Videóajánló: A film a Sydney-i Operaházról, amit annyira el akartak titkolni, hogy negyven évig nem is látta senki
Ki?
Az 1944-ben született John Weiley az ausztrál filmipar nemzeti kincse: íróként, producerként és rendezőként is nagyot alkotott, ő alapította meg az Sydney-i IMAX-mozit, ahol a világ legnagyobb vetítővászna látható, és nem mellesleg számos jelentős dokumentumfilmmel örvendeztette meg a világot. Az 1991-ben bemutatott Antarktisz, az elfeledett kontinens százmillió dolláros bevételt ért el, ami ritkaságnak számít a dokumentumfilmek világában, de több más rendezését is agyondicsérik. Az elismerések sem maradtak el: 2002-ben Weileyt az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia tagjává választották, leginkább az óriásképernyőre optimalizált dokumentumfilmjei miatt.
Az IMDB szerint hat filmet rendezett, de első, 1968-as rendezését jóformán senki sem látta, a film kópiáit ugyanis (leginkább politikai feszültségek miatt) apró darabokra vágták és megsemmisítették. Producerként 15, íróként hét filmet jegyez, az a film pedig, ami miatt bajba került, a Sydney-i Operaház építéséről szólt volna – ezt ő rendezte és írta is, de csak egyetlen vetítést ért meg, mielőtt a szemétre dobták volna. Az egyetlen megmaradt kópiát 2012-ben találták meg a BBC archívumában, a nagyközönség először 2013-ban nézhette meg, először az operaházban, majd az ausztrál közszolgálati tévén is.
Az Autopsy of a Dream címet viselő dokumentumfilm sorsa a keletkezési körülményeit tekintve nem túl meglepő: Weiley, aki jó viszonyt ápolt az operaházt tervező építésszel, szeretett volna egy filmet forgatni a mára Sydney jelképévé vált épület születéséről, de ezt nem nézte mindenki jó szemmel. Az ötlet végül a BBC Two vezetőjének az asztalán kötött ki, és ezt a vezetőt történetesen úgy hívták, hogy David Attenborough. Attenborough-nak tetszett az ötlet, a filmet pedig megrendelték, amikor pedig az ausztrál kormány akadályokat próbált állítani a forgatás elé, azt mondta Weileynek, hogy „a kormány baszódjon meg”, a film pedig készüljön el. El is készült, de senki se látta: az ABC (Australian Broadcasting Company) végül egy az egyben betiltotta a vetítését, a BBC pedig szintén nem kért belőle.
Mit?
De miért kaszálták el egy később zseniként tisztelt dokumentumfilmes első rendezését, amiben ráadásul maga David Attenborough is meglátta a fantáziát, sőt, a BBC viszonylag sok pénzt is fektetett bele? Az ok természetesen a politika: az ausztrálok egyszerűen megsértődtek. A film hanganyaga nagyrészt elveszett, de Weilernek még akadtak otthon felvételei, az új hangot pedig Bob Ellis-szel, az eredeti narrátorral rögzítette újra.
A film bevezetője már eleve nem túl hízelgő az ausztrálokra nézve: Ellis rezignáltan megállapítja, hogy az országnak volt egy nagy kulturális dobása, amikor 1958-ban elfogadták a dán építész, Jørn Utzon terveit, de idővel mindenki megnyugodott, és visszatért a söréhez. Az operaház 1973-ban készült el, de rögtön számos kritika érte – pedig akkor már Utzon, a történet fő botrányhőse, már nem is dolgozott a projekten. Az építész ragaszkodott a víziójához, az operaház innovatív megoldásai azonban egyre több pénzt emésztettek fel, a politika pedig ezt gátlástalanul kihasználta. Mi a francnak egy operaház, miért nem a villamosokat újítják fel? Na ugye.
Utzon viszont nem volt hajlandó beérni félmegoldásokkal, ezért 1966-ban felmondott, amikor nem kapta meg az építkezés folytatásához szükséges forrásokat (a dán építész később úgy fogalmazott, hogy nem volt más választása, kényszerítették a szakításra). A munkáját végül más vette át, hiába tiltakozott a világ művészvilága a leváltása ellen, és hiába gondolta, hogy visszahívják majd a végső simításokra, ebből végül nem lett semmi. Az épületből viszont lett, még ha nehezen is: a bürokrácia, a politika és a pénz is megnehezítette az ikonikus operaház felépítését – ez utóbbi problémát azzal próbálták orvosolni, hogy lottójátékot szerveztek a pénznyelő igényeinek kielégítésére.
Az Autopsy on a Dream nyíltan szimpatizál Utzonnal: Weiley bevallottan jóban volt a családdal (a film bővített kiadásában Jørn két fia és Attenborough is megszólal), de azért képes volt bemutatni az ellenérveket is. A szimpátia nyilvánvaló, de az is, hogy milyen monumentális épületről volt szó, és az is kiderül, hogy a hajthatatlan építész miért bukhatott bele végül a vállalkozásba: amikor a filmet forgatták, még az sem volt világos, hogy egyáltalán befejezik-e az építkezést, viszont addigra már Utzon lemondott, talán ennek is köszönhető a csalódott-pesszimista narráció.
Hol?
Az nagyjából mindegy, hogy hol vetítették le (egyszer) a filmet, ha már a BBC és az ABC is nemet mondott rá, az viszont nem mindegy, hogy hol és milyen körülmények között született. Attenborough szerint 1968-ban a BBC-re is komoly politikai nyomás nehezedett, Ausztráliában pedig a konzervatívok nem szerették az új, előremutató terveket, amelyek ráadásul rengeteg pénzbe is kerültek, és ezt az akkori populista politikusok bőszen ki is használták. Nem ez volt Weiley egyetlen betiltott filmje: úgy tűnik, hogy az ausztrál rendező nem tanult az esetből, és ismét elvállalt egy munkát a BBC-nek. A Horizonsban egyebek mellett Albert Speer is megszólalt – ezt a filmet is elkaszálták. Ami pedig az Autopsy on a Dreamet illeti, az új bemutató nagy sikert aratott, és bár több derül ki belőle a korabeli politikai és művészetpolitikai feszültségekről, mint az építkezés részleteiről (azért erről is esik benne szó), kordokumentumként mindenképpen érdekes.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: