A magyar iskolarendszerben kutyavilág vár a külföldről hazatérő gyerekekre

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

„A magyar oktatási rendszer merevsége nagyon erős gátja tud lenni a migrációs motivációnak. Egy magyar szülő tízszer meggondolja, hogy kitegye a gyerekét annak, hogy elmenjenek, aztán később akár visszajöjjenek. Megteheti, hogy miközben egy vadidegen ország vadidegen nyelvén próbál integrálódni, fenntartja a hazai tanulói jogviszonyt is, hogy legyen visszaút a magyar iskolába, ezzel iszonyú nagy terhet pakolva a gyerekére. Ha viszont ezt nem vállalja, akkor legalábbis bizonytalanná teszi a visszautat, és nem tudni, hogy a gyerek melyik évfolyamon folytathatja az iskolát, amikor hazatérnek” – mondja Messing Vera szociológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) és a CEU Demokrácia Intézet kutatója, aki kutatótársaival, Árendás Zsuzsannával, Durst Judittal és Katona Noémivel együtt jegyzi A kulturális tőkék átválthatóságának korlátai: hazatérő migráns gyerekek és oktatási pályájuk a magyar oktatásban című tanulmányt. Az írás idén májusban jelent meg az angol nyelvű Gyermek- és ifjúsági migráció a globális környezetben című tanulmánykötet egyik fejezeteként. 

Árendás Zsuzsanna szociális antropológus, a TK és a CEU Demokrácia Intézet kutatója és társai a társadalom különböző szegmenseiből olyan családok körében kutattak, akik külföldről költöztek vissza, és a gyerekeiknek újra be kellett illeszkedniük a magyar iskolarendszerbe. Három eltérő társadalmi csoport gyerekeit szerették volna kutatásukba bevonni: a nagyon szegény helyzetben lévő roma családokat, akiknek a kivándorlása leginkább a meneküléshez hasonlítható, és az ellenük irányuló diszkrimináció, a szegénység és a kilátástalanság elől mennek el az országból; a nagyon magas státuszúak csoportját, akik vagy konkrét megbízások miatt mennek el határozott időre külföldre, vagy azért, mert annyira elégedetlenek az itteni politikai és társadalmi helyzettel, hogy inkább külföldön szeretnének élni és a gyerekeiket taníttatni; és végül a munkás-középosztálybeli migrációt, amikor a magyarok a jobb élet reményében vállalnak munkát külföldön. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy az iskolák hogyan fogadják a visszatérő gyerekeket, és hogy mennyiben más ez a fogadtatás a szegény roma családok gyerekei és a jómódban élő felsőosztálybeli gyerekek esetében.

„Akikkel mi beszéltünk, többen kudarcként élték meg, hogy vissza kellett jönniük, de ez az alacsony és magas osztályhoz tartozóknál is így van” – mondja Messing. Árendás szerint ugyanakkor, miközben ezeket a történeteket a kudarcok mentén is le lehet írni, közben kitermelődnek olyan alternatív tőkék a ki- és visszaköltözőknél, amik miatt egy jobb élet reményében újra és újra fel tudnak kerekedni. 

A kivándorlók a külföldre költözéssel kétfajta tőkére is szert tesznek. A kutatók navigációs tőkének nevezik, amikor a családok olyan készségekre és tudásra tesznek szert, amikor egy új közegben is – ahogy Árendás fogalmaz – a talpukra tudnak esni, és új helyzetekben, a nehézségek közepette is megtalálják a maguk útját. A másik típusú tőke az aspirációs tőke, „amikor tudja a gyerek, hogy ha felnő, ő is külföldön akar majd élni” – mondja Árendás. 

A kutatás egyik legfontosabb megállapítása, hogy a magyar iskolarendszer egyáltalán nem ismeri fel és nem ismeri el a visszatérő gyerekek alternatív vagy nem domináns típusú tőkéit, amiket pár év külföldi iskolai pályafutásuk alatt megszereztek.

Leginkább vagy az költözik, akinek már nincs mit veszítenie, vagy az elit, ami szabadon jön-megy

„A legszegényebb, legképzetlenebb, legkétségbeesettebb emberek gyakorlatilag elmenekülnek, mert szinte megszűnik minden létezési körülményük: nincs munkájuk, és adósságspirálba keverednek” – mondja Messing Durst Judit szociológus 2013-as esettanulmányára hivatkozva, aki olyan roma családokat vizsgált, akik Kanadában próbáltak politikai menedékjogot kérni, de legtöbbjük nem kapott, így vissza kellett jönniük Magyarországra. Közülük aztán sokan Angliában próbáltak munkát találni, de a visszatérők itthon még rosszabb helyzetbe kerültek. „A kis házukat is eladták, vagy uzsorakölcsönt vettek fel, amit a kint kapott szociális juttatásokból próbáltak törleszteni. Ők nem valamilyen stratégia mentén mentek ki, hanem menekülésszerűen hagyták el az országot, és kint sem volt lehetőségük stratégikusan tervezni.” 

Árendás szerint ez nem véletlen, mivel már maga a stratégikai gondolkodás képessége is több típusú, gazdasági, kulturális, szociális vagy szimbolikus tőkét feltételez, amivel leginkább a középosztálybeli és a még magasabb státuszban élők rendelkeznek. „Nekik vannak olyan felkészültségeik és olyan tartalékaik, amik alapján stratégiát lehet kialakítani.” 

A felsőosztálybeli vagy az elithez tartozó kiköltözők, akik alapos tervezés után indulnak neki a nagyvilágnak, alapvetően két csoportra oszthatók. Vannak, akik előre tervezett módon hagyják el az országot: pár évre kapnak munkát külfökdön, és eleve nem tervezik örökre a költözést; és vannak, akik végletesen kiábrándultak az országból és az iskolarendszerből, és azért mennek el – mondja Messing. Nekik van a legtöbb tőkéjük ahhoz, hogy mindent előre jól megtervezzenek. 

Volt olyan család, ami még próbaévre is elment, mielőtt a végleges kiköltözés mellett döntött. Aztán amikor végleg elmentek, akkor szembesültek azzal, hogy soha nem fogják azt a társadalmi státuszt elérni, de még csak a közelébe sem jutni, mint amit itt elértek. „Ott szembesülnek azzal, hogy kint már nem tudják azt az iskolarendszert megfizetni, ami mondjuk elvezet Cambridge-ig, míg innen Budapestről egy elit gimnáziumból ezt meg tudják ugrani” – mondja Árendás, aki szerint a szakirodalom mostanában kezd foglalkozni ezzel az „életmódmigrációnak” (lifestyle migration) nevezett jelenséggel. Ilyenkor a kivándorlók posztmateriális értékek mentén választanak másik országot, tehát nem a jobb anyagi feltételek reményében, hanem egyszerűen azért, „mert megteheted, hogy válogatsz, hogy Londonban, Barcelonában vagy Párizsban akarsz élni. Igen ám, csakhogy mégsem olyen légies ez az egész, ahogy elsőre hangzik. Mert bejön például a képbe a »rögvaló angol feudális társadalom«, ahogy az egyik interjúalanyunk fogalmazott, és ott te csak egy kelet-európai vagy. Hiába próbálsz transznacionális lenni, neked ott nincs helyed, és ezzel nem tudnak mit kezdeni. Így ezek az emberek végül érzelmi okokból, de visszajönnek”. Messing szerint érdekes módon épp az ebbe a kategóriába tartozó kiköltözők érezték a legkudarcosabbnak a visszatérést. 

Végül a három csoportból csak kettőt sikerült bevonni a kutatásba, mert hosszú hetek, hónapok alatt sem sikerült olyan, a munkásosztályhoz tartozó interjúalanyt találni, aki mondjuk szobafestő -mázolóként ment ki a családjával együtt, és úgy jöttek volna vissza. „Ha belegondolunk, ez érthető is: ez a fajta bérkülönbség csak addig éri meg, amig nem viszi ki a családját. Ha kiviszi, könnyen feléli azt a pluszt, amennyivel kint többet tud keresni, de ezt nem engedheti meg magának. Olyat inkább látni, hogy 5-8 év alatt felhalmoz annyi tartalékot, hogy arra már kiviszi a családját, ha a gyerekek még elég kicsik. De ők nem lesznek visszatérők. Ez egy szakmunkás-középosztálynak olyan nagy beruházás, hogy akkor ők már nem fognak visszajönni. A két széle az, aki mozog: akinek nincs már mit veszítenie, és az elit, aki kvázi szabadon jön-megy.” 

Annyira máshogy működik ott az iskola, hogy az itteni tanárok fel sem ismerték, hogy az is iskola volt

És hogy mi történik azokkal a gyerekekkel, akik külföldön jártak iskolába, a Magyarországra való visszatérés után? „A pedagógusoknak semmilyen szabadságuk nincs abban, hogy miként kezelhetnék a visszatérő gyerekeket. Annyira merevek a szabályok, hogy ha látják is, hogy a gyerek gyarapodott és okosodott, sokkal jobb állapotban van, és bőven megugrotta odakint a két osztályt, tehát nyugodtan folytathatná itthon két osztállyal feljebb, ha nincs meg az osztályozó vizsga, amit kintről nem tudott megcsinálni, nincs megoldás a helyzetére” – meséli interjútapasztalatait Messing. 

„Hiába volt egy roma kislány, aki elvégzett kint szabályosan két-három évet, amit bizonytani is tudott, azt nem fogadták el, és visszatették a korábbi évfolyamára – mondja Árendás. „Sok olyan gyerekkel találkoztunk, akiket így évekkel korábbi évfolyamokba helyeztek vissza, ami azán megpecsételi a sorsukat, hiszen túlkorosként sokkal inkább ki vannak téve a lemorzsolódás veszélyének, így pedig mindenféle végzettség nélkül fognak a végén kikeveredni az iskolapadból” – teszi hozzá Messing. 

Sok roma gyerekről nem is lehetett pontosan tudni, hogy jártak-e iskolába vagy sem. „Valószínűleg jártak Kanadában, de annyira máshogy működik ott az iskola, hogy az itteni tanárok fel sem ismerték, hogy az is iskola volt” – mondja Árendás. Így amikor a gyerekek visszajönnek, még több hátrányt halmoznak fel, vagy ha szereznek is valamilyen készséget, tudást a kinti intézményben, azt a magyar iskola sem formálisan, sem informálisan nem ismeri el. 

„A gyerekeknek félévente osztályozó vizsgát kell tenniük, hogy tovább tudjanak menni a következő osztályba, de ha ezt nem csinálják meg, akkor ott tudják folytatni, ahol annak idején tartottak. Azok a tudások, készségek, amiket kint megszereztek, legyen az nyelvtudás vagy bármi, teljesen irrelevánsak a magyar iskolarendszerben, és nem is nagyon beszélnek róluk” – magyarázza Messing. Azért „volt olyan iskola, ahol inkább éreztük az empátiát a hazatérő roma gyerekek iránt, de olyan iskola is, ahol a feddő hangnem volt a jellemző, hogy milyen felelőtlenek ezek a roma családok, hogy egyik napról a másikra összepakolnak és eltűnnek. És hiába üzenünk nekik utánuk, hogy ebből baj lesz, jön másfél év múlva orrlógatva a szülő, hogy visszajöttek, és mi meg kezdjünk valamit a gyerekével” – idézi az egyik megkérdezett pedagógust Árendás, aki szerint a magyar tanárok egy részére jellemző ez a kifejezetten paternalisztikus, „én megmondtam, hogy ennek rossz vége lesz” típusú attitűd.

Az iskolától is függ, mi lesz a hazatérő gyerek sorsa

Egy a kutatásba bevont magániskolában, ahol eleve a pedagógiai program része a sokféleség elismerése, és különben is gyakran vannak külföldi iskolát is megjárt akár külföldi, akár visszatérő gyerekeik, semmiféle pedagógiai fennakadást nem okozott a gyerekek visszaintegrálása az iskolába. Ehhez képest egy budapesti állami iskola, ahová a visszatérő elit gyerekek jártak, ugyanolyan rugalmatlannak bizonyult, mint a vidéki roma gyerekeket visszafogadó iskolák. „Annak ellenére, hogy van egy elit tanulóközönség, aki külföldről tért vissza, ez az iskolában egyáltalán nem tematizálódik. Egyszerűen nem beszélnek róla. Árendás szerint a migráns szót annyira stigmatizálta a politika, hogy szinte lehetetlenné vált a pedagógusok számára, hogy a migrációról beszélni lehessen: „a pedagógusok nem tudtak egy alternatív nyelvezetet kitalálni, hogy ezt az egész kérdést értelmesen be lehessen vinni az órára. Az a kötött tanrend, ami nálunk van, nagyon megnehezíti, hogy az ilyen off topic témákról beszélni lehessen az iskolában.” 

Árendásék egyetlen olyan tanárral tudtak beszélni, aki legalább a földrajzórán kihívta a kislányt, hogy mutassa meg a térképen, hol éltek korábban. „De nem építettek erre egy projektet, vagy kérték meg a kislányt, hogy hozzon be egy tárgyat, amit onnan hozott, pedig millió módszer létezik arra, hogy erről elinduljon egy beszélgetés és a kislány integrálódni tudjon. Árendás szerint a magyar iskolarendszer a „kockásításra, az egységesítésre épül”, így a pedagógusok ellenérdekeltek abban, hogy a különbözőséget kiélesítsék. „A pedagógus feladata, hogy belekalapálja a hazatérő kislányt a megfelelő kockába, amibe neki bele kell férnie, és nem azon lovagolni, hogy neki mennyire más tapasztalatai vannak az életről, mint a többieknek.”

A kutatásba bevont állami iskola ugyanolyan számonkérő hangnemben beszélt az elit visszatérő gyerekeiről, mint a másik intézmény a kényszerből távozó majd hazajövő roma diákokról. A hangsúly itt is azon volt, hogy miben vannak lemaradva, és mi mindent nem tudnak. „De persze édesek és aranyosak, és ők a jó »gyerekanyag« a tanárok szerint, akiknek a szülei majd úgyis meg tudják fizetni a millióféle különórát, amivel majd szépen felzárkóznak a magyar iskolához” – idézi Árendás a pedagógusok véleményét. – Az iskola csak játszotta a princesst, hogy mennyire nehéz neki a visszatérő gyerekekkel, miközben alig tett valamit azért, hogy a gyerekek utolérjék magukat a hazai iskolai elvárásoknak megfelelően.”  

A külföldi iskola játékosabb, kevésbé szigorú és szabadabb

„Nagyon szerettem a kinti (kanadai) iskolámat. A tanárok szigorúak, de kedvesek voltak. A tanárok leültek veled, ha nem értetted az iskolai anyagot. Megpróbálták elmagyarázni neked. Ellentétben itthon, ha nem értesz valamit, kiabálnak veled. A reakciójuk az, hogy miért nem figyeltél az órán? Miért nem tanultad meg otthon? Nem szeretem az itthoni iskolát” – mondta a kutatásban szereplő roma diák, aki Kanadából tért vissza. Függetlenül attól, hogy milyen országokban éltek korábban, a gyerekek a jobb tanítási módszereken kívül azt is hangsúlyozták, hogy korábban ismeretlen világok nyíltak meg előttük. „Maga a világnézet más. Mi nem azt látjuk, mint amit mindenki más lát [Magyarországon], mi más szemszögből látjuk a világot” – mondta egy fiú a kutatásban. Árendásék szerint az iskolák épp az így megszerzett, migrációs tapasztalatokból épülő, nem domináns (navigációs és aspircációs) kulturális tőkét nem ismerik el egyáltalán. A gyerekekkel folytatott csoportos beszélgetésből az derült ki, hogy később szinte mindegyikük vissza akar térni külföldre. „Formálisan lehet, hogy ezek a gyerekek rosszabbul jártak a visszatéréssel, de a navigációs és az aspirációs tőkéjük nagyon megnőtt a többi gyerekekkel szemben, amit viszont az élet más területén tudhatnak majd jól kamatoztatni” – mondja Messing. Árendás szerint „van az a mondás, hogy a magas státuszúak többet tudnak profitálni a térbeli mobilitásból, mint az alacsony státuszúak, de ezt úgy cizellálhatjuk tovább, hogy mindkét kategóriánál a fordítottja is igaz: alulról is lehet sokat nyerni, de felülről is lehet veszíteni”. 

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: