Az American Naturalist folyóirat júniusi számában jelent meg az a tanulmány, amelyben Vásárhelyi Zsóka és Scheuring István, az Ökológiai Kutatóközpont Evolúciótudományi Intézetének munkatársai, és Leticia Avilés, a University of British Columbia kutatója beszámoltak a kiterjedt társas viselkedést mutató szociális, illetve a kevésbé együttműködő szubszociális pókfajok elterjedését vizsgáló munkájukról.

Az Eötvös Lóránd Kutatás Hálózta ismertetője szerint a terepi kutatók már korábban megfigyelték, hogy a tengerszint feletti magasság és az egyenlítőtől való távolság növekedésével a szociális pókfajokat kevésbé együttműködő, úgynevezett szubszociális fajok váltják fel, amelyekre ugyan hosszú anyai gondoskodás jellemző, kiterjedt társas viselkedést nem mutatnak. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy mi alakítja ki ezt az elterjedési mintázatot.

A szakirodalomban ezt a jelenséget két eltérő hipotézis magyarázza. A prédaméret-hipotézis szerint csak ott éri meg közös hálót fenntartani, azaz szociális életmódot folytatni, ahol elegendő mennyiségű nagy testű prédaállat fordul elő. A kolónia méretének növekedésével ugyan csökken a háló felület-térfogat aránya, azonban ezt a hatást ellensúlyozza, hogy a népesebb kolóniák nagyobb prédát is képesek zsákmányolni.

A zavarás-hipotézis szerint ahol jelentősek a zavaró tényezők – például szél, eső, ragadozók –, a magányos fajok nem tudnak stabilan szaporodni. Ennek oka, hogy az ilyen pókokra jellemző sűrű háromdimenziós hálót nagyon költséges fenntartani, és ha az anya például a háló rendben tartása miatt nem tudja elég ideig gondozni utódait, akkor azok még az ivarérettség előtt elpusztulnak. Mindez arra utal, hogy a szociális fajok elterjedését a préda mérete, a szubszociális fajokét pedig a zavarás mértéke befolyásolja.

Vásárhelyi, Scheuring és Avilés az Andok keleti lejtőinek élőhelyeit számítógépen modellezték, beépítve a változó gradienseket, így a prédaállatok maximális méretének változását és a zavarás mértékét is. A modellezett ökoszisztémákba több különböző méretű, virtuális szociális és szubszociális pókkolóniát „telepítettek”, és megfigyelték, hogy melyik faj milyen környezetben maradt életben, illetve hol bizonyult sikeresebbnek.

A modell jól szemlélteti, hogy a prédaméret és a zavarás együttesen valóban képes kialakítani a természetben előforduló elterjedési mintázatokat. A kutatók kimutatták, hogy a zavarás nemcsak a kis kolóniák elpusztításáért felel, hanem potenciálisan stabilizáló hatása is lehet, méghozzá a legnagyobb kolóniákban. Az eredmények arra utalnak, hogy egy adott élőhely ökológiai sajátosságai jelentős hatással lehetnek az ott élő fajok társas viselkedésére.

Kapcsolódó cikkeink a Qubiten:

Beteg beatekkel hódítanak a hím farkaspókok

Dippold Ádám tudomány 2022. június 3.

Egy friss kutatásból kiderült, hogy a párzásért folyó versenyben a farkaspókok között nem mindig a legnagyobb vagy a legerősebb nyer, hanem az, amelyiknek a legjobb a ritmusérzéke.

A Harvardon kiderítették, hogy még a pókok is félnek a pókoktól

Bodnár Zsolt tudomány 2021. október 28.

Ugrópókokon tesztelték, hogy meghátrálnak-e a mozdulatlan ragadozó pókok láttán, és meg tudják-e őket különböztetni a hasonló méretű és alakú tárgyaktól. Meg tudják, bár a kutatók sem értik, hogyan képesek ilyen komplex vizuális számításokra.

A kicsinyeit védte a borostyánba kövült, 99 millió éves pókanyuka

Hegyeshalmi Richárd tudomány 2021. szeptember 15.

A Mianmarban feltárt leletek arra utalnak, hogy a Lagonomegopidae családba tartozó egyedek a kikelésük után is gondoskodtak az utódaikról.