasonló érveléssel igazolható: ha a diploma által nyújtott keresettöbbletből csak az egyén részesül, miért kellene a képzést az adófizetőknek állniuk? A fizetős felsőoktatás eredményeként fiatalok tömegei kezdik pályájukat kilátástalanul eladósodva.
Magyarországon is elindult a folyamat
Fleming alapvetően az angolszász világban lezajlott folyamatokkal foglalkozik, ám ezek az átalakulások késéssel ugyan, de Magyarországra is megérkeztek: az egyetemek modellváltását, a kutatóközpontok leválasztását az Magyar Tudományos Akadémiáról a legtöbb esetben politikai oldalról tárgyalják, de érdemes megjegyezni, hogy végső soron az állami működésmódot alapítványi, azaz piaci alapú szerveződés váltja, kitéve az intézményeket a neoliberális kapitalizmus elveinek, előbb-utóbb megjelenítve a Fleming által is felvetett problémákat. A magyar vonatkozás a politikai sajátosságok miatt valóban összetettebb, de jegyezzük meg, hogy itthon sincs már annyira távol a szerző által bemutatott aggasztó helyzet, amelyet joggal nevezhetjük kedvezőtlennek. Érdemes azonban árnyalni ezt a képet.
Fleming kritikája ugyanis értékes meglátásai ellenére is durva ecsetvonásokkal festett, egyoldalúnak hat, saját perspektívájából ritkán képes kilépni. Szívesen olvastam volna kidolgozott érveket arra vonatkozóan, hogy mi a baj azzal, ha maximális átláthatóságra törekszünk az adófizetők által fenntartott intézményekben, vagy mi a baj a kutatók teljesítményének számszerűsített mérésével. Ezek legitim válaszok bizonyos visszaélések elkerülésére, de a szerző kritikák vagy ellenvetések helyett eleve elutasító, mintha a kutatók számonkérhetősége abszurd elvárás volna. Emellett a könyv a bemutatott problémákra adható konstruktív javaslatokban is sajnálatos módon szűkölködik, az író hangneme pedig általában indulatos, a leíró és normatív elemek sokszor összemosódnak a megnyilvánulásaiban.
Madártávlatból nézve magyarázatai és következtetései hiányosak: a szabadversenyes kapitalizmus híveként lehet értelmesen amellett érvelni, hogy amennyiben egy helyen nagyon rosszak a körülmények, úgy a munkavállaló saját racionális érdekeit szem előtt tartva előbb vagy utóbb odébb fog állni. Ez sok szituációban cinikus válasz, de ne feledjük, hogy itt a társadalom legmagasabban képzett, általában több idegen nyelvet is beszélő munkaerejéről van szó, amelynek tagjait a legtöbb cég tárt karokkal várja, így nehéz kiszolgáltatott áldozatoknak láttatni őket. Azt pedig a szerző fel sem veti, hogy az akadémia egy elképzelt, ideális képét elhagyva továbbra is lehetőség van az alkalmazkodásra és normális munkavégzésre is, amennyiben hajlandóak vagyunk saját szerepünket átértékelni.
A szerző az ELTE BTK Filozófia Intézetének doktorandusza és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézetének tudományos segédmunkatársa. A cikk az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport; valamint az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: